Amikor csodáljuk Budapest szépségeit – a lenyűgöző Parlamentet, a Hősök terét, az Andrássy utat, a budai Várat –, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia Európa második legnagyobb állama volt. Területe alapján csak Oroszország előzte meg, lakosságszám szerint pedig mindössze Oroszország és Németország. 1910-ben közel 52 millió polgár élt a birodalomban. Soknemzetiségű országként létezett a Monarchia, az itt élők 25 százaléka németnek, 17 százaléka magyarnak, 13 százaléka csehnek, 10 százaléka szerbnek és horvátnak, 9 százaléka lengyelnek, 8 százaléka ukránnak, 7 százaléka románnak, 4 százaléka szlováknak, 3 százaléka szlovénnek és 2 százaléka olasznak vallotta magát. Lakói egymástól ezer kilométeres távolságban is ugyanazon pénzzel fizettek, és a boltokban sokszor ugyanazon cégek ugyanolyan minőségű áruit vehették meg. Két fővárossal rendelkezett: Béccsel és Budapesttel. 

A birodalom két meghatározó városának jelentős szellemi és művészeti ragyogása minden elemében kapcsolódott Európa aktuális irányzataihoz. Magyarország, és központi városának robbanásszerű fejlődését a nemzeti liberalizmus politikai és gazdasági keretei biztosították.
1918-ban, az első világháború befejezésekor a vesztesek közé tartoztunk. A győztes hatalmak felszámolták riválisukat, a Monarchiát. Európa második legnagyobb államát letörölték a térképről a nemzeti szuverenitás jegyében fellépő nemzetiségek közreműködésével. Az 1920. június 4-én megkötött trianoni békeszerződés eredményeként a Magyar Királyság elvesztette területe két harmadát, lakosainak több mint a felét, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. Az igazságtalan békeszerződés legnagyobb kárvallottjai mi voltunk, „…az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértették” írta Bibó István. Egyedül maradtunk az igazságunkkal. A békeszerződés kérdésében a magyar tárgyalódelegációt vezető Apponyi Albert szavai pusztába kiállított szónak számítottak. Nem állt senki mellénk, nem kaptunk támogatást sehonnan.

E tragédia egyik következményeként sodródott bele hazánk a második világháborúba Németország oldalán. Sokan az elszenvedett igazságtalanság jóvátételét remélték akkor, de sajnos újabb tragédiák következtek 1944–45-ben. Elvesztettük nemzeti önállóságunkat: előbb a németek, majd utóbb az oroszok szálltak meg minket. A magyarországi zsidóság többsége gyalázatos módon elpusztult, az ország és fővárosa – a világháború egyik legsúlyosabb ostromának következményeként – kifosztva, romokban hevert. Emberáldozatunk nagysága világviszonylatban és lakosságarányosan a negyedik-ötödik legnagyobbnak számított Lengyelország, a Szovjetunió és Németország után. Hiába szerettük volna visszaszerezni nemzeti szuverenitásunkat és megteremteni a teljes körű demokráciát, senki nem állt mellénk, egyedül maradtunk újra. A vasfüggöny elzárt minket a szabad világtól, így a szovjet megszállási övezet részeként kommunista diktatúra jött létre itthon is.
Ezt a magányt éltük át forradalmunk idején, 1956-ban is. Bár a világ jelentős része együttérzéssel és aggodalommal figyelte szabadságharcunkat, segítségre nem számíthattunk. A nyugati világ nem kockáztathatott egy atomháborút a szovjet birodalommal szemben. Küzdelmünk elbukott: kivégzettek százai, elesettek tízezrei, menekültek százezrei jelezték a Kádár-rendszer születését.
Huszadik századi tragédiáink és kudarcaink sorozata 1988–90-ben, a rendszerváltás ideje alatt fejeződött be. Ekkor értük el végre azt a sikert, amire évszázadok óta vártunk: visszanyertük a nemzeti szuverenitásunkat, demokráciát és piacgazdaságot teremtettünk több mint 40 év önkényuralom és megszállás után. Visszatértünk oda, ahová 1000 évvel azelőtt Szent István király vezetett minket a római kereszténység felvételével: a nyugati világot jelentő Európába. 1999-ben a NATO, 2004-ben pedig az Európai Unió tagjai lettünk szabad akaratunkból, népszavazás által megerősítve.

Sikerünkben sokat számított, hogy erős szövetségesekre támaszkodhattunk. Elsősorban az Amerikai Egyesült Államokra, aki nélkül Közép-Európa népei nem vívhatták volna ki szabadságukat. De mögénk álltak az európai hatalmak is az unió bővítése kapcsán. A rendszerváltás óta bekövetkezett jelentős gazdasági fejlődésünket nagyban köszönhetjük e két szervezetnek, hiszen a béke, biztonság, szabadság és gazdasági prosperitás elképzelhetetlen lenne nélkülük a kontinensen. Amikor a trianoni veszteségeinkre emlékezünk a Nemzeti Összetartozás Napján, akkor érdemes leszögeznünk, hogy a határon túli magyarok helyzetének javulásában, a velük történő kapcsolattartásban is kulcsszerepet játszik az Európai Unió és a NATO.
Sikereinkhez mindig kellettek szövetségesek; kudarcot vallottunk, amikor egyedül maradtunk. Érdemes ezt a történelmi tanulságot észben tartani most is, amikor újra egyedül találjuk magunkat a nemzetközi porondon. Finnország és Svédország tagságának az ügyében a NATO-val, az ún. jogállami normák kérdésében az EU-val, az orosz–ukrán háború kapcsán pedig az előbbieken felül a visegrádi országokkal kerültünk konfliktusba. Ismét egyedül állunk az európai politikai színpadon. Néhány napja az Európai Parlament alkalmatlannak nyilvánította Magyarországot a 2024-ben várható soros elnökségi pozíció betöltésére. Tudjuk, hogy ennek a deklarációnak nincs jogi következménye, ez csak egy véleménynyilvánítás. A magyar miniszterelnök szerint annyi a jelentősége az említett a szavazásnak, mintha az „eszkimók parlamentjében” történt volna. Ebben a kérdésben én óvatosabb lennék: bár jogi következménye nincs a döntésnek, politikai viszont lesz. Nőni fog a nyomás az Európai Bizottságon, a tanácson és rajtunk is jó néhány ügyben. Ha elérkezünk az elnökségünkhöz jövőre, többen és több mindent meg fognak majd mozgatni annak érdekében, hogy az sikertelen legyen. Sajnos nem kerülünk közelebb ezáltal ahhoz a megállapodáshoz sem, ami szükséges lenne az uniós pénzek folyósításához. Márpedig itt

Korábbi írásomban már felvetettem, hogy az uniós támogatások ügyében az ellenzéknek a kormánnyal együttesen kellene fellépnie Brüsszelben az ország érdekében. Az azóta történtek még inkább megerősítettek ebben. Tévúton jár, aki azt hiszi, hogy azzal lehet kormányváltást előidézni Magyarországon, hogy majd az Európai Unió intézményei lehetetlen helyzetbe hozzák a kormányt. Ez csak meg fogja erősíteni a Fidesz pozícióját, miközben növekedni fog az ellenszenv Európával kapcsolatban. A kormányváltást a hazai ellenzéknek kell tudni kiharcolni, elsősorban úgy, hogy a magyar választók elhiszik róla, képes lesz felelősen és sikeresen irányítani az országot. Ettől egyelőre távol vagyunk, ezért lenne fontos megmutatni, hogy a magyar baloldal hajlandó a saját szempontjait alárendelni közös hazánk érdekeinek. Addig az EP ilyen, és hasonló megnyilvánulásai nehézségeket, illetve károkat tudnak az országnak okozni, de kormányváltást nem fognak eredményezni a Kárpát-medencében, miközben a siker útját kellene inkább megtalálni újra közösen, szövetségben az atlanti világgal. Remélem, Orbán Viktornak lehetősége nyílt tárgyalni ezekről a kérdésekről Ursula von der Leyennel az Európai Politikai Közösség moldovai találkozóján.
   A visegrádi együttműködés többek közt azt a közös közép-európai kulturális és gazdasági hagyományt fejlesztené tovább, ami az Osztrák–Magyar Monarchia öröksége itt a régióban. Egyedül azonban ez sem megy.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Orbán Viktor miniszterelnök az Országgyűlés rendkívüli plenáris ülésén 2022. június 27-én. Fotó:  Kovács Attila / MTI)