Az Öböl menti arab országok egymás után újítják fel kapcsolataikat Szíriával, és a jelek szerint májusban az Arab Liga is visszafogadja tagjai közé Asszad elnök országát. Az áttörést a szaúdi külügyminiszter damaszkuszi látogatása jelentette. Szaúd-Arábia volt az Asszad-ellenes felkelők legnagyobb támogatója, így mostani fordulata jelzésértékű az arab világ számára. Néhány napja Moszkvában az orosz, az iráni, a török és a szíriai védelmi miniszter találkozott egymással, a négyesből a török részvétel jelezte az új időket. A térségben lassan mindenki tudomásul veszi, hogy a szíriai polgárháború nagyjából véget ért, az Asszad klán ellenőrzés alatt tartja az ország nagy részét, és egyfajta modus vivendit tart fenn a kurd autonóm területekkel.
Szíria borzalmas veszteségekkel, de túlélte a háborút, a nyugati és az arab világ együttes szankciói és katonai akciói sem söpörték el a rendszert. A mai elnök apja, Háfez el-Asszad 1971-ben lett az ország teljhatalmú vezetője, és az Asszad klánt azóta sem sikerült kirobbantani a hatalomból. A Közel-Keleten a stabilitás ritka kincsnek számít, és Szíria kétségkívül helyt állt a stabilitási vizsgán.
Líbia és Szomália széthullása, Irak permanens válsága és az afgán tálibok győzelme azt mutatja, hogy az amerikai „demokráciaexport” megbukott
és mérhetetlen szenvedéssel járt, ráadásul az egész térség biztonságát veszélyezteti a következményeivel. Lehet, hogy Szíria Bassár el-Asszad győzelmével „csúnya ország” marad, de az állami funkciók helyreállításával visszanyerte stabilitását a Közel-Kelet egyik legforróbb pontján. Környezete számára ez minden bizonnyal megnyugtatóbb, mint ha iszlám terroristák és elszabadult hadurak anarchiája tombolna a szétvert ország helyén.
Szíria győzelmének okai és következményei is tanulságosak. Az országot a hetvenes évektől a szocialista irányzatú Ba’ath Párt irányította világi, szekuláris rendszerben. A kemény politikai elnyomással párhuzamosan viszonylag jó volt az oktatás és az egészségügy, a háború előtt a születéskor várható élettartam hasonló volt a magyarországihoz. A rendszer stabilitását a szegényebb rétegeknek juttatott, rendszeres dotációk biztosították. Az országra erőltetett piacpárti reformok, a szociális támogatások csökkenése és az arab tavasz szellemisége, kiadós külföldi beavatkozással együtt, 2011 táján aztán alapjaiban rendítették meg a rendszert, de azért maradtak olyanok, akik haszonélvezői voltak az állami osztogatásnak.
Ennél is fontosabb tényező a vallási türelem kérdése. A nyugati elemzők kizárólag a politikai demokráciát szokták számonkérni, pedig a muszlim többségű országokban a vallásszabadság lényegesebb a politikai pluralizmusnál. A klerikális diktatúrákban a kisebbségi vallások hívei állandó üldöztetésnek vannak kitéve, a visszatérő pogromok tíz- és százezrek halálával járnak. Szíriában viszont vallásszabadság volt, és a kisebbségek szabadon gyakorolhatták a hitüket. Az ország lakosságának mintegy tíz százaléka keresztény, és szinte a teljes, kétezer éves keresztény egyháztörténet képviselve van az országban. A szír katolikusok és ortodoxok mellett a káld, asszír, örmény egyház is jelen van, és az ókori egyházszakadás idején elkülönült nesztoriánusok közösségei is megmaradtak. Kisebb keresztény közösségek ma is az evangélium korának köznyelvét, az arámit beszélik. Damaszkusz keresztény negyede – magam is tapasztalhattam – virágzott a háború kitörése előtt.
A keresztények mellett az alaviták alkotják a másik jelentős vallási kisebbséget. Az alapjaiban síita, de keresztény elemeket is mutató vallási irányzatot a szunniták egy része nem tartja az iszlám részének, és az alaviták még a közel-keleti keresztényeknél is több üldöztetésnek voltak kitéve. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy
a szíriai alaviták tudatosan erős pozíciókat építettek ki maguknak a hadseregben és a biztonsági erőkben. Az Asszad klánt és a politikai elit magvát az alaviták adják.
Tisztában vannak azzal, hogy vallási meggyőződésüket nem erőltethetik rá a szunnita többségre, ezért hagyományosan a vallási türelmet, a szekuláris államot támogatják. Ebben a szíriai keresztények a legfontosabb szövetségeseik, akik számára a polgárháború különösen kemény kihívást jelentett. Bár értékrendjüket tekintve nyugatias gondolkodásúak, azt kellett látniuk, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió a közösségeik felszámolásáért küzdő, keresztényellenes felkelő csoportokat támogatta. Sajnos a Nyugat régóta a laikus, szekuláris arab rendszerek erőszakos felszámolására törekszik abban a reményben, hogy a konzervatív iszlám rendszerek hű szövetségesei lesznek az oroszok vagy Kína ellen.
A közkeletű magyarázat szerint Putyin és az orosz hadsereg nyerte meg a szíriai polgárháborút Asszadnak. Az orosz hadsereg és a Wagner-csoport valóban komoly segítséget jelentett a szír hadseregnek. De Putyin katonailag csak akkor szállt bele a konfliktusba, amikor esélyt látott a győzelemre. Fontos szempont volt számára a szíriai orosz hadikikötő megmentése, az iszlamista terjeszkedés megállítása és az a lélektani üzenet, hogy Moszkva Washingtonnal szemben nem hagyja cserben a szövetségeseit.
Az orosz beavatkozás a jelek szerint túl jól sikerült, Putyin és tábornokai elhitték, hogy az ukránokat is olyan könnyen legyőzhetik, mint az arab felkelőcsoportokat.
Ez súlyos tévedés volt, a hazájukért küzdő ukránok harcértéke nem hasonlítható az iszlám milíciákéhoz. Oroszország mellett Irán is küldött fegyveres egységeket Szíriába, és diszkrétebb eszközökkel, de Kína is igyekezett megmenteni az Aszad-rendszert. India pedig a kívülről vezényelt rendszerbuktatást ellenezve tartott fel korrekt kapcsolatokat Damaszkusszal. Ha összerakjuk Szíria eddigi támogatóit (Oroszország, Irán, Kína, részben India) és az ország felé mostanában nyitó államokat (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emirátusok, Törökország), akkor ki is rajzolódik annak az új világrendnek a körvonala, amely a neokonzervatív magyarázat szerint persze nem is létezik.
A szír rendszer hatalma megvédése közben nagyon súlyos bűnöket követett el a civilek ellen is, hasonlóan persze az ellenfeleihez. Ráadásul az Asszad név brüsszeli és washingtoni körökben majdnem olyan atavisztikus gyűlöletet vált ki, mint a Putyin. Így a Szíriát sújtó nyugati szankciókat aligha oldják fel. Ezzel tovább növelik a lakosság szenvedését, és még jobban a Nyugat ellenfeleihez lökik a stratégiai fontosságú országot. Pedig lenne egy másik megoldás is. Az Európai Unió a szankciók szakaszos feloldását és az újjáépítési segélyek adagolását a menekültek visszatelepítéséhez, ellenőrizhető reformok bevezetéséhez, az állami erőszak megszüntetéséhez köthetné. Ehhez intellektuális bátorság kellene, és annak belátása, hogy a stabil, szekuláris arab rendszerek meggyengítése csak az iszlám fundamentalizmust segíti.
A szerző volt szocialista európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Bassár el-Aszad arcképe Damaszkuszban 2021. május 27-én. Fotó: LOUAI BESHARA / AFP)