Messze szólt az a huszonegy ágyúlövés, amellyel Emmanuel Macront fogadták Pekingben. Míg a francia elnök Hszi Csin-ping társaságában a látványos díszszemlét nézte, a vele együtt érkező Ursula von der Leyent a repülőtér utasforgalmi kijáratánál várta a környezetvédelmi miniszter. Az Európai Bizottság és az Európai Parlament vezetői szeretik magukat világpolitikai tényezőnek képzelni. De a világpolitika valódi játékosai most sem tartják őket többre annál, mint amikor még Henry Kissinger viccelődött azon, hogy kit is kell felhívnia, ha Európával akar tárgyalni. Az Európai Uniónak három, a soros elnökséggel együtt négy elnöke is akad. Franciaországnak viszont van hadserege, ráadásul az EU huszonhét tagállama közül egyedül ő rendelkezik atomfegyverrel és állandó hellyel az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Von der Leyen alighanem rossz tanácsadókra hallgatott, amikor a protokoll előzetes tisztázása nélkül felült a pekingi gépre. Ha otthon marad, legalább a tévében élőben nézhette volna a parádés díszszemlét.

Emmanuel Macron viszont annál elégedettebb lehetett a császári pompát idéző fogadással és a búcsú előtti, lazára vett teázgatással Kína abszolút vezetőjével. A hazaérkezést meg sem várva már a repülőgépen sikerült olyan ütős nyilatkozatot adnia, amellyel vad hullámokat kavart az euroatlanti vizeken. Jó érzékkel egyszerre két kérdésben, egy merőben praktikus és egy elméleti jellegű témában fogalmazta újra az Európai Unió stratégiai önállóságáról, az Egyesült Államoktól való függetlenségéről szóló nézeteit. Szavait a látványos pekingi fogadtatás felett érzett nyugati gyanún túl a két kérdés összekapcsolása erősítette fel. Ha csak filozofikus szinten értekezik arról, hogy az uniónak önálló külpolitikára van szüksége, akkor legfeljebb leereszkedő mosolyt vált ki Washingtonban és az általa felügyelt európai körökben. 

 Az európai politikusok és más véleményformálók már hosszú ideje vitatják és kóstolgatják egy Tajvan körüli amerikai–kínai összecsapás esélyeit, egy „második Ukrajna” kialakulásának a lehetőségét. Ám eddig senki sem vette magának a bátorságot, hogy egyértelműen megfogalmazza Európa szerepét egy ilyen konfliktusban. Macron most megtette, egyértelműen a semlegesség mellett téve le a voksát. Ez hideg zuhanyként ért sokakat Brüsszeltől egészen Vilniusig. Az ukrajnai háborúba lassan belefáradó európai közvélemény előtt azonban elég népszerűtlen lenne azzal házalni, hogy az EU akár fegyveresen is kiáll majd az USA mellett az ázsiai tengereken. Nem beszélve arról, hogy ehhez haditengerészet is kellene, amelyből éppen a franciáké a legerősebb az unión belül. 

Pedig igencsak legitim kérdés az, hogy mi legyen Európa reakciója a Tajvan körül látványosan fokozódó amerikai–kínai konfliktusra. Nemzetközi jogilag nincs sok elemezni való, hiszen az „egy Kína” elv jegyében Tajvan a Kínai Népköztársaság része. A NATO szempontjából a közös katonai fellépést előíró, híres 5-ös cikkely arra vonatkozik, amikor az összes tagállam a megtámadott védelmére kel. Tajvan nem tagja a NATO-nak, és Kína nyilván nem intéz támadást az Egyesült Államok területe ellen. Tajvan demokratikus rendjével és virágzó gazdaságával minden rokonszenvet megérdemel. De érdekében az EU nem tehet többet annál, hogy szerény befolyásával a jelenlegi status quo, az egy állam és két rendszer fenntartását támogatja. Remélhetőleg a tajvani társadalom is ellent tud állni a feszültséget tudatosan fokozó héjáknak. 

A vietnámi háború idején még állt a Szovjetunió, a korabeli Nyugat-Európa sokkal jobban rá volt szorulva az USA védelmére, mint ma. Ennek ellenére az Egyesült Államok oldalán a NATO egyetlen tagállama, egyetlen nyugat-európai ország sem avatkozott be a háborúba, és a korabeli közhangulat alapján ez elképzelhetetlen lett volna. Az idő sokszorosan visszaigazolta ezt a bölcs tartózkodást, amelyben akkor is fontos szerepe volt Párizsnak. Amely a maga kárán már korábban megtanulta az ázsiai háborúktól való távolmaradás leckéjét.

A francia elnöknek az Európai Unió stratégiai függetlenségéről, az USA és Oroszország, illetve Kína között önálló pólusként való megerősödéséről szóló gondolatait már régóta ismerjük.

A német külpolitika tudatos szétverését levezénylőknek kínos élmény lehetett franciául meghallgatni azt, amit kissé visszafogottabb hangnemben, de Angela Merkel is képviselt. A személyiség történelmi szerepét lebecsülőknek érdemes végiggondolniuk, hogy egy értelmes asszony távozása milyen tartós károkat okozott egy nyolcvanhárommilliós országnak és egész Európának. Macron szavain Kelet-Európában is felháborodott mindenki, aki az „amerikai vazallus” kifejezést sértőnek, de az ennek megfelelő magatartást nagyon is kívánatosnak tartja. 

A francia elnöknek az Európa stratégiai önállóságát megcélzó programját lelkesen üdvözölte viszont Charles Michel, az Európai Tanács elnöke. Szerinte több európai ország is egyetért az Egyesült Államoktól való függetlenedés gondolatával. Michel szavai olyan kiáltó ellentétben állnak a Von der Leyen vezette Európai Bizottság és az Európai Parlament többségi álláspontjával, hogy szinte karikatúraszerűen visszaigazolják az EU külpolitikai súlytalanságáról szóló összes kritikát. 

Ha realisták akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy Emmanuel Macronnak kevés esélye van Európa függetlenségének a megmentésére. A nála nagyobb eséllyel induló Charles de Gaulle-t is elsodorta egy Párizsban oly gyakori belpolitikai válság, visszatérítve Franciaországot Washington karjaiba. Európa önállósága a NATO-n belül elsősorban nem katonai, hanem olyan szociális, kulturális, szellemi kihívás, amelyhez hosszabb összehangolódásra és európai öntudatra lenne szükség. De az Európai Uniónak mint az európai nemzetek szövetségének csak akkor marad értelme, ha a Csendes-óceánon készülődő nagy drámában nem lesz mások által kihasznált statiszta, katonailag amúgy meg értéktelen társutas.

A szerző volt szocialista európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik  az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Emmanuel Macron és  Hszi Csin-ping Pekingben 2023. április 6-án. Fotó: Ng Han Guan / Pool / Getty Images)