A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB) született legutóbbi döntés jelzi, hogy a nagy francia forradalom emberi jogi eszménye, a holokauszt utáni, a II. világháborút követő emberi jogi nemzetközi narratíva után újabb mérföldkőhöz ért az emberiség. Az utóbbi bő négy évtized vargabetűje után úgy határozott most az emberi jogi testület, hogy az O.H. és G.H. versus Németország-ügy alapján „a gyermeket világra hozó személy egy nő (az anya), a nemző személy pedig egy férfi (az apa)”. Ha ettől eltérően állapítanák meg a családi kapcsolatokat – tette hozzá a bíróság, az sértené a jogbiztonsághoz fűződő közérdeket, valamint a gyerek alapvető jogait is.
Mint ismert, a magyar alkotmánybíróság már 2023 februárjában határozatot hozott abban a kérdésben, hogy ellentétes-e az Alaptörvénnyel az, ha megtiltják a transzneműeknek a név- és nemváltoztatás anyakönyvi bejegyzését. A testület arra a következtetésre jutott, hogy a válasz nem, ugyanis a részletes indokolásban kifejtették, hogy „az, hogy az állam az egyén önazonos, nemi identitásának megfelelő, nemváltó kezelés nyomán létrejött neme helyett vagy mellett az egyén születési nemét nyilvántartja, több okból is igazolást nyerhet.” Ezt lehet vitatni, ám azt már egyre kevésbé, hogy orvosilag és biológiailag alátámasztható, hogy
önmagában a nemi szervek átalakítása még nem változtatja meg a biológiai nem genetikai kódját, illetve az adott személy alapvető fizikai tulajdonságait (izomtömeg, csontozat, felépítés stb.).
Ezért is látható az, hogy különösen a sportversenyeken való részvétel esetében a versenyzők biológiai nemükre jellemző fizikai állapota már önmagában is releváns kérdés, hiszen ott is sorra születnek azok a nemzetközi sportszövetségbeli döntések, hogy a (férfi) transznemű sportolókat amennyiben – nagyon leegyszerűsítve – a nemi érésüket követően változtatják meg műtéti és hormonális kezelések révén a nemüket, kizárják a női sportból. Így mára a legfrissebb döntések alapján nem indulhatnak transzneműek rögbiben, úszásban, atlétikában. A tilalmazott sportágak sora egyre bővül.
No, de honnan is indult ez a történet? 1990-ben a Cossey versus Egyesült Királyság ügyben a strasbourgi testület még határozottan kitartott elutasító álláspontja mellett, kimondva, hogy egy nemátalakító műtét nem jelenti valamennyi (új) tulajdonság megszerzését, valamint a tradicionális családmodell alapul szolgál arra, hogy biológiai alapjai legyenek a házasság szabályozásának. 1997-ben az X. Y. és Z. kontra Egyesült Királyság ügyben a strasbourgi bíróság bár még ugyan elutasította egy (átoperált) apa kérését, aki örökbe akarta fogadni nőnemű partnerének mesterséges megtermékenyítéssel, donortól született gyermekét, de eközben a bíróság azt is megállapította, hogy „de facto” családi kapcsolat létezik a felek közt.
2002-ben történt a korábbi áttörés: a Christine Goodwin versus Egyesült Királyság ügyben, amikor is a bíróság kimondta: „egyértelmű és folyamatos nemzetközi trend a transzneműség elismerése” és „nincs jelentős közérdeksérelem, ha a panaszos jogát elismerik”. A strasbourgi bíróság azt is kijelentette, hogy szerintük nincs indokolhatóság a transzszexuális személyek házasságának megakadályozására. 2010-ben a bíróság a P. V. versus Spanyolország ügyben kifejtette, hogy – kétség nélkül – a transzszexualitás mint jelenség az emberi jogi egyezmény hatálya alá tartozik (14. cikk), és 2015-ben az Y. Y. versus Törökország ügyben a bíróság kimondta, hogy a „transzszexuális személyek (jogi, erkölcsi stb.) kiteljesedése nem lehet vitatható kérdés”.
Innen kanyarodtunk vissza a legújabb strasbourgi döntéssel, ami akár újabb fordulatként is minősíthető, ám ez valójában azt mutatja, hogy egységes jogértelmezői gyakorlatról már nem beszélhetünk,
sőt a jogállamiság fundamentumának számító jogbiztonság elvét kérdőjelezi meg. Miért? Mert 1986-ban, a transzneműekkel kapcsolatos első bírósági esetnél, az ún. Rees versus Egyesült Királyság esetben ugyanez a bírói testület elutasította a panaszos kérelmét az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én, Rómában aláírt egyezmény 8., illetve 12. cikkelyének megsértése tárgyában. A bíróság akkor (szintén) úgy látta, hogy egy pozitív döntés esetén a jogeset következményeként alapvetően változnának meg a nyilvántartási rendszerek, jelentős változásokat hozva a társadalom többsége számára is, valamint a hagyományos családmodell az ellentétes neműekre épül, amit az államoknak kell szabályozni.
Ugyanakkor a különböző emberi jogi ügyek középpontjában álló igazi taburól továbbra sem beszélünk, és kerülgetjük a forró kását. Mi lehet ez? Ez nem más, mint a legfontosabb kérdés az emberi evolúció szempontjából: mennyiben nyúlhatunk bele a saját genomunkba? Ugyanis az immáron több évtizedes jogi csata fényében a transzneműek jogállása politikai és emberi jogi ügynek tűnik, és minden, magát „progresszívnek” minősítő, úgymond „szabadságszerető” és az „individuumok teljes körű kibontakozásáért küzdő” embernek tekintő számára a nők, a feketék, a fogyatékos személyek és a melegek polgárjogi elismertetése után ez lenne a legújabb küzdelem a polgári és szabadságjogok nagy francia forradalmi eszményét követve.
Ám a biotechnológia és a genetika robbanásszerű fejlődésével a transzneműek ügye valójában a legfontosabb társadalmi kérdést veti fel. A transzneműség kérdése nem csak azért kritikus, mert azon túlmenően, hogy a hivatalos okiratokban megváltozik valakinek a neme, hanem azért, mert ezzel joga is keletkezik arra, hogy az egészségügy is „másneműként” kezelje. Ha pedig onnan nézzük, hogy a 2012-ben szabadalmaztatott és Nobel-díjat is érő új technológia (CRISPR) és annak folyományaként felgyorsuló, személyre szabott gyógyászat tör utat, akkor ez a kérdés már teljesen más dimenziókba kerül.
Amellett, hogy ma már a fogyatékosságok tekintetében egyre több, komolyan biztató biotechnológiai megoldás születik (pl. a született vakság egyik fajtájának génterápiával történő megszüntetése), felmerül a kérdés, hogy a fogyatékosságokat megszüntető, rehabilitációs célú génterápiákra hivatkozva egy transzneműséget választó személy arra hivatkozva, hogy a nyilvántartás szerint már más nemű, követelhesse a genomját módosító terápiát. Ezzel csak egyetlen „baj” van: a jelenlegi nemzetközi egyezmények tiltják a humángenom módosítását.
Amennyiben – tegyük fel – megszűnik mindenféle határ az emberi test szabad átalakíthatósága kapcsán, akkor ez egyfelől azt jelenti, hogy az emberi test – és a magzathoz hasonlóan maga az ember is – mintegy dologiasodik. Másfelől élet-halál urát játszhatják majd azok, akik elegendő anyagi és technológiai forrásokkal rendelkeznek majd ahhoz, hogy egy olyan társadalmat működtessenek, ahol a társadalmi mobilitás megszűnik, és létrejöhet egy olyan szűk elit, amely kizárhatja a természetes szelekció, a szorgalom és a motiváltság, valamint a szerencse tényezőjét a társadalmi mobilitásban.
Így tehát a transzjogok valójában az első lépésnek tekinthetők a genetikailag öncélúan fejlesztett ember felé,
hiszen itt a külső nemi jelleg és jegyek „szabadulnak” fel az újabb emberi jogi forradalomban, ami valójában visszalépés, vagyis ellenforradalom lehet az eugenika borzalmas örökségéhez, az 1910-es és 1930-as évek ideológiai szörnyűségeihez való visszatérés képében. A következő lépés tehát az lehet, hogy aki férfinak született, azt lehessen genetikailag is nővé átalakítani, hogy lehessen saját méhe annak érdekében, hogy jogilag nővé válása után biológiailag is azzá váljon. Ám ehhez az kell, hogy joga legyen hozzá, hiszen a humán genom módosítása jelenleg tiltott.
Ez a folyamat még több olyan etikai kérdést vet majd fel, amelyekből világosan ki fog tűnni, hogy az emberiség ténylegesen fordulóponthoz érkezett: az emberi jogok újraértelmezéséhez. Mindez azt is jelenti, hogy a technológia egyre kevesebb társadalmi vörösvonalat fog tiszteletben tartani, újabb és újabb kihívások elé állítva mind az egyént, mind az államot.
Kétségtelen, hogy az emberi test „korlátlan” átalakíthatósága és a génmódosítás, mint eszköz nemcsak a veleszületett súlyos fogyatékosságok megszüntetésére kínálhat lehetőséget, de a Naprendszer későbbi meghódítása számára, és tartós földönkívüli kolóniák létrehozása érdekében olyan űrhajósok kiválasztásához is, akik képesek lesznek a Földtől lényegesen eltérő környezetben létezni. Mint tudjuk, számos nagyhatalom és magánvállalat már tervezi ezeket a projekteket.
Végezetül lépjünk egy lépést hátrébb, és tegyük fel a kérdést, mely európai államok nem csatlakoztak a klónozást tiltó és az Európa Tanács égisze alatt elfogadott, ún. oviedói egyezményhez (European Convention on Bioethics or the European Bioethics Convention, 1997), amely – többek közt – a humán genom kezelésével kapcsolatosan az egyik legfontosabb nemzetközi emberi jogi szerződés? Oroszország, az Egyesült Királyság, Németország, Hollandia, Olaszország és Svédország és az USA nem tagjai ennek a szerződésnek. Velük ellentétben azonban az összes – fogalmazzunk úgy –, hogy jogállamisági problémákkal „jobban” küszködő közép-európai ország az egyezmény részese, mivel ez az EU-s csatlakozásnál informálisan elvárt emberi jogi feltétel volt. Nagyjából hasonló a sorrend a meghatározó európai űripari játékosoknál is. Véletlen lenne?
Annak idején a nagy francia forradalom úgy indult, hogy fel kell szabadítani az elnyomottakat, a társadalom kivetettjeit, mindazokat, akiket megfosztottak a jogaiktól. Eltelt néhány év, és a forradalom felfalta saját gyermekeit.
Fordulóponthoz érkeztünk: ki fogja megvédeni az emberi jogokat, a nők jogait, a gyermekeink jogait? Ki fogja megvédeni azt a jogot, hogy emberek maradhassunk?
A szerző az ENSZ emberi jogi szakértője (2013-2021), az NKE tudományos főmunkatársa.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Jessica Rinaldi / The Boston Globe / Getty Images)