33 évvel ezelőtt, május 2-án alakult meg az első szabadon választott parlament. A rendszerváltás 1988-ban indult folyamata ezzel lezárult: a kommunista diktatúrát és a tervutasításos gazdaságot a magyar nép leváltotta, helyette demokráciát és piacgazdaságot hozott létre. Érdemes volt-e rendszert váltani Magyarországon? Jobb lett-e, más lett-e az életünk a pártállamhoz képest?

Az átmenet a diktatúrából demokráciába nálunk mintaszerűen ment végbe: halálos áldozatok nélkül, stabil lábakon jött létre a népakaratot kifejező új rendszer. Az egész 1988 és ’91 közötti időszak az eufória kifejezésével írható le leginkább. Hazánk a legjobb arcát mutatta, tele voltunk lelkesedéssel, szép és nemes eszmékkel. A disszonáns hangok nem váltak meghatározóvá.

Sikerünkre máig büszkék lehetünk. Kevéssé tudatosítjuk magunkban, de érdemes leszögezni, hogy évszázadok óta a magyar rendszerváltás volt az első eredményes szabadságharcunk. 1711-ben, 1849-ben és 1956-ban is elbuktunk. A magyar szuverenitást és szabadságot 1988–91 között sikerült végre megteremtenünk. Ehhez kellett a megfelelő nemzetközi környezet, ami elsősorban az Amerikai Egyesült Államok fellépését jelentette. Az USA kényszerítette térdre a szovjet birodalmat a fegyverkezési versennyel, és támogatta a német egységet a bizonytalan és óvatos európai hatalmakkal szemben. Kellett Mihail Gorbacsov szovjet vezetőként, aki nem tankokkal akarta megoldani a minket megszállva tartó nagyhatalom problémáit.

Kellett hozzá a magyar nép, amely tömegrendezvényeken (március 15., Nagy Imre és társai újratemetése stb.) és választásokon (időközi választás, négyigenes népszavazás, országgyűlési választás) fejezte ki akaratát. Végül pedig kellett hozzá egy felkészült elit, ellenzékiekkel és reformkommunistákkal, akik már évek óta programokon dolgoztak a változás érdekében. 

Tanulságos fellapozni a ’90-ben alakult parlament vitáit. A színvonal, a hangnem köszönőviszonyban sincs a jelenlegivel. Sértegetésre, bárdolatlan, kulturálatlan és tiszteletlen viselkedésre alig találunk példát, ami sajnos mára normává változott. Göncz Árpád, Antall József, Kis János, Szabad György, Sólyom László, Tölgyessy Péter, Pető Iván, Kónya Imre, Jeszenszky Géza és a liberális Fidesz vezetői – csak néhány név az akkori vezető politikusok közül, akiknek a tudása, felkészültsége máig mércéül szolgálhat. 

A sikeres magyar rendszerváltásra büszkék lehetünk. A kérdésre egyértelmű a válasz: szükséges volt a váltás, mert rabságban csak kényszer hatására élünk, szabad akaratunkból nem. Több évszázados vágyunk teljesült három évtizede. Mi, magyarok azok közé tartoztunk, akik akkor a legjobban oldották meg ezt a feladatot. 

 A magyar nemzeti össztermék (GDP) 76 százalékkal nőtt 1991 és 2017 között, miközben a három másik visegrádi országé 140 százalékkal. A balti államoknál még nagyobb a különbség. Gazdasági fejlődésünk első nagy hullámvölgye Antall József kormányához köthető. A szocializmus súlyos örökségét, a hatalmas adósságot, a növekvő inflációt és munkanélküliséget nem sikerült jól kezelni. A helyzetet súlyosbította piacaink elvesztése is, amely a Szovjetunió szétesése miatt állt elő. A Horn Gyula, majd az Orbán Viktor vezette kormány sikeresen vette az akadályokat. Újra a régiós ütem szerint fejlődtünk, amiben a Bokros–Surányi-csomag kiemelt szerepet játszott. A következő hullámvölgy a Medgyessy Péter és a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett kormányokhoz kapcsolódott, lassuló gyarapodással, aztán visszaeséssel és újra növekvő adóssággal. 2012-től megint a megfelelő ütemben zárkóztunk fel a legutóbbi időkig. A harmadik megtorpanásunk kb. másfél-két évvel ezelőtt kezdődött. Ennek hatására lettünk rekorderek inflációban és élelmiszer-drágulásban, amin csak rontott a háború és az energiaválság, de nem az okozója volt.

Ezért is különösen fontos a kapcsolatunk rendezése az Európai Unióval. Fejlődésünk és biztonságunk záloga részvételünk az atlanti szövetségi rendszerben. Sem a kommunista Kína, sem a háborús agresszor Oroszország nem alternatívája európai elkötelezettségünknek. Az elmúlt hetekben többször is szóvá tettem nemzetközi elszigeteltségünket, amelyen talán az elmúlt napok enyhítettek egy keveset. Egyrészt jó, hogy Budapesten is tárgyalt régiós körútján Johannes Hahn uniós biztos. E megbeszélések során óvatosan bizakodó nyilatkozatok láttak napvilágot a Magyarországnak járó, felfüggesztett kifizetések kapcsán. A fejlődés útjára történő visszatéréshez elengedhetetlenül szükséges az unióval kialakított viszonyunk javítása. 

Másrészt a fővárosunkban járt Ferenc pápa, amely látogatás maradéktalanul sikeresnek tekinthető. Jó ideje ez az első diplomáciai fegyvertény a kormánytól. A háromnapos látogatást hozzáértően szervezték meg, és tömegek vettek részt a programokon. A pápa fontos üzeneteket fogalmazott meg az emberek, a keresztények, az egyház és a világ politikai vezetői felé. De ami igazán érdekessé tette a vizitet, az az a találkozó, amely Ferenc pápa és Hilarion orosz ortodox metropolita között jött létre. A Vatikán vezetője hazafelé az újságíróknak arról beszélt, hogy egy békemisszió állomása volt Budapest, amelyben az orosz–ukrán fegyvernyugvásért dolgozik, de a részleteiről még korai lenne szólni. Előző cikkemben reményemet fejeztem ki elszigeteltségünk oldása érdekében. A pápai látogatás ezen egyértelműen segített. 

Hazánk kormányoktól független érdekeinek a képviseletében segíthetne a felelős és eredményes ellenzéki fellépés is, amire nagy szükség lenne. Az elmúlt napok történései megint azt mutatták meg, hogy erre még várni kell egy ideig. 

Az adófizetés negligálása évszázadok óta ismert próbálkozás a demokráciákban, polgári engedetlenségnek szoktuk az ilyet nevezni. Az engedetlenséget választó vállalja a büntetést, hiszen tudja, hogy törvényszegő, de tettével mégis fel akarja hívni a figyelmet valamilyen számára elfogadhatatlan rendelkezésre. A főváros esetében viszont más a helyzet. Nem hiszem, hogy a budapestiek jelentős része büntetést kér a városának. Nem hiszem, hogy a törvénytisztelő polgárok sokasága helyesnek gondolja azt, ha bárki megtagadja az adó befizetését. (Most tekintsünk el a ténytől, hogy technikailag nem is jöhet létre ilyen szituáció.) A DK vezetője ráadásul üdvözölte a lépést. 

Történik mindez akkor, amikor a Fidesz egyébként rendkívül rosszul áll hozzá az ország fővárosához. (Lázár János széljegyzete a törölt budai fejlesztéshez: „Soha!!”) Évek óta nincs Budapest-politikája, felszámolta a Budapesti Fejlesztési Központot, amely addig értelmezhetővé tette itteni jelenlétét. Eközben a baloldal négy év alatt bizonyította, hogy nem tud mit kezdeni a várossal. 2019 óta látványosan romlott az életminőség a Duna mindkét partján. Most pedig a törvények megszegésére való felhívással tálcán kínálja a város vezetője a kormánypártnak azt, hogy gyámság alá vegyék. Nem vezet jó irányba ez a politika, tudni kellene megegyezni fontos kérdésekben, ahogy megegyeztünk egymással a rendszerváltás idején is. Bő három évtizede tudtuk a siker receptjét, érdemes lenne újra megtalálni.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Németh Kata / Index)