Tudomásul kell vennünk, hogy a globalizáció nélkülünk is tovább zajlik, ezért céljainkkal messzemenőkig ellentétes lenne kiírni magunkat ebből a folyamatból. Magyarország számára nem jelent nehézséget elismerni, hogy Kína mára technológiai világhatalommá vált.
Sokan arra számítottak, hogy az orosz–ukrán háború végső csapást mér a globalizált világgazdaságra és elindítja annak széttöredezését. Az adatokból ma már világosan látszik, hogy ez nem valósult meg, sokkal inkább egyfajta reglobalizáció zajlik, amelyben egyes országok (például India, Mexikó, Vietnám vagy éppen hazánk) különösen nagyot nyerhetnek.
Ez Magyarország számára tehát egy lehetőség, hogy ebben az új globalizációs folyamatban egy új gazdasági szerepet töltsön be.
A sokfrontos (innovációs, technológiai, gazdasági, katonai) háború ugyanis nem a globalizációra, hanem a globalizmusra és a Nyugatra mért ütést. A szankciós háború következményeként ezernyi új kereskedelmi és pénzügyi kapcsolat alakult ki, új irányú energetikai és közlekedési infrastruktúrák (orosz–iráni–indiai kereskedelmi útvonalak) épülnek, megerősödnek egy alternatív pénzügyi rendszer elemei is, ráadásul a politikai konfliktus árnyékában új politikai megbékélésekre is látunk jócskán példákat.
A globális gazdaság súlyát tekintve már a „nem nyugati” világ, azaz a BRICS-országok adják a „többséget”, miközben tagjai folyamatosan erősítik az egymás közötti együttműködést, így egyre kevésbé a nyugati országokon keresztül állnak egymással kapcsolatban. Rájöttek arra, hogy nincs szükségük közvetítőkre és vámszedőkre. Lehet, hogy egy szürkezónában, de a globalizáció most vált igazán „globálissá”, ami így egyre kevésbé egyenlő a korábbi világrenddel, normarendszerrel, gazdasági paradigmával.
A háborús állásponttal azonosuló országok – akik népességüket tekintve is a világ kisebbik felét adják – szankciós háborút indítottak kezdetben Oroszország, majd Kína, lassan pedig az egész keleti világ ellen. A globalizáció természetéből adódóan ugyanakkor ezzel egy kényszerpályára kerültek, hiszen belekényszerítik magukat abba, hogy korlátozó intézkedéseiket folyamatosan kiterjesszék, miként az államszocialista tervezés is csak újabb és újabb beavatkozásokkal tudta leplezni, miszerint a korábbi beavatkozásai már nem működnek. Sokan azt hitték, hogy a szankcióik majd képesek lesznek irányt szabni a világgazdaság folyásának.
De azzal, hogy dobtunk a globalizáció folyamába egy nagy követ, az irányát nem változtattuk meg, legfeljebb tovább gyorsítottuk.
Az addig következetes közgazdasági logikát hirdető fősodorbeli nyugati közgazdászok mindezt figyelmen kívül hagyva, csendben beállnak politikusaik mögé, akik szerint a világ bonyolult gazdasági rendszerét központi tervezéssel, egyszerű parancsokkal a szándékainknak megfelelően alakíthatják. Mi, magyarok, sajnos éltünk kommunizmusban, ezért ebben nem hiszünk. A központi, washingtoni–brüsszeli gazdasági tervezés is csak instabilitást, a szürkegazdaság megerősödését és az így történő nyerészkedést hozta el – Nyugaton csak addig hivatkoztak Kornai Jánosra és a hiányról szóló elmélkedésére, amíg az az ideológiai érdekeiknek megfelelt.
Ma már nem is az Oroszországgal szembeni szankciók vannak a középpontban, hanem Kína „ellehetetlenítése”, amelyhez az amerikai inflációellenes törvény az EU irányába történő „zsarolásként” szolgál. A 39 milliárd dolláros amerikai programban szövetségi támogatásban részesülő amerikai csipgyártók például tíz évig nem bővíthetik kapacitásaikat Kínában. Egy korábbi amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, Robert C. O’Brien pedig azt a súlyos állítást is megengedte magának, hogy Kína támadása esetén a tajvani félvezetőgyártás elpusztítása, azaz akár a gyárak Amerika általi lebombázása is jobb, mint hogy azok kínai kézre kerüljenek.
Azt, hogy a G7-ek közös közleményben jelezték fellépési szándékukat a kínai „gazdasági kényszer” ellen, már Kína sem hagyta válasz nélkül: Hszi elnök nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozva azonnali szankciókat vezetett be az egyik amerikai csipgyártó, a Micron ellen. De az EU-ban is azt tervezik, hogy június végén megjelenhet egy újragondolt, Kína gazdasági befolyását visszaszorító uniós direktívatervezet, ami jelentősen korlátozná a kínai exportot és tőkebefektetést az EU-ba.
Borús jövőt fest, hogy a kínai külügyminiszter sietősen jelezte európai kollégáinak ezzel kapcsolatban határozott nemtetszését.
A konfliktusok élezése helyett ebben a világban olyan stabil, józan pontokra, pillérekre van, illetve lenne szükség, mint amilyen egykor az Egyesült Államok volt. Ugyanakkor Amerika kiszámíthatósága manapság napról napra csökken. Az adósságplafon körüli belpolitikai csatározás az egész világgazdaságra nézve az egyik legnagyobb fenyegetést jelentheti és egyben nem szándékolt módon tovább erősítheti a jüant is. Szintén a közelmúltban okozott bizalmi válságot az az ügyészi jelentés, amely alapján felmerül, hogy az FBI önálló hatalmi tényezőként igyekezett beavatkozni a korábbi amerikai választásokba, Donald Trump félreállításának egyértelmű szándékával. A politikai válság mellett egy lassan őrlő – 2008 óta a legjelentősebb – bankválság is emészti az amerikai és globális pénzügyi rendszert.
A jóléti mutatókat tekintve Amerikában különleges módon az elmúlt években csökkenni kezdett a várható élettartam (két évtizedes minimumra), ami inkább a szegény, felzárkózó országok jellemzője, miközben a határon állandósul a bevándorlási krízis. A belső törések ellenére, vagy azokat ellensúlyozandóan Európában proxyháborút vív, de közben nem feledkezik meg arról sem, hogy megszervezze a Kína elleni globális frontot, bevonva a készséges követőnek bizonyuló Brüsszelt is a háborús törekvéseibe, valamiféle ázsiai NATO létrehozásán, Kína bekerítésén és elrettentésén fáradozva.
Ezzel párhuzamosan Nyugaton az Egyesült Államok helyett éppen Kínát vált szokássá az instabilitás, a bizonytalanság forrásaként, az agresszívan fenyegető, fegyverkező hatalomként feltüntetni. A nyugati elemzők emellett az ázsiai nagyhatalmat a gazdasági fellendülésért, a visszaesésért, az inflációért és deflációért, a nyersanyagárak emelkedéséért és csökkenéséért is egyaránt felelőssé teszik.
Nem múlhat el hónap anélkül, hogy vezércikkek sokasága foglalkozzon Kína korának végével, az ország elkerülhetetlen bukásával, az ingatlanszektor, az árnyékbankrendszer megjövendölt összeomlásával, a demográfiai apokalipszissel. Természetesen a fejlődő világ problémáiért és adósságválságáért, a függő helyzetéért is Kínát és a kínai hitelezés rövid korszakát teszik felelőssé, aminek „kizsákmányoló” jellegét mindenfelé hangoztatják, szemben a nyugati gyakorlattal. A narratíva ellenére ugyanakkor éppen azt látjuk, hogy a kamatokat a nyugati világ rángatja és emeli magasra, a pénzpiacok az amerikai közpénzügyi helyzettől tartva inognak meg, amelynek legfőbb jeleként a bankválság is Amerikában öltött testet, onnan átszivárogva Európába.
A fejlődő világ adósságproblémáit pedig sokkal inkább a nyugati kamatemelések okozzák, semmint Kína tevékenysége.
A The Diplomat lap egyik véleménycikkének összegzése szerint egy Kína-ellenes félelemkeltés és az ország démonizálása zajlik a nyugati világban, ahol a sajtó a járvány, a klímaváltozás, az orosz–ukrán háború vagy a szűkös nyersanyagok esetében is igyekszik megtalálni a kínai felelősséget. A nemzetközi befektetők azonban ezt a sugallt percepciót egyre kevésbé hiszik el, számukra a jüan és a kínai állampapír is biztonságos menekülőutat jelent – főleg amióta Svájc rácáfolt a róla kialakult makulátlan képre.
Az ellenségeskedés helyett az arab világban, a Közel-Keleten az év első fele a történelmi békülésekről, megbékélésekről szólt, kínai közvetítéssel. Ezt követően az Eurázsia felé átforduló szaúdiak is béketeremtőként igyekeztek fellépni, tényleges sikereket elérve, segítve Szíria visszailleszkedését arab világba. Jelenleg pedig 19 ország várakozik arra, hogy belépjen a BRICS országok keleti klubjába, amelynek meghatározó alapköve a vállaltan új szintre fejlesztett kínai–indiai–orosz együttműködés. Ez a pragmatikus, birodalmi álmok nélküli birodalom, a többpólusú kelet és dél kooperációja 2023-ban láthatóvá, és talán egységesebbé is vált. E folyamatot nagyban elősegítette a nyugati szankciós politika, amely bár Oroszországot igyekszik megcélozni, de nem őket, hanem sokkal inkább a fejlődő világ számos országát találja el.
Sőt, Brüsszel a szankciók további kiterjesztésére törekszik, azzal vádolva számos országot, hogy csendestársként segítik az orosz hadviselés költségeit. Míg Amerika kivonult Afganisztánból és a Közel-Keleten is gyengül az ereje, Kína mindkét térségben megjelent – sőt, Közép-Ázsia szankcionálni tervezett országaival is szorosabbra fűzi kapcsolatát az első Kína-Közép-Ázsiai csúcs keretében. Ezt a „hatalomváltást” egyelőre a háborúból békébe történő átmenet kísérte, ami tovább erősítheti a kínai puha erő stratégát, egyben az ország megítélését. Sőt, a kínaiak a Global Security Initiative (GSI) kezdeményezéssel egyfajta új együttműködési, szövetségi rendszert hoztak létre, amit felkínáltak a globális Kelet országai számára.
A „szankciós bumeráng” lecsapott és megváltoztatta a valuták szerepét is.
A kínai pénz, mint tartalékvaluta megerősödött, miközben a dollár gyengülő pályára állt – Christine Lagarde EKB-elnök szerint akár el is vesztheti domináns státuszát – annak következtében, hogy a több dimenzióban is hegemón Amerika a dollár nemzetközi elsőségét politikai fegyverként értelmezve a szankciós háború szolgálatába állította.
Erre válaszul a globális Kelet igyekszik megszabadulni a dollártól és az ahhoz kapcsolódó pénzügyi rendszerektől: Kína március óta a határokon átívelő tranzakciókban legtöbbször már a jüant használja a dollár helyett, eközben Pakisztán olajért, Banglades atomerőművekért fizet Moszkvának jüanban. Argentína dollár helyett jüanra áll át a kínai kereskedelemben és így tett Brazília is, de hamarosan Szaúd-Arábia és Irak is beállhat a sorba. A brazil elnök Sanghajban felszólította a Keletet a dollár leváltására, ráadásképp a BRICS-csoport is egy saját pénz létrehozásán fáradozik.
Kína a „hosszútávfutásban” is sikeresen versenyez. A globális cégek, milliárdosok körében (a tíz autóipari milliárdosból hat kínai), vagy a tudományban (míg 2021-ben Amerikából elvándoroltak, addig Kínába bevándoroltak a kutatók, továbbá 1400 kínai származású, Amerikában működő kutató váltott kínai munkahelyre), korunk legfontosabb technológiáiban, űrkutatásban vagy éppen hadihajók gyártási kapacitásában Kína rendre utoléri vagy megelőzi az Európai Uniót vagy épp az Egyesült Államokat.
Kína emellett sikeres növekedési-felzárkózási modellt is fel tud mutatni a BRICS országcsoport számára. Ezzel szemben a Nyugat a szabadkereskedelmi elképzeléseit éppen most igyekszik lecserélni. Ebből a fejlődő országok azt a következtetést vonhatják le, hogy a Nyugatnak nincs valódi felzárkózási receptje a világ számára, egyedüli célja saját előnyös pozícióinak megőrzése.
Mindehhez az kellett, hogy Kína tanuljon, eltanuljon és utána a tanultakat továbbfejlessze – tette mindezt évtizedes távlatokban.
Amikor itthon a politikai rendszerváltoztatás zajlott, Kína már akkor tudatosan készült a jövő ipari rendszerváltására: már a nyolcvanas években adókedvezménnyel támogatták a ritkaföldfémek értékláncaiban működő cégeket, majd később hatékonyan ösztönözték a kínai elektromos autógyártás alapjainak lerakását. Évtizedek kedvezményei és támogatásai kellettek ahhoz, hogy Kína ma a jövő technológiáihoz szükséges nyersanyagok értékláncait uralja.
Az, hogy ebben a gazdasági szegmensben is ma a világ Kínától függ, semmiképp sem valamiféle titkos és agresszív, destruktív kínai stratégia eredménye, csupán a Nyugat mulasztása, és az ezzel járó versenyelőny elvesztése. Ma a nyugati világ rövid távú szemlélete és arrogáns türelmetlensége miatt egy pillanat alatt próbálja megvalósítani azt, amit Kína módszeresen, évtizedek alatt vitt véghez, ezzel elérve többek között azt, hogy a lítium-vas-foszfát (LFP) akkumulátorok 99 százalékát ma Kínában gyártsák le. Nyugati döntéshozók álláspontja szerint végtelennek tűnő pénzköltéssel azonban minden mulasztást pótolni lehet – Németország legújabban egy 2,2 milliárd dolláros nyersanyag-alapot hozna létre, miközben Kína csak 2022-ben 1,75 milliárd dollárnyi támogatást adott 190 csipgyártójának.
Kína mára eljutott oda, hogy egy korábban nem létező ágazatban, az elektromos autózásban világelsővé váljon úgy, hogy egyes becslések szerint az európaiaknál 40 százalékkal olcsóbban állítja elő a járműveket. A fejlődő világ országaiban a középosztály ma azt várja, hogy a BYD Seagull modellje és akár még az ennél is olcsóbb tömegautók jussanak el hozzájuk, miközben a nyugati gyártók az elmúlt válságéveket próbálják kitolni azzal, hogy keveset és drágán gyártanak a gazdagok számára. Ezt csak tetézi, hogy a BMW vezetője a minap éppen arról beszélt, hogy ők Kínától igyekeznek inspirálódni, a fejlődési irányokat ellesni – nagyot fordult a világ.
Az Európai Unió többek között azzal válaszolna minderre, hogy megtiltja a kínai zöldtechnológiák behozatalát, ami nem sokat változtat majd azon a tényen, hogy a tíz legnagyobb globális akkugyártó mindegyike ázsiai. A kínai autóeladások Ausztráliában egy év alatt 69 százalékkal nőttek, Németországban pedig 7,8-ról 28 százalékra nőtt a kínai gyártású elektromos autók aránya az idei első negyedévben. Sőt, Kína idén megelőzte a németeket autóexportban. Egyes kutatók nem alaptalanul prognosztizálják azt ráadásul, hogy az európai autóipar a Nokia sorsára jutva elveszíti létjogosultságát, így a valóságból a történelemkönyvekbe települ át.
Mi, magyarok partnerségre törekszünk mindenkivel, üzletelni szeretnénk a Nyugattal és Kelettel egyaránt. A legújabb Merics-adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a kínai tőke néhány nagy nyugati célországa (Németország, Nagy-Britannia, Franciaország) mellett Magyarország is kitüntetett célpontja a kínai befektetéseknek, ezen négy országban valósul meg a kínai beruházások 88 százaléka. Gazdasági súlyunkhoz képest tehát ebben a tekintetben is előrébb léptünk, feljebb kapaszkodtunk. Nemrég érkezett hazánkba a China Construction Bank, hogy további kínai és közös nagyberuházások megvalósulását segítse elő.
Az időben megfogalmazott együttes vízió közös pályára helyezte a két ország ipari fejlődését és odavezetett, hogy Európában az egyik legtöbb kínai beruházás Magyarországon valósul meg. Sőt, hamarosan Kínával közösen Magyarország lesz a világ egyik legnagyobb akkumulátorgyártási központja (amit tovább erősít a CATL után az Eve Power új beruházása), ami azért biztató, mert Kína mindenkinél előrébb jár a legkülönbözőbb akkumulátorok (pl. LFP, nátrium) fejlesztésében és alkalmazásában. Ellenzéki közgazdászaink eközben azzal riogatnak, hogy egy hirtelen technológiaváltás a magyar–kínai akkugyártás összeomlását hozhatja el, megfeledkezve arról, mintha nem Kína lenne ma az akkumulátortechnológia legnagyobb úttörője.
A gazdaságaink összekapcsolása jól illusztrálja, hogy mi, magyarok hiszünk a békés összekapcsoltságban.
Elérhetjük azt, hogy Kínával is közösen dolgozzunk a jövő alakításán. Ezt azonban nem mindenki nézi jó szemmel, mert, mint ahogy a The Wall Street Journal beszámolt arról, hogy amíg az amerikai elnök átformálná Európa Kína-politikáját, addig ebben a magyar miniszterelnök más álláspontot képvisel. Tudomásul kell vennünk, hogy a globalizáció nélkülünk is tovább zajlik, ezért céljainkkal messzemenőkig ellentétes lenne kiírni magunkat ebből a folyamatból. Magyarország számára nem jelent nehézséget elismerni, hogy Kína mára technológiai világhatalommá vált.
A szerző közgazdász, az ötödik Orbán-kormány gazdaságfejlesztésért felelős minisztere.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Nagy Márton. Fotó: Papajcsik Péter / Index)