Elmaradt kajálás a Pata Negrában. 

Néhány hete, pár hetes késéssel köszöntöttem blogomban a 75. évét betöltő, magán- és beat(korszak)hősömet: Török Ádámot. Ezúttal nem lustaságomnak volt köszönhető a hátráltatott megjelenés, hanem annak, hogy az év elején annyi közismert nemzedéktárs-szellemi ember ment el, hogy úgy éreztem, gyászbontó lenne éppen a halál ellentétét: az alkotó túlélést ünnepelni. Majd a török földrengés megrázó képei s a minden órában megsokszorozódott áldozatok sokkoló számai tették lehetetlenné, hogy megpendítsem az üdvözlés húrjait. Az ukrajnai háború – egymással folyamatos ellentmondásokban feleselő – hírei (ez a tény önmagában is lesújtó) már rutinná váltak, ezért az első adandó alkalommal, amikor a „mindennapi élet” szeizmográfja már mérsékelt borzalomhullámzást jelzett, igyekeztem kihasználni a kis szünetet, hogy közzé tegyem emlékező jókívánságaimat.

Az (újság)író, ha hiteles: nemzedéke és közönsége speciális membránja is, ezért hosszas töprengés után mégiscsak leírtam – megengedhetem-e magamnak a halálhírek szélcsendjében? – ugyanebben a túlélésünnep-beharangozóban: Török Ádám egy ilyen nagy összegzésre, felmutatásra készül (próbál) még harcra-fellépésre fogható egykori bandmate-jeivel. Minek hazudnánk könnyelműen: ez a (beat)ünnep ritka s minden bizonnyal egyedi búcsúalkalma lesz. Ama „nagy generációé”, amely megkezdett egy másfajta létformát: az emlékekbe, a kultúrába történő beleszövődést – a live performance-t a fiatalabbakra bízva.

Ugyanis a május 5-i Erkel Színház-i koncertet – is – propagáltam, a plakátjával együtt, amin az én egyik tabáni koncertjén készült, a Beatünnep után (1986) című könyvemben is szereplő képe hirdette az ifjúság diadalmas himnuszát.
Egykori rockzenekritikusként nem kedvelem, ha az öreg sztárok, egykori nagy bálványok föllépnek. Nem is halhat meg mindenki abban az életkorban, mint Petőfi vagy Jim Morrison, de az ifjúsági zenét szinte antireklám ráncosan, pocakosan, elnyűtten művelni. Ezt a meggyőződésemet változtatta meg Ádám, hogy ez az igazság bizonyos esetekben, bizonyos hősök esetében, all after all felülírandó.

Már tizenkét éve is, amikor összeállt az ős-Mini, nagy meglepetésben volt részem.

Ez a találkozás ugyanis nem a nosztalgia-rókabőr kiárusításában merült ki, mint a hasonló, „come back” turnék zöme, hanem a régi emberek a régi dalokba beleszervítették az azóta eltelt 40 év tudását, tapasztalatát, s megfürdették azt az egykori és az aktuális jelen korszakok delejében. Igen keveseknek – pl. a Rolling Stones-nak sem – sikerül az ifjúság humuszának folyamatos frissen tartása, abból új és még újabb színek-ízek kinyerése és felszínre hozása. Mint például Peter Gabrielnek, Eric Claptonnak vagy az éppen Ádámékkal Budapesten fellépő Colosseumnak.

„Lehet, utoljára látom – a színpadon fog meghalni, ha így folytatja. Hiszen Ádám átesett egy stroke-on, s aztán – pedig, hogy vigyázott rá a felesége, az üres Műcsarnokba sem engedte el a Beatünnep című kiállításomra, a tárlatra, amelynek ő az egyik tabáni főszereplője. Nem a zenére voltam kíváncsi, hanem egy barátom és hősöm küzdelmére – mindazzal, amit életében létrehozott. Az örökségével, amit készül lezárni-átadni” – írtam akkor, most látom, hogy már akkor is a halált vizionálva – „mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már” – e koncertről szóló beszámolómban. S a halál fénytörésében újraolvasva akkori megérzésem: már a közelgő elmúlásról írtam, még az életet ünnepelve:

„S most is valami új élménnyel, tudással lettem gazdagabb. Ahogy belépett Ádám a színpadra: megijedtem. A beesett arctól, a fogaitól, s hogy még a fuvoláját is alig bírta – nehezen hajolt le az odakészített vízért. Ahogy bebotorkált, félni kellett, hogy elesik. Úgy intett a közönség – na, mi sem éppen tűzrőlpattant fiatalok – üdvözlésére, ahogy a kórházi beteg a régen várt, kedves látogatónak. Azonban ahogy felhangzottak a régi nóták dallamai, ráült-támaszkodott a hullámaira, s innen minden könnyű lett. Szállt, szárnyalt ismét. Ez az elmúlt két éve kataklizmájával megterhelt öregség is tudott új hangzást, soha nem hallott árnyalatot létrehozni.”

Megváltoztattam a véleményemet – igenis, a tisztes halál az, ami a színpadon, a munkálkodás közben ér, ama lezárhatatlan lezárás, elrendezés, búcsú közben –, ahogy átadjuk az örökséget. Lehet, csak ez a tisztes halál. S – ha ezt valaki rendezi, joggal kiáltanánk giccset – ahogy mellette a dallamot egy szintén Ádám (Fehér) nevű, 13 éves fiúcska viszi tovább, vagy felesel rá gitáron.”

Igen, akkor láttam utoljára élőben. Akkor és ott egy dráma közepébe állította őt a sors, mégis fölemelő volt. Így láttam krónikási szerepben, de neki – ezt is megértem – nem tetszett. Ezt e-mailjében jelezte.

Jaj, kivel levelezek, vagy univerzálisabban: ki levelez az adamt1@t-online.hu címre, címmel? Most már nyilvánossá tehetem. Akár utolsó levélváltásunkat, „projektünket”. De jó, hogy elolvashatta:

Kedves Ádi,

Nem tudom, sikerült-e végigolvasni a könyvet?
Én komolyan gondolom a megjelentetését az Erkel-koncertre.
Sajna nem találtam – egyelőre – egy menedzsert a könyvre, mert ez azért nagyobb falat, mint a Múlt és Jövő-könyvek.
Kérdés: kinél kell elintézni, hogy a könyvet ott árulhassuk? Hajlandó vagy különböző alkalmakon dedikálni? Könyvhét és -fesztivál. S esetleg egy Írók boltja-bemutató.
Barátsággal, János
P.S. Neked van honlapod?

szia
én nem használok honlapot, sajna már honleányt sem…
nagy facebookos vagyok, 3 site-om is van, én gondozom…
elintézem neked a könyvárusítást, de külön nem tudom promózni, mert 2 könyv is megjelenik erre a bulira, természetesen segítek más rendezvényeken, valamint a Facebook site-jaimon is reklámozom, majd 25 ezer állandó rajongóm van…
üdv
ádám

Nagyszerű,
Ha már lesz végleges címlap, üljünk le egy kávéra átbeszélni a dolgokat.
Barátsággal, János

ok. meg vagy hívva egy kajára a Pata Negrába.

Jövök…

A szerző író, szociográfus, rockzenei szakíró

(Borítókép:  Török Ádám, a Mini együttes frontembere 1985. december 26-án. Fotó: Benkő Imre / MTI)