Piszkos Fred sokadjára is tort ül, mi meg vakargatjuk a fejünket, hogy most kavarja, vagy nem kavarja. Itt egy jó hír, de még csak az egyik szemünk se nevet, a másik meg folyamatosan sír a honi nyilvánosság „állapottya” felett érzett keserűségtől. Örülnénk, de nem megy. Hisz az lehetetlen, hogy a Fidesz csak úgy, a demokrácia kiterjesztésének érdekében tenne bármit, sőt, éppen fordítva szokott történni; nos, hát így nézegetjük némi tanácstalansággal a friss törvénymódosító kiegészítést, miszerint a sajtótermékben vagy médiaszolgáltatásban a közügyek szabad megvitatásakor elkövetett rágalmazás és becsületsértés csak akkor büntethető, ha a sértett emberi méltóságának nyilvánvaló és súlyosan becsmérlő tagadása történne.
Elsőre jó pár szerencsétlen történet sorakozik elő a távoli és az egészen közeli médiamúltból. Rabosított, hajnalok hajnalán egy szál papucsban, pizsamában tárgyalásra riasztott újságírók, akik hol ezen, hol azon, hol meg semelyik oldalon se állva írtak közszereplőkről olyan cikkeket, hoztak össze valamit, bármit, amelyek egyrészt sajtóperbe (ami a kinek munkakörrel, kinek hivatással együtt járó szükséges rossz, úgymond), másrészt viszont nem ritkán a Btk. 226. § (1) bekezdésébe ütköző fenyegetettségbe torkollott, úgymint: „Aki valakiről más előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít, híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Ez volt ugyanis a gyakori menetrend: a közszereplő hol okkal, joggal, hol csak úgy, bosszúból, hogy fájjon, nem csupán helyreigazításért folyamodott, de párhuzamosan elindította a rágalmazási, becsületsértési eljárást is.
Még az MTI frissen kinevezett egyik főszerkesztőjeként csodálkoztam rá napi rendszerességgel, mennyi és mennyi ügyvédi meghatalmazást kell aláírnom nap mint nap, mivel az egyik politikus másik politikusról tartott, a távirati iroda által (akkoriban még) értelemszerűen tudósított sajtótájékoztatóját követően rágalmazással gyanúsítják az MTI munkáját végző újságíróját.
Agyrém – mondogattuk egymás között, és nem csak a távirati iroda Naphegy téri székházának folyosóin, hanem a teljes médiaszekcióban kormánypártiak, függetlenek, ellenzékiek, és hümmögtünk, csóváltuk a fejünket, végül kínunkban röhögtünk egymás rendőrségi sztorijain, és azzal vigasztaltuk az eljárás alá vont kollégákat, hogy legalább lesz miről mesélnie a lapzárta utáni kocsmázáson. Mindezekért hát nevetnie kellene az egyik szemnek, de mint említettem, nem nevet. Szűkre húzza ugyanis a szakmai múltba révedést követő gondolat, hogy mennyi és mennyi sajtópert veszített a már nem csupán kormánypárti, hanem vállaltan és büszkén kormánymédia, hogy miféle aljas, hazug, alávaló históriákkal szórta tele a nyilvánosságot, tett tönkre életeket, pályafutásokat, csak mert a brutális karaktergyilkosság volt a pillanat uralásának aktuális követelménye. Vona Gábor? Hadházy Ákos? Juhász Péter? Voltak ők mindenek a szomszédgyilkostól a családverőn át a homoszexuális, muszlim terroristáig. És akkor
nehéz most nem arra gondolni, hogy a Fidesz a kormányzati nyilvánosság janicsárjait menekíti a becsületsértésről, rágalmazásról szóló paragrafus megtoldásával
– megértem hát, aki kizárólag ezt látja bele a (szerintük) jogalkotói zsonglőrködésbe. Aztán meg amennyi és amennyi, sokszor szinte véletlenül kiderült, salátatörvénybe bújtatott ügyeskedést, barkácsolást láthattunk a kétharmadok lassan végtelennek tűnő sorozatában, nyilván felszínre evickél a Piszkos Fred-probléma, az a bizonyos kavarja, vagy nem kavarja.
Alapjáraton tehát maradt a sajtóper, ahol mindenki, a szerkesztőségek is megvédhetik, bizonyíthatják igazukat. Ez viszont a sírószemes fél: Vona Gábor, Hadházy Ákos, Juhász Péter a mai napig sorra nyeri azokat az ügyeket, amelyekre rajtuk kívül már senki, sokszor az elkövetők sem emlékeznek. Ilyen az ügymenet, két-három év múltán felbukkan a helyreigazítás, hogy az érintett médiafelület valótlanul állította, amit, a valóság ezzel szemben az, ami. Már, ha felbukkan, mert a sajtóperek napi gyakorlatának részévé lett az is, hogy a kormányzati nyilvánosság műhelyei egészen egyszerűen nem hajtják végre a jogerős ítéleteket. Úgy tűnhet tehát, hogy a módosítás ellen tiltakozók felháborodása jogos, és náluk az igazság, amikor attól tartanak: még ez, az egy esztendőnyi fogsággal való fenyegetettség is odalett, s immár teljes a nem kormánypártiak médiakiszolgáltatottsága.
Miért, eddig nem volt az? Segített Vonának, Hadházynak, Juhásznak, hogy amikor a propagandaagytröszt megszülte a legújabb lejárató kampány forgatókönyvét, a nyilvánosság megfertőzésében aktívan résztvevő médiadolgozók a Btk. vonatkozó részének ismeretében nyomták rá a központi bizottság által jóváhagyott anyagokra az Entert? Akadt arrafelé akár egyetlen, magát újságírónak valló munkatárs, akiben legalább halovány aggodalom támadt, amiért tevékenységével nyilvánvaló törvénysértést követ el?
És mégis hiszem – fenét, magyar újságíró ilyet manapság már nem jelenthet ki –, vagyis remélem, hogy e világunk mostantól kicsit jobb lesz. Tehát mi, a szakma ezerszer sárba tiport, megtaposott, körbesajnált, gúnyosan kiröhögött írott és íratlan szabályai szerint hivatásunkat űző újságírók inkább örülünk. Csak hát Magyarország az a hely lett, ahol még az efféle örömöt is összerondítja a Nemzeti Együttműködés Rendszere.
A szerző a MÚOSZ elnökségi tagja, a Magyar Hang újságírója
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Bcfc / Getty Images)