Nincs új a nap alatt, ha kultúrharcról beszélünk, és nincs a kultúrának olyan szelete, amely ne lehetne „cancelezés” áldozata. Mégis, a témának van egy aspektusa, amelyről fájdalmasan kevés szó esik a magyar közbeszédben.
Először is, anélkül, hogy a miniszterelnök úrra jellemző pátosszal ruháznám fel a magyar nemzetet, azért el kell ismerni, hogy (ha mégoly szűk és belterjes is ez a közeg, de) van egy olyan értelmiségi mag Magyarországon, amely képes színvonalasan megvitatni társadalmi, politikai, gazdasági és filozófiai kérdéseket a nyilvánosság különböző tereiben. Szerencsétlenebb történelmi fejlődésű országokban (tőlünk keletre és délre) ez talán kevésbé van így, cserébe azonban náluk sokkal erősebb a kultúra általi reflektáltság a politikára, illetve saját sorsukra, identitásukra. Hogy nálunk ez miért nincs így, annak csak részben oka a kulturális intézmények magas fokú átpolitizáltsága.
Kulturális antropológusként azzal is bajban lennék, hogy minden szempontból kielégítő kultúrafogalommal szolgáljak. Bevezetőmben a fogalmi meghatározások helyett csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy
Magyarországon legalább részben elválik egymástól a politika, a kultúra, és az ezeket elemző véleményformáló értelmiség.
A magyar politika jelenlegi, sajátos helyzetéből adódóan a nyilvánosságban zajló viták előbb-utóbb unalmassá és parttalanná válhatnak, emiatt az utóbbi időben a figyelmem szinte teljesen a külföldi (angolszász) tartalmakra korlátozódott.
Az Egyesült Államokban, Kanadában és Angliában elsősorban Andrew Tate, Jordan Peterson és Piers Morgan televíziós és online műsorai futnak nagyot. Az algoritmusnak köszönhetően én is elsősorban az ő tartalmaikkal találkoztam. Elég széles skálát képviselnek, mégis a legfontosabb dolog a kultúrharcos témák dominanciája, majdhogynem kizárólagossága. Nyilván igazságtalan lenne, ha Jordan Peterson munkásságát pusztán ennyivel akarnánk leírni. Az azonban tény, hogy a nyilvánosságban ő az identitáspolitikai áldilemmák egyik fő tematizálója, az utóbbi években felvett motivációs tréner szerep ráadásul összefügg az egykori professzori reputációjának csorbulásával. A politikai műsorokban még az ő szereplésével is döntő többségben a transzneműek, a melegek, a színesbőrűek és a feministák ügyei kerülnek előtérbe. Bár ezekkel a témákkal kapcsolatban ki lehet, talán ki is kell valamiféle álláspontot alakítani, ezek nem valós politikai ügyek. Bár a magyar társadalmi valóság más, a keretek, amelyekben élünk, ugyanazok. Emancipált, szekularizált társadalmakban élünk, amelyben a jog nagyon különböző identitások létrejöttét és megélését teszi lehetővé, még ha az egyének ezt nem is minden esetben tükrözi.
Az angol nyelvű televíziós és internetes közéleti viták hitvány infotainmentté züllesztése vészjósló jel lehet minden középen álló értelmiségi számára. A politikai beszélgetős műsornak álcázott valóságshow koncepciója, hogy leültetnek egy-, még a woke-ok között is szélsőséges álláspontot képviselő aktivistát és egy republikánus provokátort, akik a néhai Mónika-shownál csak néhány fokkal kulturáltabb módon cserélnek eszmét olyan „fontos” közügyekről, mint a társadalmi nemek, a női és férfi nemi szerepek, a transzneműség, a feminizmus és a különböző önidentifikációs címkék.
Ezek a kérdések kétségtelenül reprezentálnak bizonyos társadalmi csoportok által támasztott igényeket a diskurzusra. Ennek ellenére úgy gondolom, se a republikánusok, se a demokraták, se a társadalmi kisebbségek nagyobbik hányada, a kívülálló médiafogyasztók pedig végképp nem gondolják azt, hogy ezek a kérdések fontosabbak lennének számukra, mint az előtérben (és háttérben) zajló nagyhatalmi játszmák, az infláció – az, hogy a politikusok mit gondolnak például az adózás, az egészségügy, a városfejlesztés, a környezetvédelem vagy az oktatás kérdéseiről. Vagy például az olyan gigacégek vállalati politikájáról és államra gyakorolt hatásáról, mint például a Facebook, az Amazon vagy a Tesla.
Néhány hónapja még a magyar sajtót is bejárta a hír, hogy a korábban makulátlan pedigréjű feminista írónő, J.K. Rowling hogyan vált kijelentései miatt a transzközösség egyik első számú ellenségévé, miközben J.K. Rowling egyáltalán nem transzfób, a témával kapcsolatos mondásai korrektek. Mindez azonban egyáltalán nem számít, ez a kérdés egyáltalán nem fontos.
Nem közös ügy, nem tartozik a társadalomra. Mégis mintha ebben az egyetlen szimbolikus esetben megfogható lenne az, amely a nyugati értelmiség által közéleti diskurzusként van marketingelve és az emberek elé tálalva.
Hírt gyártani valamiről rendben van, beszélni valamiről legitim cselekvés, amikor azonban az értelmiség elhajítja magától eredeti szerepét a kultúrharc oltárán áldozva, az az öntudatlan tömegek újratermeléséhez, és hosszú távon társadalmi regresszióhoz vezet. Ha közéleti szereplő lennék, engem egyenesen nyomasztana, ha azzal bitorolnám a nyilvánosságot, hogy olyan tartalommal töltöm meg a média tereit, amely egybites, identitáspolitikai eldöntendő kérdéssé silányítja a politikai hovatartozást és egyáltalán a társadalmi együttélést.
De még a kultúrharcos tevékenység is elfogadható lenne számomra, ha komolyan vehető elvek, létező ideológiák menték indulnának „csatába” a harcoló felek. Azonban a kultúraharcot kultúramentesíteni és azt eladni kultúraként, meg az állampolgárok közügyeként jóvátehetetlen bűn. Probléma a szexizmus és a toxikus maszkulinitás, ahogy a cancel culture-t, a militáns feminizmust és az eredeti metoo-mozgalom kiforgatását is kártékonynak tartom. Ezek azonban nem önmagukban értelmezve fontos társadalmi kérdések, hanem azért, mert számos olyan irányba ágazhatnak le, amely érinti a társadalmat és a kultúrát. Amikor viszont a másik létezését tesszük problémává, felégetjük azokat a hidakat, amik korábban még vezettek valahová: a konszolidációba, az értelmiségi létbe.
Könnyen lehet, hogy farkast kiáltok, amikor több ideológiát hiányolok a woke-mozgalomtól. Tény, hogy megvannak a saját ideológusaik, a lövészárkok pedig már felálltak, mégis úgy tűnik, a 21. század nagy háborúit végül nem identitáspolitikai kérdések mentén fogják megvívni. A legnagyobb esélye annak van, hogy a következő nagy ellentét a népvándorlás és a környezeti erőforrások elosztása körül kristályosodhat ki: Kelet és Nyugat egymásnak feszülése évtizedek óta tart, a kapitalizmus pedig csak látszólag konszolidálta ezeket az ellentéteket.
Ebben a helyzetben a nyugat nem engedheti meg magának, hogy két részre ossza magát olyan bagatell ügyek mentén, mint a woke. A politikai és média elitnek fel kell ismernie, hogy privilegizált helyzetüket nem fenyegeti, pusztán jelzi, hogy a woke diskurzus tárgya lehet. Külföldön ugyanis a média az, amely magához süllyesztette a politizálást és a politikát, míg Magyarországon ennek az ellenművelete zajlik. Bár végtelenül káros, ahogyan nyugaton beszélnek ezekről az ügyekről, az, hogy miért beszélnek róla, érthető.
Magyarországon a woke nemhogy nem politikai ügy, de még csak társadalmi sem. Így amikor Orbán Viktor „liberális elmevírusról” beszél, elfelejti megemlíteni, hogy ezt a vírust ő kezdte el terjeszteni. Persze attól az elittől, amely a politika megúszásaként és nem annak közvetítőjeként használja a kommunikációt, szinte kötelezően elvárható, hogy közügyeinket pszeudoproblémákra cserélje.
Bár a hanyatló nyugat ópiuma ezeréves mém, és többnyire megfáradt illiberális toposz, ha van valami, amin talán a jelenség mégis tetten érhető, akkor az ez: a közügyek lassú, mégis jól érzékelhető elinflálása a tömegek véleményét befolyásoló médiaelit által. A halál azonban bizonyosan nem túladagolás lesz, hanem Nyugat-Róma-szerű lassú elmúlás. Addig nem tehetünk mást, minthogy öntudatosan mutogatunk azokra, akik feláldoztak némi öntudatot azért, hogy mára a legnagyobb problémájuk egy áldilemma lehessen. A magyar értelmiségnek azt kívánom és üzenem, őrizze meg öntudatát – mert talán ez az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlük.
A szerző szociológus, kulturális antropológus.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Index)