A Puzsér-cikk elején olvasható néhány kérdés és állítás közül az első: „Miért sorolt be a magyarok többsége a Moszkvából diktált világnézet mögé?” Pontosan milyen ez a világnézet? Nem lehet, hogy csak annyi történt, hogy a poszt-Nyugat ment messzebbre a magyarok világszemléletétől? A következő: a magyarok „továbbra is elégedetten ülnek le a Netflix meg az HBO elé, térnek be egy plázába” – lehet, hogy Puzsér nem tudja, de ezeknek léteznek orosz változatai. A fogyasztás önmagában még nem egy nyugatias dolog, bár mostanra a „Nyugatot” helyettesítő jelenséggé vált. Én nem látom be, hogy egy „nyugati” fast food vagy fast fashion termék, esetleg egy sorozat egy-egy évada miért képviselne magasabb minőséget, mint az út menti orosz gosztonyicák scsije vagy a poszt-szovjet filmipar színes filmjei. Itt olvashatjuk a következő jelzőt Magyarországra vonatkozóan: „polgári jogbiztonság” – örülök, hogy Puzsér a hibridrezsim-elméletekkel szemben Magyarországot polgári jogállamnak tartja. Én is. A következő, a „bezzegezés” (bezzeg Szlovákia, bezzeg Románia, stb.) legszebb esszenciája: „A régió összes többi országa mégis a nyugati társadalomfejlődés irányát követi” Pontosan melyik országok és mit követnek? Románia? Horvátország? Szlovákia? Lengyelország? Nem a „társadalomfejlődés irányát” követik, hanem a pillanatnyi amerikai külpolitikát, és nem az országok, hanem a kormányaik vagy az elitjük. 

Ezt követően olvashatjuk a cikk lényegi megállapítását: „Az elmúlt két évszázad folyamán három vesztes nacionalizmus bontakozott ki Kelet-Európában: az orosz, a szerb és a magyar.” Különös az időtávnak ez a meghatározása. 1867-ben például senki nem mondta volna, hogy a magyar nacionalizmus vesztes. 1918-ban senki nem mondta volna, hogy a szerb nacionalizmus vesztes. És mondjuk 1945-ben a Szovjetunió képében megjelenő orosz nacionalizmusra se mondta volna senki azt, hogy vereséget szenvedett. Én inkább úgy fogalmaznék: ez a három nacionalizmus nem fér bele a hidegháború győzteseinek történelmi galaxisába – pedig megpróbáltak abban elhelyezkedni.

Puzsér a „vesztes-tudatot” a három nemzet birodalmi kísérleteinek kudarcával magyarázza. A magyarok esetében például így: „A trianoni békeszerződéssel megalázott magyar psziché képtelen elfogadni, hogy az első világháború győztesei nemcsak a hegyeitől és a tengerétől, de a birodalmi ábrándjaitól is megfosztották: többé nem tekinthet magára a tótok, a rácok, meg az oláhok gyámjaként, hanem kénytelen ezeket szlovákoknak, szerbeknek és románoknak nevezni, ahogy a történelmi államából kihasított területeken létrehozott országaik létezését is tudomásul kellett vennie.”

A trianoni békeszerződés nem azért alázta meg a magyar pszichét, mert le kellett tennie a mások feletti uralmi vágyairól, amely uralmi igények ebben a narratívában úgymond történelmietlen, fejlődést gátló, feudális, reakciós és hasonló jelzőket szoktak vonzani. Nem; hanem

Páriává. Nem volt ránk szükség az újonnan létrehozott közép-európai nagyhatalmi rendszerekben. Nem volt véletlen Lord Rothermere cikksorozatának a címe: „Magyarország helye a Nap alatt”, ugyanis Trianon óta nem volt helyünk a Nap alatt. A magyar „nacionalizmus” (s itt ez most csak egy gyakorlati fogalom) szükségtelenné vált. Legjobb esetben megtűrt jelenség, rosszabb esetben megbélyegzett – vagy tiltott. A többi közép-európai nemzet nacionalizmusa viszont a két világháború és a hidegháború győztesei számára támogatott dolog. Igaz, különböző formákban, jelentésváltozásokon átmenve. 

Ha ilyen böszmeséget, mint a trianoni szerződés meg lehetett csinálni, hozzárendelve a történelemtudomány alapjait meghazudtoló állításokat mint legitimációs forrást, akkor akármit is meg lehet velünk tenni.

Puzsér lényegében felmondja a magyar történelmet ostorozó baloldali narratívát: a gonosz, elmaradott magyarokat a felvilágosult, gyarmattartó nyugati hatalmak jól megbüntették Trianonban, hogy ne nyomhassák el a nemzetiségeket, és most már az utódállamok nyomhatják el igazságosan a magyar kisebbségeket.

Trianon óta minden magyar politikai vezető előtt ott lebeg a kihívás: helyet kell találni az országnak az adott nagyhatalmi rendszerben. Volt, akik megpróbálták a nemzeti érdekek mentén kihasználni az adott nagyhatalom által kínált lehetőség, s volt más, aki meg teljesen azonosult a következő nagyhatalom terveivel, céljaival – és magyarságképével is.

A rendszerváltás hajnalától, úgy 1987-től kezdve az Egyesült Államok Soros György fémjelezte lobbija Magyarországra az „éltanuló” szerepét osztotta – ez nagyjából a magyarok szuverén döntésééig, az 1990. évi szabad választásokig tartott. 1990 és 2010 között a magyarok azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy akár a zapadnyik éltanuló, akár a „mucsai”, „horthysta”, aki kormányon van, a hidegháború utáni valóságban Magyarországra összesen annyi szerepet osztanak, hogy a B-kategóriás befektetők innen járadékot vihessenek haza. Talán egyedül a délszláv háborúk jelentettek valamiféle kivételt – annyiban, hogy picit szebben beszéltek velünk az ilyen ügyekben. Az első Orbán-kormány elkövette az ősbűnt: a felkínált, selejtezésre váró, az ócskavasnál épphogy jobb állapotban levő F-16-osok helyett Grippeneket szerzett be. Ezt a 2002-es szürkezónás választás követte, majd a Gyurcsány-féle ámokfutás. A 2010-es kétharmadhoz azonban nemcsak 2006, hanem ez a két évtizednyi huzavona is hozzájárult. Helyet akartunk találni a Nap alatt. Pontosabban: ki akartunk jönni ebből a lehetetlen helyzetből.

Pedig Magyarország tevékeny részt vállalt a hidegháború utáni világrend előkészítésében. Kezdődött az NDK-s menekültekkel, a vasfüggöny átvágásával, a Piknikkel, a határnyitással. Azután azzal, hogy mind a KGST, mind pedig a Varsói Szerződés megszűnését Budapesten mondták ki, az utóbbi egy korábbi magyar kezdeményezés után következett be. Folytatódott Szlovénia, Horvátország és Szlovákia elismerésével. Ukrajna diplomáciai és más téren megvalósuló támogatásával már 1989-től (!). A magyar katonák ott voltak minden amerikai vezetésű nemzetközi misszióban, Iraktól kezdve Bosznián és Koszovón át Afganisztánig. Megnyitottuk a piacainkat, dobra vertük a nemzeti vagyont.

Cserébe néha megsimogatták a buksinkat, de sem gazdasági előnyöket nem nyertünk, sem pedig a határon túli magyar kisebbségek érdekképviseletében nem kaptunk segítséget. Ezek után Puzsérnak az a megállapítása, hogy a magyar politikumot „a Nyugatnak mint minden baj forrásának szenvedélyes gyűlölete, valamint a történelmi bűnökre vonatkozó teljes reflektálatlanság” jellemzi, nemcsak igaztalan és méltatlan de hamis állítás is. A magyar ember egyszerűen kiábrándult, és alapvetően semmi más nem érdekli, csak a szűkebb hazájának és otthonának az anyagi-, és most már fizikai biztonsága. Hogy ez a hazai elitek közül a balos-haladó, komprádor társaság „hibája-e” vagy pedig a Nyugatot meghatározó nagyhatalmak térségben érdekelt lobbicsoportjaié? Talán mind a kettőé. 2010 után a magyar politika új szerepet talált magának: azt, amit a balliberális értelmiség megvetően „összeszerelő üzemnek” nevez. S talált hozzá ha nem is politikai-, de gazdasági nagyhatalmat: a Merkel-féle Németországot. 2016 és 2020 között felcsillant a remény, hogy a magyar politikai törekvésekhez sikerül egy igazi nagyhatalmat is találni: Trump elnök Amerikáját. Puzsér állításaival szemben ugyanis a magyar politika nem épített Oroszországra, legfeljebb annyiban, hogy bármely kisállamnak a nagy birodalmak környezetében érdemes legalábbis másfél vasat tartani a tűzben. Már csak azért is, hogy ne legyen teljesen kiszolgáltatott az adott uralmi zóna gravitációs középpontjának.

Ha továbbmegyünk Puzsér szövegében, bizonyosságot sugall a következő megállapítása: „Az ukrán fronton készülő nyugati győzelem”. Hát igen, az lehet, hogy „nyugati” győzelem lesz, de hogy ukrán győzelem nem lesz, az is biztos. Csak Magyarország irányában átlagosan napi 5–15 ezer ember hagyja el Ukrajnát, s a lengyel és román irányban sem lehet kisebb számokról beszélni. Sőt, inkább nagyobbakról. Vajon a Nyugatra távozott ukránok milliói haza fognak-e térni, egy háború dúlta, a fegyveres erőszakhoz hozzászokott, radikalizált országba? Fognak-e ukrán gyerekek születni, miközben férfiak százezrei halnak meg a háború végéig? Kétlem. Ahhoz a demográfiai katasztrófához képest, ami ott készülődik, a magyar nemzethalál-víziók a Bogyó és Babóca meséi. Másrészt nem tudjuk, hogy ki fog ott győzelmet aratni. Az oroszok soha nem sietnek. 

Az amerikaiak vezetése és uralma alatt álló atlanti konglomerátum nem fog egyszerre vajat és ágyút gyártani. S egy idő után lehet, hogy egyszerűen el is fogják unni ezt az egészet. Úgy, ahogyan elunták Vietnámot, Irakot és Afganisztánt is.

Nehogy úgy emlékezzünk majd tíz év múlva a mostani atlanti baloldali mainstreamre, mint akik rászabadították Európára az oroszokat! A dühös, vérig sértett és immár hadi tapasztalatokban gazdag és felfegyverzett oroszokat. Akik mellett nemcsak a csecsen Kadirov fiúk, hanem a csalódott ukránok kommandói is jönni fognak.

Végül a legdurvább megjegyzés a végén: „A népek Krisztusa nem vált meg senkit, legkevésbé önmagát – körmeszakadtáig tagadott bűneiből és önismeretet nélkülöző önsajnálatából legfeljebb az egyik lator szerepére telik. Hogy Orbán Viktor melyik lator szerepét szánja népének? Ez a magyar történelem utolsó nagy dilemmája.” Utolsó nagy dilemmája? Ezt meg hogy értsük? Hogy a magyaroknak annyi, őket letörlik a térképről, csak a finis a kérdés? És mik a körmeszakadtáig tagadott bűneink?

Puzsér szövege beleillik a másfél évszázada tartó, a baloldal magyarokat kárhoztató, felvilágosítani akaró, s végül csalódottan lehülyéző, megvetésbe forduló szisztémájába. Aki ilyen botfülűen áll a magyar történelemhez, a birodalmak és a kisállamok viszonyához, az ne csodálkozzon a menetrendszerű kétharmadokon.

Puzsérnek jó a dumája. Amit pedig mond, az sokszor kifejezetten szellemes, néha elgondolkodtató, de van, amikor taszító. A „Puzsér” egy márkanév, amelybe eddig a függetlenséget is beleértettük. Ezért a Puzsér maradjon Puzsér, és hátha akkor majd egyszer kritikusi működésébe bele fog férni nemcsak a magyarok politikai kritizálása, hanem másoké is. Mondjuk az olyan amerikai külpolitikáé, amely Magyarországtól mindent követel, de cserébe semmit nem ajánl. Még a legapróbb gesztust sem, a gazdasági kérdésekről nem is beszélve.

A szerző történész.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Hugh Wallace, az Egyesült Államok franciaországi nagykövete aláírja a magyar békeszerződést a történelmi Trianon-palotában, Versailles-ban 1920. június 22-én. Fotó: George Rinhart / Corbis / Getty Images)