David Pressman amerikai nagykövet a vendégeinek felkínált szédertálat Göngyösi Márton meghívásával fűszerezte meg – nem csoda, hogy sokak torkán megakadt a falat. A Jobbik egykori frakcióvezetője tíz éve még a magyar–izraeli kettős állampolgárságú képviselőket akarta listázni, most mégis ő, a párt jelenlegi elnöke volt az egyetlen aktív politikus a zsidók egyiptomi szabadulását ünneplő pészahi vacsorán.

Gyöngyösi meginvitálásának ötletét még bizarrabbá teszi az a tény, hogy követségi eseményekre általában az Egyesült Államok külpolitikájával rokonszenvező politikusokat hívnak meg, márpedig Gyöngyösi korábban antiatlantista volt, Ukrajna kérdésében a Nyugatot kétszínűnek, a 2014-es krími referendumot pedig az önrendelkezés diadalának nevezte, aztán megfigyelőként részt vett a donyecki választáson, és tisztának minősítette azt. Ez bizony még maceszgombócból is sok, főleg ott, ahová se a Momentum elnöksége, se a Gyurcsány-házaspár nem kap meghívást. Gyöngyösi a Válasz Online kérdésére válaszul bevallotta: függetlenül attól, hogy az utóbbi években pártja az unió meg a NATO híve és az antiszemitizmus elutasítója lett, maga se érti, minek köszönheti a megkülönböztetett figyelmet. Kár tagadni, hogy ez tényleg nehezen érthető.

A rendkívüli morális deficitjükkel fölényeskedő kormányzati orgánumok őrjöngve vetették rá magukat az ügyre, hisz ritkán adódik olyan nagyszerű alkalom, amikor jogosan kérhetik számon ellenlábasaiknak a magukénál is tágabban értelmezett erkölcsi fluiditását, főleg olyan alapvető értékek pártján, mint az antiszemitizmussal szemben érvényesítendő civilizációs normák védelme.

Bayer Zsolt tévéműsorában Gulyás Gergely kijelentette, hogy Pressmannak bocsánatot kellene kérnie a zsidó közösségtől. Aligha csak bennem vetődik fel a kérdés: tényleg olyan nagy baj az a mai Magyarországon, ha valaki megsérti a zsidókat? Csak mert ha tényleg olyan nagy baj, akkor miért kell a magyarság hivatkozási és azonosulási alanyait olyan hétpróbás antiszemitákból legyártani, amilyen Tormay Cécile, amilyen Wass Albert, vagy amilyen Prohászka Ottokár? Miért kell a Szálasi-kormány utolsó sajtótermékének főszerkesztőjét, Nyírő Józsefet meg az ő műveit kötelező olvasmány gyanánt a fiatal nemzedékek kezébe adni, amikor a szerző finoman szólva is messzebb ment holmi képviselők listázásánál, amikor még 1942-ben szenvedélyes beszédet intézett az Országgyűléshez. „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztíthattak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális, zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.” El is tűnt Radnóti Miklós, el is tűnt Szerb Antal, el is tűnt Rejtő Jenő, és el is tűnt még hatszázezer, ahogy azt a szerző előírta.

Tényleg olyan nagy baj az a mai Magyarországon, ha valaki megsérti a zsidókat, amikor a Szabadság téri megszállási emlékmű holokausztáldozatok és -leszármazottak tízezreinek arcába tolja bele, hogy rosszul emlékeznek, rosszul vinnyognak és sivalkodnak, az ezeréves magyar állam ugyanis vétlen a zsidó származású magyarok kiirtásában: a magyar állam egy angyal, amelyet megtámadott a német birodalmi sas, így esett meg a zsidókkal a lemészároltatás. Semmi kétség: a nemzeti radikális rezsim szerint bőven ráfér a Pozsonyi úti zsidókra a történelmi tárgyú irritáció, csak időről időre hasznosnak ítéli ezt a tényt is meghamisítani – akárcsak magát a történelmet.

Ha tényleg annyira fáj az Orbán-rendszer fenntartóinak Gyöngyösi tíz évvel ezelőtti zsidólistázása, amennyire széles gesztusokkal demonstrálják azt, akkor miért is volt szükségük a Soros-plakátkampányra, a közintézmények kulisszái mögött szervezkedő zsidó háttérhatalom arcának szánt vén, kampós orrú gazember nemzeti közellenséggé tételére? Vajon kikről beszélt Orbán Viktor 2018. március 15-én, amikor úgy fogalmazott, hogy „olyan ellenféllel kell harcolni, amely nem nyílt sisakos, hanem rejtőzködő, nem egyenes, hanem fortélyos, nem becsületes, hanem alantas, nem nemzeti, hanem nemzetközi, nem a munkában hisz, hanem pénzzel spekulál, nincs saját hazája, mert úgy érzi, övé az egész világ, és mindig a szívet támadja, különösen, ha az piros, fehér és zöld”? Tényleg annyira fáj a kormánypropagandistáknak Gyöngyösi egykori szédelgése az ordas eszmékkel, ahogy azt előadják, amikor az örökös miniszterelnökük szerint mi, magyarok „egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni”?

Jelzem, hogy ez a kijelentés nem tíz éve hangzott el, mint Gyöngyösi Márton zsidólistázásra vonatkozó országgyűlési beszéde, hanem mindössze nyolc hónappal ezelőtt.

Ugyan ki hiszi még el nekik a Kárpát-medencében, hogy az időtlen emberi humánumot, nem pedig a Fidesz aktuális politikai érdekeit szolgálják és védelmezik?

Nevetséges, ahogy a kormányzati sajtónak a rezsim valamennyi antiszemita gesztusát őrjöngve hitelesítő és Bicskéig meghosszabbító véleménypribékjei Gyöngyösi szédermeghívása láttán az ingeiket szaggatják, és üldözéstől rettegő zsidókat imitálva színpadiasan kiáltanak fel az égre: soha többé ordas eszméket, soha többé zsidólistákat, soha többé vészkorszakot! Ugyan ki hisz még nekik? Kinek szánják ezt a nyomorúságos misztériumjátékot? A Fidesz-hívek nem vevők rá, mert a rendszer propagandafelületei rég judeofóbiásokká formálták őket a kettős beszédükkel, Magyarország fennmaradó humánus lakói pedig már számtalanszor megtapasztalták, hogy a kormánypárti narratíva sulykolásáért felelős írástudó verőemberek soha semmit nem a meggyőződésük szerint, hanem mindent csakis a pártállam érdekeit követve mondanak és tesznek. Ami a liberálisok körében szerves folyamat eredménye, azt az illiberális hatalom adóforintokat és 3D nyomtatókat nem kímélve műanyagból önti ki – így válaszolt Orbán Viktor Donáth Annára és Cseh Katalinra Varga Judittal és Novák Katalinnal, így tűntek fel a hatalom csahos kutyái közt kivarrt és kilyuggatott, graffitis-baseballsapkás megmondók, s így váltak taktikai holokausztsérültekké azok, akik nyolc hónapja még fajkeveredéstől rettegtek. Ravaszul ellesték, és egész alakos falitükör előtt alaposan begyakorolták a holokauszttraumatizált zsidók gesztusait, úgyhogy majd ők megmondják, mi a kellő és mi a hibás viselkedés akár a szalonban, akár a zsinagógában: a fajvédelem helyes – a listázás elfogadhatatlan.

David Pressman jól tudja, mit tesz. Gyöngyösi Márton meghívásával azt üzeni, hogy az Egyesült Államok értékelvű, de pragmatista nagyhatalom, amely olyannyira elkötelezett a jelen iránt, hogy a múlttól készséggel eltekint. Orbán Viktor a napokban Jens Stoltenberg NATO-főtitkár nyilatkozatára, amely szerint Ukrajnának helye lenne a NATO-ban, felháborodottan azt twittelte, hogy „micsoda?!” – ugyanez az Orbán Viktor 2008-ban Bukarestben még arról beszélt, hogy „a NATO üdvözli Ukrajna és Grúzia NATO-tagságra irányuló euroatlanti törekvéseit, ma megállapodtunk abban, hogy ezek az országok a NATO tagjai lesznek”. Ki hát akkor Orbán Viktor? Az előbbi? Az utóbbi? Vagy egyik sem, úgyhogy bármelyik? 

Még az olyan szalonképtelen alakoknak is, mint a tíz éve zsidók listázását követelő Gyöngyösi Márton. Még az olyan szalonképtelen alakoknak is, mint a nemzeti radikális létére középre igazodó, Nyugat-pártiként Ukrajnát támogató Giorgia Meloni. Már csak az a kérdés: mennyire szalonképtelen alak Orbán Viktor a maga szemében? A nyugatos Magyarország áll vagy bukik ezen.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: David Pressman 2022. szeptember 2-án. Fotó:  Koszticsák Szilárd / MTI)