A mostani török választások fontos, de nem sorsdöntő jelentőségűek az idén százesztendős Török Köztársaság történelmében. Fontosak, hiszen a hatpárti ellenzéki koalíciónak esélye van többséget szerezni a hatszáz fős parlamentben, és elnökjelöltjük, Kemal Kilicdaroglu győzelme esetén leválthatja az államfői posztról Recep Erdogan elnököt, aki különböző minőségben két évtizede vezeti az országot. De kétharmados többségre nincs esélye az egészen eltérő ideológiájú pártokból álló szövetségnek, és a hetvennégy éves Kilicdaroglu programjából végképp hiányoznak az egész társadalmat átformáló, forradalmi reformok.
Törökország nagyjából-egészen megtalálta önmagát, és az erdogani két évtizedet nem lehet visszaforgatni. A balközép Köztársasági Néppárt (CHP), amelyet még a vállaltan ateista Kemal Atatürk alapított a szekuláris értékek őreként, legjobb esetben is harminc százalékra számíthatna, ha egyedül indulna. Az úgynevezett Nemzeti Szövetségben jobboldali nacionalista és enyhén iszlamista pártok is vannak, és maga Kilicdaroglu is nyilvánosan beszélt vallásos hitéről, ráadásul a kisebbségi alavita (síita) közösség tagjaként.
A török társadalom nem fog teljesen visszafordulni az atatürki szekularizmushoz, a nacionalizmus és az iszlám a közélet meghatározó eleme marad.
Az ellenzék esetleges győzelme a belpolitikában elsősorban a politikai foglyok szabadon engedését, a parlamenti demokrácia helyreállítását, a pénzügyi kalandorság megszüntetését és a központi bank önállóságának visszaállítását jelentené. A sajtószabadság biztosítása és a kurd kisebbség helyzetének javítása is jó eséllyel remélhető. A menekültkérdésben befogadó Erdogannal szemben határozottan visszaküldenék hazájukba az országban élő három és fél millió szíriai menekültet, ami a közös programjuk fontos része.
A jobboldali ellenzéki pártok nem valamiféle liberális meggyőződésből, hanem politikai jogaik és szabadságuk korlátozása miatt fordultak szembe az egyre önfejűbb Erdogánnal. Így tett egykori miniszterelnöke, Ahmet Davutoglu is, aki most a Jövő Párt vezetőjeként az ellenzéki szövetség részeseként küzd hajdani harcostársa leváltásáért. Személye azért különösen érdekes, mert ő dolgozta ki az úgynevezett újottomán elméletet, amit a magyarul is megjelent Stratégiai mélység című könyvében foglalt össze. Ennek lényege kényszerű leegyszerűsítésben úgy foglalható össze, hogy Törökországnak nem használ a „Nyugat végvára” szerep, fel kell adnia a másokhoz igazodást, és magának kell viszonyítási országgá válnia mind a balkáni, mind a közel-keleti, mind a kaukázusi érdekszféra tekintetében.
Ezzel el is jutottunk az esetleges ellenzéki győzelemmel járó kül- és geopolitikai változásokhoz. A nagy nyugati hírügynökségek vágyvezérelt kommentárjai szerint Kilicdaroglu Törökországa újraindítaná az uniós csatlakozási tárgyalásokat, közeledne az Egyesült Államokhoz, és igazodna a NATO politikájához. Ennek nem sokkal nagyobb az esélye, mint annak, hogy Oroszországnak hamarosan Nyugat-barát elnöke lesz. Két brüsszeli, de független szakértő azt javasolta az EU vezetőinek, hogy az ellenzék győzelme esetén ne örömködjenek nyilvánosan, veresége esetén pedig ne emlegessenek választási csalást. Bölcs tanács.
Erdogan részben személyes sértődésből, és persze a 2016-os puccs miatt kifejezetten barátságtalan gesztusokat tett az EU és az USA felé. Ha győz az ellenzék, efféle indulati ellenségeskedésre nem lehet számítani. A török gazdaság nagymértékben beépült az uniós piacra, és a több évtizede létező EU–Törökország vámunió korszerűsítése, az új technológiákhoz igazítása az ország érdeke lenne. Ezért Brüsszel irányában várható lenne egy némileg barátságosabb hangnem.
Az Egyesült Államokhoz való közeledésről az ellenzéki program egyáltalán nem szól.
Jó okkal, hiszen a török társadalom túlnyomó többsége ellenséges Amerikával szemben. Az új kurzus megszilárdulása hosszabb távon persze hozhat változásokat, de jelenleg a svéd NATO-csatlakozás megszavazása is szép engedmény lenne a Nyugat irányába. Az orosz–ukrán háborúban jelenleg képviselt, kiegyensúlyozott viszony megváltoztatása sem várható. Törökország mind gazdaságilag, mint geopolitikailag nyertese a semleges, békepárti hozzáállásának, és a török ellenzék ezt aligha adná fel azért, hogy elnyerje egy nyugati nagykövet vállon veregetését.
A már említett „újottomán” elmélet egyik része a közel-keleti arab államokkal fenntartott kapcsolat felértékelése. Ennek jelenleg Szíria a kézenfekvő tárgya. Erdogan mindent megtett Bassár al-Aszad megbuktatásáért, de ezt a célját nem érte el. Az ellenzéki koalíció kiegyezne al-Aszaddal, egyes hírek szerint Kilicdaroglu első elnöki útja Damaszkuszba vezetne. Ez valóban damaszkuszi út lenne, de a szír menekültek millióinak visszatelepítése szempontjából kulcsfontosságú lehet. Az al-Aszad rendszerrel való párbeszéd a kurd kérdés kezelését is könnyebbé teheti, és mérsékelheti Moszkva szíriai befolyását. A damaszkuszi rendszer bűneit nem lehet letagadni, de sajnos a szíriai és iraki polgárháborúkban minden fél elkövetett hasonlókat, és most a legfontosabb valóban a béke biztosítása és a menekültek hazatérése lenne.
Törökország pénzügyi gondjai és a súlyos földrengés ellenére alapvetően megtalálta a helyét önmagában és a világban. Fiatal nemzet, a lakosság átlagos életkora 33 év (Magyarországon tíz évvel több, 43), és a születéskor várható élettartam is magasabb a magyarnál. A mi Trianonunkkal szemben az első világháború után megvédte törzsterületeit. Amit pedig 1923-ban feladott, azt azóta sem követelte vissza. (Ciprus más történet).
Az atatürki semlegesség jól kamatozott a második világháborúban. Az antikommunista hullám tetőzésének idején, 1952-ben az ország belépett a NATO-ba, de idővel normalizálta a kapcsolatait Moszkvával is. Az ország függetlensége, a függetlenség megőrzése és mások általi elismertetése a török gondolkodás központi eleme.
Törökországot erővel más országok politikájának követésére utasítani, idegen érdekek melletti kiállásra rángatni kifejezetten kontraproduktív vállalkozás.
Ez akkor is így marad, ha Kemal Kilicdaroglu lesz a Török Köztársaság elnöke. Nincs okom tagadni, hogy magam az ő és az ellenzék győzelmének szurkolok, elsősorban a politikai foglyok, a bebörtönzött újságírók és más értelmiségiek szabadon bocsátását remélve. De akármi lesz az eredmény, Törökország független ország, fontos középhatalom és egy gazdag kultúra hazája marad.
A szerző volt szocialista európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Recep Tayyip Erdogan török elnök plakátja Isztambulban 2023. május 9-én. Fotó: Aziz Karimov / Getty Images)