Május 9-én, az Európa-napon emlékeztünk meg az Európai Unió megalapításáról. 1950-ben ezen a napon javasolta Robert Schuman francia külügyminiszter, hogy a háborúk elkerülése és a gazdasági fejlődés érdekében az évszázados riválisok, Franciaország és Németország részvételével hozzák létre az Európai Szén- és Acélközösséget. Mára 27 ország szoros együttműködésévé nőtte ki magát a 73 évvel ezelőtti kezdeményezés. Az alapítók szándékával megegyezően béke, gazdasági fejlődés és jólét köszöntött be az együttműködő országok között.
Mi, magyarok ebből az időszakból 45 évet a vasfüggöny által Európától elzártan, szovjet megszállási övezetben töltöttünk. Nem dönthettünk szabadon a sorsunkról, szabadságjogainkat nem gyakorolhattuk, forradalmunkat leverték és megtorolták. Iskoláinkban a megszállók nyelvét oktatták és minden fontos gazdasági és politikai kérdésben a végső szót Moszkvában mondták ki. Abban a Moszkvában, ahol ugyanezen a napon – hagyományosan katonai parádéval – a győzelem napját ünnepelték. Azt a győzelmet, amelyet a hitleri Németország felett arattak az amerikaiakkal és az angolokkal együtt. Azt a győzelmet, amely a II. világháború lezárása, az öldöklés és pusztítás befejezése mellett nekünk, közép- és kelet-európai népeknek rabságot és elnyomást hozott.
Ketten is értelmezték ezt az időszakot itthon az elmúlt napokban. Böröndi Gábor új vezérkari főnökként tévedett a történelmi tényeket illetően, amikor annak adott hangot, hogy Németország támadása Lengyelország ellen lokális konfliktusnak számított, és béketárgyalásokkal elkerülhető lett volna a világháborúvá eszkalálódás. Orbán Viktor miniszterelnök történelmileg pontosan sorolta Adolf Hitler törekvéseit azon elképzelésekhez, amelyek Európát egy hatalom irányítása alatt látták volna szívesen. A kormányfő esetében tehát legfeljebb arról lehetett vitatkozni tényszerűen, hogy kellett-e ezt a párhuzamot elmondania, vagy sem. Érdemes viszont megjegyezni, hogy 1939. szeptember 1-jén a hitleri Németország seregei lépték át Lengyelország határát, de néhány nap múlva a sztálini Szovjetunió is megtámadta keleti szomszédját. E két gyilkos diktátor kéz a kézben tüntette el a térképről a lengyeleket titkos megállapodásuk szellemében. Ráadásul az oroszok (szovjetek) nagyobb részét foglalták el a gyalázatos módon áldozatul esett északi barátaink hazájának. Az akkori Magyarország rendkívül tisztességesen azonnal segítséget nyújtott a lengyel menekülteknek.
Érthető tehát a budapesti lengyel nagykövet érzékeny reagálása a vezérkari főnök szerencsétlen mondataira. A fellépés gyorsasága, módja és azonnali nyilvánosságra hozatala viszont mutatja, hogy most már valóban komoly bajok vannak a hagyományos magyar–lengyel barátság körül. Korábbi cikkeimben említettem, hogy északkeleten
Lengyelország, Ukrajna és a balti államok részvételével olyan gazdasági és katonai együttműködés formálódik, amely alapvetően befolyásolhatja az Unió jövőjét.
A hagyományosan perifériapozícióban lévő keleti területek centrumpozícióba kerülhetnek. Magyarország jövőjét nagyban meghatározza majd, hogy miként tudunk kapcsolódni ehhez az erőközponthoz.
Márpedig e téren komoly bajban vagyunk most. Egyre súlyosbodik a konfliktusunk az Amerikai Egyesült Államokkal, az Európai Unióval és a visegrádi országokkal, benne Lengyelországgal. Tavaly februárig, az orosz agresszió kezdetéig a lengyel–magyar tengely adta a visegrádi közös fellépés lendületét. Ma ott tartunk, hogy rendszeresen tüntetnek Magyarország ellen a varsói követségünknél, hazánk megítélése mélypontot ért el az ottani közvélemény előtt, Mateusz Morawiecki miniszterelnök pedig bejelentette, hogy helyettünk inkább Romániával működnének együtt a jövőben. Nem jönnek a lengyel vonatok a Békemenetre sem. A hazai jobboldal korábban azzal vigasztalta magát, hogy az elhidegülés csak a választásokig tart majd, utána az érdekek mentén minden olyan lesz, mint korábban. Most, amikor már elég egyértelmű, hogy északi barátainknál a kormánypárt és az ellenzék jelentős része hasonlóan kritikusan gondolkodik az orosz birodalmi terjeszkedésről és a Magyarországhoz fűződő kapcsolatról is, azt hallani, hogy majd a háború befejezése után áll helyre a barátság.
Szerintem azonban a sebek jóval mélyebbek lettek egy év alatt annál, hogy gyorsan begyógyuljanak. Itt nem csak az oroszok iránt érzett hagyományos ellenszenvről és a történelmi tragikus tapasztalatokról van szó. Lengyelország jövőbeli, az unión belül betöltött szerepéhez is ki kell alakítanunk a viszonyunkat. Tudom, hogy a magyar miniszterelnök jól ismeri a lengyel történelmet. Együtt ültük végig egykor azokat az órákat az ELTE jogi karán, ahol az akkor még tabu témának számító, a szocialista rendszerrel szemben fellépő Szolidaritás szakszervezet történetét tanultuk egy speciális kurzus keretében. Jártunk együtt az elmondhatatlanul szegény és elkeseredett lengyeleknél a katonai diktatúra időszakában, kerültünk kapcsolatba ottani ellenállókkal. Orbán Viktor érdeklődése olyan erőteljes volt a téma iránt, hogy későbbi szakdolgozatát is ebből írta. Megvan tehát az ismeret, az alap a kapcsolatok rendezéséhez. Amire nagy szükség is lenne, hiszen
az USA egyértelműen a jövő európai katonai központját Lengyelországban látja, akiknek hadereje már most vetekszik Németországéval.
A magyar–lengyel kapcsolatok jelentősége az Európai Unióval kapcsolatban is reflektorfénybe került az elmúlt héten. Budapesten járt az Európai Parlament költségvetési ellenőrző bizottsága. Látogatásuk kapcsán a hazánk számára oly fontos, felfüggesztett pénzek folyósításáról nem hallottunk biztató mondatokat. Navracsics Tibor közben óvatos optimizmussal nyilatkozott az Európai Bizottsággal folytatott tárgyalásokról. (Zárójelben jegyzem meg, hogy érdemes lenne a területfejlesztésért és az uniós források felhasználásáért felelős miniszter visszafogott, diplomatikus megnyilvánulásait mérvadónak tekinteni a kormánypárti nyilatkozóknak. A politikai senkiföldjére sodródásunk nyitánya a Néppártból való kilépés stratégiai hibája volt, amibe egy felesleges retorikai csetepaté után kényszerült a Fidesz. Nem lenne szabad megismételni ezt az unióval kapcsolatban akkor sem, ha sértőnek és igazságtalannak tartanak bizonyos megnyilatkozásokat.) Szijjártó Péter pedig Pekingben a Kínai Kommunista Párt külügyi igazgatójával tárgyalt és olyan méltatásban részesítette őt, amit amerikai vagy európai partnerei irányába nem szokott megtenni. Mit jelent mindez?
Azt, hogy az uniós pénzek folyósítása valamikor remélhetőleg megtörténik, de hogy pontosan mikor, az bizonytalan. Lengyelországgal együtt kerültünk felfüggesztésre. Bizakodásra az adott okot, hogy a két ország minden kérdésben támogatta egymást. Joggal lehetett remélni, hogy a végén – ha másként nem megy, együtt kényszerítjük ki a kedvező döntést. Ez az egység most megbomlani látszik, itt is egyedül maradhatunk. Kína tehát azért értékelődik fel, hogy beruházások és hitelek formájában legyen honnan pótolnunk az esetlegesen kieső milliárdos uniós forrásokat.
Indokolt, hogy egy B tervvel is készül a kormány, de ezen az úton nem szabad tovább menni. Az uniós támogatások esetében
becsapja magát az, aki azt gondolja, hogy a nemzeti össztermék 4-5 százalékát kitevő milliárdok nem jelentenek tételt számunkra.
De, e források különösen fontosak, mert ezek fejlesztési pénzek, következésképp lélektani hatásuk van a piacra, a forintárfolyamra, így a magyar gazdaságra is. A kínai pénzek nem tudják ezt sem mértékében, sem lélektani hatásukban pótolni. Sőt, a helyzet ennél is rosszabb: az igénybevételük felér egy hadüzenettel Amerika és Európa irányába, amelynek beláthatatlanok a következményei.
Mindezek okán azt tudom javasolni, hogy megőrizve szuverenitását és értékrendjét, vállalva a konfliktust a nyugat néhány politikai irányzatával és képviselőjével, de utazzon el a magyar miniszterelnök Kijevbe, tárgyaljon Ursula von der Leyennel, és kezdje rendbe tenni az ukrán, a lengyel, az amerikai és az uniós kapcsolatainkat. Azon az úton érdemes tovább menni, amit Veszprémben fogalmazott meg: Éljen Európa fővárosa, éljen Veszprém, éljen az Európai Unió!
A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.