E sorok írásakor egy magyar hegymászó küzd valahol a Mount Everesten, és lassan kifut az időből. Rengetegen imádkoznak érte, és reménykednek abban, hogy már rég biztonságban van, csak az akadozó kommunikáció az oka, hogy már 36 órája nem tudunk róla szinte semmit.
Néhányan pedig számvetést készítenek, ahol a mérleg egyik serpenyőjében a hegymászó élete van, a másikban pedig egy nagyon is illékony dicsőség, egy szűk hegymászó-társadalom megbecsülése. Meg még valami.
Néhány éve ugyanilyen latolgatás folyt a Kancsendzöngán eltűnt két hegymászó esetében is, ott még az egyik mászó amputált lába is a kommentelők hivatkozási alapja volt: „Minek ment oda, nem volt elég figyelmeztetés a lábának az elvesztése?”.
A Mount Everestet 70 éve, 1953-ban mászta meg Edmund Hillary és Tenzing Norgay. Az indulást megelőzően az expedíciót vezető John Hunt ezredes állítólag azt nyilatkozta egy újságnak:
„semmilyen ár nem túl magas az Everest megmászásáért”.
Kemény szavak alig nyolc évvel az emberiség legpusztítóbb háborúja után. Csakhogy a második világháború után az Everest megmászásának ügye a háborúban megtépázott brit birodalmi önbecsülés szimbólumává vált – így már talán érthetőbbek a rideg, már-már kegyetlen szavak: „Semmilyen ár nem túl magas...”
Egyébként egy évvel később, 1954-ben a Német Szövetségi Köztársaság nemzeti önbecsülésének a visszaszerzésében is a sportnak – nevezetesen a futballnak – jutott döntő szerep. Ekkor ugyanis a német labdarúgó-válogatott megnyerte a világbajnokságot (sajnos a döntőben pont Magyarország elleni győzelmével), ami kihozta „a karanténból” a fizikailag és lelkileg is rommá lett országot.
Nem véletlen, hogy II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte az amúgy új-zélandi Hillaryt, akárcsak pár évvel később Francis Chichestert is, aki egy kikötéssel egyedül körbevitorlázta a Földet.
A sport azért kiváló terep a tehetséggel párosuló erőfeszítés értelmébe vetett hit megtestesítésére, mert jól mérhető, általában szigorúan szabályozott, bírók és az ellenfelek által sokszorosan ellenőrzött, újra és újra megismételhető tevékenység. Aki tehát például világbajnok valamilyen sportban, az nem a véletlen műve, annak nem szerencséje volt, hanem ő és az edzője a világ összes többi, ugyancsak világbajnoki álmokat dédelgető sportoló–edző párosát győzte le.
Nehéz lenne megmondani, hogy a Mount Everest oxigénpalack nélküli megmászása – ami eddig mindössze mintegy 200 hegymászónak sikerült a világon – mit javíthat a legendás magyar kishitűségen. Merthogy ez lenne a lényeg. Levetkőzni végre azt a léleknyomorító kishitűséget, amiből mifelénk rengetegen áttörhetetlen falat emeltek maguk köré.
Ami millió, önmagát láthatatlan ketrecben tartó emberrel mondatja azt, amikor meglátja a szomszédját egy jó autóból kiszállni: „biztosan lopta”. Azt az „épp csak meglegyen a kettes a vizsgán”, meg a „ha nincs összeköttetésed a minisztériumban, akkor meg se próbáld” típusú provinciális gondolkodást, ami minden gyerekkori álmot megöl. Ezt kellene levetkőzni, és ebben segíthetne egy sikeres Everest-mászás. Mert nyolcezer méter fölött teljesen mindegy, hogy hány rokonod van a minisztériumban, ott – ha szerencséd van – megtérül az elvégzett munka.
Persze akkor, ha az az edzésmunka szakszerű volt. Merthogy kifejezetten expedíciós hegymászó szakedző nem létezik, így aztán minden hegymászó úgy edz, ahogy jónak látja. Ahogyan azt valahol olvasta. Ahogy azt az az edző javasolta neki, akit meg tudott fizetni a saját zsebéből. Hegyre felfelé fut, hátizsákot cipel a Libegő alatt, vagy búvárúszik a víz alatt. Miközben persze eltartja magát meg a családját. Miközben szponzorkérő levelek százait postázza olyan cégekhez, ahonnan az esetek 95 százalékában egyáltalán nem jön válasz. Miközben az időjárási előrejelzést bújja, hogy mikor érdemes kimenni az Alpokba, és sakkozik a szabadságával, és kéri a főnökét, hogy visszamondhassa, ha a hirtelen leeső fél méter hó miatt akkora a lavinaveszély, hogy kár is elindulni. Bár ez utóbbival többnyire nincs gond, az ilyen sportolóknak legtöbbször nincs főnökük. Meg munkahelyük se nagyon.
De ha minden jól megy, megszületik az eredmény! Sok esetben még némi visszhangja is támad, a sportolót behívják a stúdióba. És ekkor jönne a lényeg, vagyis hogy a stúdióbeszélgetések, az előadások, az újságcikkek inspirálnának másokat. Nem hegymászásra, hanem bármi másra.
Valaki a sportoló elszántságából, kitartásából erőt merítve ki mer lépni az évek óta tartó bántalmazó kapcsolatából, vagy éppen ellenkezőleg, így tud összeházasodni azzal, akivel különben már évek óta együtt él, és gyerekeket mernek vállalni. Bele mer vágni a gondolataiban régóta dédelgetett vállalkozásba, ki meri tűzni célként, hogy vállalatbirodalmat építsen akár másik kontinensre kiterjesztve is. Megírja azt a könyvet, amit már régóta tervezett. Mert egy társadalom ezektől lesz erős és gazdag, nem pedig attól, ha valaki hegyet mászik, vagy sorra nyeri a sivatagi futóversenyeket.
Csakhogy ez a transzformáció sokszor elmarad, az inspiráció elhal, ahogyan az újévi fogadalmak. Pedig gyerekkorában még mindenkinek megvan a maga Mount Everestje, csak az évek során valahogy az álmok redukálódnak, a Himalája János-heggyé szelídül, és az egyén ahelyett, hogy magát fejlesztené, hogy legalább az Alpok csúcsain esélye legyen, egyszer csak arra eszmél, hogy sörrel a kezében szidja a bírót a tévé előtt. Valójában persze magát szidja, a meg nem valósított álmait, ahogy Karinthy írja a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában.
És az előttünk álló példa fel nem ismerése nem csak az élet rutinjába belefáradt korosztályra jellemző. Egy hegymászó barátomat elhívták egy iskolába előadni. Ő elmondta, hogy 16 évesen vonatbalesetben elvesztette a fél lábát, de mégis hegymászó lett – nem is akármilyen –, járt nyolcezres csúcson, és mászott nehéz sziklafalakat, sőt, mivel igen jóképű, még a hölgyek is kitüntették a barátságukkal. Egyszóval az elvesztett lába soha nem okozott neki különösebb problémát. Az előadás jó hangulatban telt, mindenki meg volt elégedve, az osztályfőnök azonban élt a gyanúperrel, és dolgozatot íratott a hallottakból. És szinte mindenkinél az volt a konklúzió, hogy „...én aztán öngyilkos is lennék, ha levágnák a fél lábamat...”.
A nagy kérdés tehát, hogy megéri-e. Megéri-e valakinek az életét kockára tenni egy olyan sikerért, amiért csak erkölcsi elismerés jár? Támogassa-e a társadalom azt, aki halálos veszélyt vállal egy földrajzi pont eléréséért, miközben ugyanez a társadalom megbünteti azt, aki nem köti be a biztonsági övét – mondván, hogy nincs joga fölöslegesen kockáztatni az életét az autójában, hiszen ő a társadalom gyarapodásának az egyik letéteményese.
A válasz nyilván az, hogy attól függ, mennyire sikerül a sportoló által kiváltott inspirációt átfordítani hasznos dolgokra. Mennyire sikerül általa millióknak elégedett, kiteljesedett, boldog életet élni, mennyire hiszi el, hogy a saját életéért alapvetően ő maga felelős, és az erőfeszítéseinek igenis meglesz az eredménye. Legyünk tehát hálásak azoknak, akik az életüket kockáztatva törnek a csúcsokra, örüljünk, hogy köztünk járnak, és láthatjuk őket, mert nem túl sokan vannak, és sokszor ez életük is fájóan rövid...
A végére Kenneth Rogerstől idéznék, aki nagyon jól összefoglalta mindennek a lényegét:
„Az Északnyugati Átjáró, miként az minden szabad nép képzeletében él, nem más, mint egy szűk, rejtett, nehezen fellelhető ösvény, amely a titokzatos Kelet felé vezet. De tágabb értelemben ez az ösvény a hírnév és a dicsőség, a kincsek és a kalandok regényes útja.
Hány ember él közöttünk, aki szüntelenül a saját Északnyugati Átjáróját keresi, és feláldozza egészségét, minden erejét, sőt egész életét ebben a keresésben?
És ki merné állítani, hogy az ilyen álomkergetők meddő, de reménysugaras törekvése kisebb boldogságot rejt magában, mint akik otthon ülnek a biztonságban, ásítoznak, és soha nem kockáztatnak semmit. Kinevetik azokat, akik a legendás átjárót keresik, a kivezető utat a mindennapok szürkeségéből. Kinevetik őket, de a mosolyuk mintha savanyú lenne...”
A szerző antropológus, hegymászó, az első magyar egy nyolcezres hegyen (Cso-Oju 8201 m), a Megszállottak Klubjának elnöke (2008–2022).
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Suhajda Szilárd)