2017 júniusában az amerikai Slate magazin cikke ezzel a címmel jelent meg: “Daryl Bem Proved ESP Is Real. Which means science is broken.” Az ESP az extrasensory perception, vagyis érzéken kívüli érzékelés. Például tudni, mi történik egy másik szobában, vagy rövid időn belül mi fog megtörténni. Daryl Bem az ESP létezését bizonyító, tíz évet felölelő kísérletsorozata 9 kísérletből állt, több mint ezer résztvevővel, a legszigorúbb tudományos feltételeknek megfelelve. Kicsi szignifikanciával (a határvonal, ahonnan egy kísérlet eredményét nem lehet a véletlennel tulajdonítani), de ezek a kísérletek replikálódnak, tehát amikor más kutatók más laboratóriumokban, de ugyanazokkal a feltételekkel megismételték őket, ugyanazt az eredményt kapták. Ugyanezt nem lehet elmondani sok közismert kísérletről, mint mondjuk a stanfordi börtönkísérlet, amely nem replikálódik, és amelynek a körülményei nem is feleltek meg a tudományos kísérletek feltételeinek. Ez alapján kijelenthetjük, hogy valami olyan dolog,

Az ESP bizonyítása egy 2017-es hír, és azóta se tudott vele a világ igazán mit kezdeni. Ha hitelesnek fogadjuk el a kísérletsorozatot, akkor semmi tudományos nincs azon, amit a közgondolkodás tudományosnak vél, vagyis a materializmuson. Ha nem fogadjuk el hitelesnek, akkor pedig a tudományos standardok alapelveivel van probléma. Mindez rávilágít arra, hogy a megismerés és a tudás krízise egyfelől elméleti, másfelől pragmatikus és politikai.

A különféle szintű tudásformák státuszának változása szorosan kapcsolódik a tudásközvetítők státuszának változásához. Ha alapjaiban értékelődik át, mi az érvényes tudás, és hogyan teszünk rá szert, a laikusok, a nagyközönség is aktív része lehet a tudástermelésnek. Ez ugyan jól hangzik, de nem biztos, hogy minden esetben jó, például jelentheti azt, hogy csillagokat keres valaki otthon távcsővel, de azt is, hogy emberen végzett gyógyszerkísérletek alanya lesz. 

A tudásközvetítők státuszának változásával a „szakértők" (egy adott tudományterület eredményeit a médiában közvetítő szakmabeliek) tekintélye is komoly válságba kerül. Logikus kérdés, hogy ha szakértelem politikai és ipari érdekkel összefonódva változik (mint ahogyan azt mindenki láthatta a Covid-lezárások alatt), akkor mitől lenne tudományos és miért lenne objektív? A külsőségek, amik a médiában szereplő szakértőket jellemzően hitelessé tették önmagukban veszítenek értékükből. Az intézményes beágyazottság együtt veszíti el a hitelét intézmények korrumpálódásával, a "komoly, emberhez illő" önreprezentáció pedig a kreativitás, projekt alapú munka korában, amikor az ügyvédek vagy az irodisták is ki vannak tetoválva és a kreatív projektjeik posztolgatják az Instagramon nem igazán érdekel már senkit.

Mivel az érvényes tudás is és a hitelesség megképződése is megváltozik, felértékelődik a személyes és szubjektív szint a tudásközvetítésben. Ezen folyamatok következtében napjaink tudásközvetítése gyakran már nem hierarchikusan, fentről lefelé történik, hanem oda-vissza:  részvételiségre, tapasztalásra épülő kommunikációs formátumokon keresztül. Valóban inkább közvetítés, mint száraz tények ismertetése.

Ezeket a tudásközvetítő, tudománykommunkációs  projekteket, eseményeket sokszor nem igazán lehet a kortárs művészettől elválasztani. Hasonló médiaformátumokat alkalmaznak (performance, köztéri installáció, digitális média), intézményes szinteken kapcsolódnak, például múzeumok, galériák a helyszínek, sokszor művészek vesznek részt bennük. Például a laboratóriumban növesztett műhús első bemutatója egy francia múzeumban volt, egy olyan installáció keretében, ahol az akváriumban tartott békák végignézték ahogyan feltálalják az ő izmaikból készült műhúst.

Ugyanígy a Greenpeace élőszereplős tiltakozó akciói, mint a termények kiborítása vagy épületek festékkel leöntése eredetileg taktikus médiaművészetként indultak, tehát olyan fajta médiaművészetként, aminek direktben társadalmi tétje van. Például amikor a Greenpeace csónakja megállítja a bálnavadászhajót, akkor a lényeg a mögöttes filozófia: emberek teszik az életüket kockára a bálnákért. Az akcióról készült, a médiában terjesztett képek retorikája tehát a természet kizsákmányolására alapozó fejlődést alapjaiban kérdőjelezi meg. A Greenpeace a hetvenes évek eleji kezdetekor egy maréknyi kanadaiból állt, akik tiltakoztak az atomkísérletek ellen. Napjainkban a Greenpeace a nemzetközi energiapolitika fontos szereplője, amely kormányokra és törvénykezésre gyakorol hatást.

Magyarországon a Greenpeace összeolvadt az LMP körüli hálózatokkal, és ez a tiltakozó akcióikra is rányomta a bélyegét. Például amikor a magyar Greenpeace adaptálta a GMO-ellenes tiltakozás nemzetközi eszközkészletét és retorikáját. Olyan élőképek sorozatát vonultatták fel (felfújható kellékek, jelmezek, a GMO mint a kizsákmányoló nagytőke szimbóluma), ahol jelmezkölcsönzőből előkerült „magyar parasztok" és például szürke marha jelentette Magyarországot, búza helyett kukorica volt a magyar termény, és a GMO éles fogú kukoricaként vagy halálfejes konzervként támadt. Végül a Fidesz lecsapta a labdát, és megvédte a magyar földet a nemzetközi kizsákmányolástól, vagyis ötpárti egyezséggel megszületett a GMO-tilalmat rögzítő törvény. Ezzel azonban sokan elégedetlenek, mert nem foglalkozik sem a GMO-k üzleti hátterével, sem a glifozáttal, a környezetkárosító gyomirtó szerrel, amire rezisztens a GMO-növény. 

Művészeti mozgalmak, illetve művészek korábban is kötődtek politikai mozgalmakhoz (például a futuristák az olasz fasizmushoz vagy az arts and crafts mozgalom a szocializmushoz), de művészeti és politikai mozgalom nem olvadt össze. Az újfajta tudománykommunikáció sokszor mégis politikai kommunikáció.

A művészeti formátumokon, DIY-esztétikán keresztül politikai szereplők depolitizálják, a politika létszféráján kívül helyezik saját maguk, miközben politikai követeléseket, állításokat tesznek. Mindeközben a művészet művészet marad, tehát nem egyenes ok-okozati kapcsolat mentén fejt ki hatást. A képeknek van olyan potencálja, hogy rövidre zárjanak minden tényeken alapuló érvelést, mert egyszerre több dolgot jelentenek, több szinten. A személyes jelenlét vagy a kép direktebben tud érzelmekre hatni mint a szöveg. Ezzel együtt művészeti akciók nyilvános rituálék is: inkább szólnak a világ adottan elképzelt rendjéről, és benne csoportok helyzetéről, mint a tudománykommunikáció eredetileg deklarált céljáról, vagyis tudásközvetítésről adott technológiai innovációról vagy tudományos eredményről. 

Hiba lenne jóknak vagy rossznak bélyegezni ezeket a formátumokat, mert a hagyományos módozatú szakértés hitelvesztésével, a világképünk átalakulásával együtt eljött az idejük. Látjuk, hogy van aki jól, van aki sanda szándékkal használja ezeket. Ez utóbbi esetében ideje lenne, ha a tudománykommunikátorok és a művészeti szféra szereplői tudatosabban képviselnék a saját érdekeiket, védenék a saját határaikat a politikai szervezetekkel szemben. Össztársadalmi szinten pedig a nemzetközi lobbik, ngo-hálózatok befolyásának a törvényi korlátozásával lehetne elejét venné a visszaéléseknek. 

A szerző kultúrakutató, a kortárs művészet határterületeivel, vizuális kutatással foglalkozik.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  A Greenpeace aktivistái „szabadság, egyenlőség, testvériség" feliratú transzparenst függesztenek ki az Eiffel-toronyra két nappal a francia elnökválasztás második fordulója előtt, 2017. május 5-én. Fotó: Stephane Cardinale / Corbis / Corbis / Getty Images)