A történetírás – szemben a historizálással, amit mostanában emlékezetpolitikának is szoktak nevezni – nem a politika szolgálóleánya, de ez nem jelenti azt, hogy az egyes személyek és események értékelése nem változhat. Nem csak új tények, források alapján lehet indokolt felülvizsgálni a korábbi nézeteket. A történetírás, a múltról való gondolkodás, állandó dialógus a jelennel, új helyzetek új válaszokat igényelnek, és ezek meg is születnek,

Magyarország 1920 és 1944 közötti államfőjének, kormányzójának megítélése sosem lesz egységes, még a történészek körében sem. Elődje, Kossuthé sem egységes, noha szenvedélyek ma már nem fűződnek hozzá, mint volt a helyzet jó ideig. Horthyhoz hasonlóan Tisza István, Károlyi Mihály és Kádár János értékelésekor is indulatok csapnak össze, és hiába születik róluk akár a legalaposabb, minden elfogultságtól mentes életrajz, monográfia, nem tudja meggyőzni azokat, akiknek nagyon jó vagy nagyon rossz véleményük van ezekről a személyekről.

A II. világháború történetével, benne Magyarország szerepével egyetemi oktatóként kiemelkedően foglalkoztam. A magyar zsidóság 1944-es sorsát, félmillió magyar tudatú, hazafias honfitársunk meggyilkolását a magyar nemzet tragédiájának tekintem. Ezért az elsődleges felelősség vitathatatlanul a náci Németországé, de a deportálás végrehajtásáért súlyos felelősség terheli a magyar bábkormányt és apparátusát, a büntetésre, az ítéletre rászolgáltak. A magyar természetesen nem bűnös nemzet, de sokan követtek el súlyos bűnöket.

A magyar vészkorszakkal több írásomban foglalkoztam, és egy angolul megjelent könyvet is szerkesztettem a budapesti zsidóság deportálásának leállításáról (July 1944. Deportation of the Jews of Budapest Foiled. Ed. Géza Jeszenszky. Reno, NV: Helena History Press LLC, 2017.) Sajnos ezt a hazai történetírás és publicisztika nem vette észre.  A Magyar Szemle 2018. januári számában éppen a jelenlegi vita tárgyában írt esszém (Horthy és a magyar zsidók deportálása) sem váltott ki reakciókat, ellenvetéseket. 

Pár napja újra téma lett Horthy Miklós történelmi szerepe. Június 6-án az ATV-ben egy színvonalas beszélgetés zajlott le erről. A jelen fórumon elhangzottak tekintetében mind Köves, mind Sebes értékelését megalapozottnak tartom, szemben Bánóéval. Csak a súlyosan elfogultak vonják kétségbe, hogy a Budapesten élő vagy oda menekült, ott bujkáló több mint negyedmillió zsidó származású magyar állampolgárnak a német haláltáborokba tervezett deportálását Horthy kormányzónak az 1944. június 26-i koronatanácson kinyilvánított szava akadályozta meg. „A sors különös iróniájaként a pesti zsidóság megmenekülésében végül is Horthyé a döntő érdem” – állapította meg 1982-ben Ránki György, az auschwitzi poklot 14 évesen túlélt neves történész.

Enélkül Wallenbergnek és annyi bátor magyarnak és külföldinek gyakorlatilag nem lett volna kit megmentenie a deportálástól. De ha ezt akkor Horthy megtette, miért nem lépett korábban, miért nézte tétlenül a német megszállást követően a zsidóság alapvető életfeltételeit megszüntető rendeleteket, a vidéki zsidók gettókba terelését, majd túlzsúfolt marhavagonokban Auschwitzba és más német táborokba szállítását? Mint a német megszállás után is helyén maradt államfő ezért tagadhatatlanul felelős az utókor előtt. Ha ennek megakadályozására akkor nem volt ereje, hatalma, hogyan tudott mégis lépni jó három hónappal később? Csak akkor jött volna rá, mi történik benne bízó honfitársaival?

Az Auschwitzból megszökött és a szörnyűségekről részletes beszámolót készítő két szlovákiai zsidó tanúskodása késztette volna cselekvésre? Vagy a szövetségesek sikeres normandiai partraszállása, ami Németország vereségét már minden józan megfigyelő számára elérhető közelségbe hozta? Talán a nemzetközi tiltakozás, a pápa, a svéd király, az amerikai elnök figyelmeztetése, egyes magyar egyházi vezetők, elsősorban Márton Áron gyulafehérvári püspök intelmei, a fenyegetés, hogy a háború után a történtekért felelősségre fogják vonni, ha nem állítja le a deportálásokat? Bármi is motiválta Horthy lépését, legalább a budapesti zsidók hálával tartoznak neki? Vagy ott kellett volna ülnie Nürnbergben a vádlottak padján, amiért kormányzósága alatt az általa kinevezett kormány apparátusa 700 ezer honfitársát embertelen módon kiűzte otthonából, és kiszolgáltatta egy külföldi hatalomnak? Mindezek a kérdések jogosak, az igazság egy-egy elemét tartalmazzák. 

Antall József miniszterelnök 1990. július 8-án a magyar zsidó mártírok emlékművének leleplezésekor pontosan és jogosan állapította meg, hogy ami a zsidóságunkkal történt, az „a magyar történelem évezredes útjának, évezredes hagyományainak meggyalázása volt”. Minden tisztességes, jóérzésű magyar ember csak őszinte fájdalommal és szégyenérzettel gondolhat arra, hogy az 1938 után hozott ún. zsidótörvények súlyosan megsértették a jogegyenlőség 1848-ig visszamenő elvét, és hozzájárultak ahhoz, hogy az antiszemita métely olyan mélyen megfertőzte a magyar társadalmat, hogy még ma is vannak nyomai.

Vannak Horthynak a német megszállást követő lépéseire magyarázatok, felelősségét enyhítő körülmények. A legsúlyosabb hiba, amit 1944-ben elkövetett, a német megszállásra történő fölkészülés elmaradása volt. Horthy és kormánya gondosan mérlegelte, mi legyen a válasz Hitler klessheimi meghívására. Mind Kállay miniszterelnök, mind Ghyczy külügyminiszter számolt egy német katonai akció veszélyével. Voltak hírek a burgenlandi német csapatösszevonásokról, de ezeket az államvezetés nem vette komolyan, ijesztgetésnek, blöffnek hitte. Jó volt a magyar hírszerzés, de annyira nem volt jó, hogy tudomást szerezzen a Margarethe-tervről.

Horthy maga helyett Szombathelyi vezérkari főnököt küldhette volna Hitlerhez, elvégre a megjelölt tárgyalási téma a magyar csapatok visszavonása volt a Kárpátokban jól kiépített védővonalakra. Ha a német támadás megtörténik, és Horthy a helyén van, ismerve impulzív természetét, elképzelhető, hogy kiadta volna a parancsot az ellenállásra. Bármennyire is nehéz helyzetben volt a német hadvezetés, nem kétséges, hogy brutálisan megtorolt volna minden ellenállást, szövetségese „árulását.” Hiszen még a normandiai partraszállás utáni döntő hetekben is képes volt nagy erőket vetni be a hősies varsói felkelés elfojtására. Ezzel együtt,

a bábkormány intézkedéseit többen szabotálták volna, és – talán – kevesebb lett volna a zsidó áldozatok száma. A katonai ellenállást a Wehrmacht néhány napon belül fölszámolta volna, de nem Szálasi nyilasai, hanem a Horthy-rendszer jobboldala alapított volna egy bábkormányt, Imrédy vezetésével, ahogy azt Hitler el is tervezte. Reális feltételezés, hogy ellenállás esetén Magyarországot a szövetségesek megszállt – és nem csatlós – országnak tekintették volna, miközben Szlovákia és Románia még Hitler megbízható szövetségeseként viselkedett. Ez befolyásolhatta volna a határkérdést is. De a jövőt senki sem látta, Horthynak és kíséretének Klessheimben pedig nem volt módja a gondos mérlegelésre, ha már előtte ezt elmulasztották.

A szerző történész, volt külügyminiszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Update Az írás megjelenését követően Jeszenszky Géza az alábbiak közlését kérte:

A Horthyval kapcsolatos írásomra többen is e-mailben reagáltak nálam. Ezért Karsai László kérésére pontosítani szeretném a  "July 1944.." c., általam szerkesztett könyvről tett megjegyzésemet: "Sajnos ezt a hazai történetírás és publicisztika nem vette észre."  Ugyan szakfolyóiratban legjobb tudomásom szerint nem jelent meg róla recenzió, de az ÉS 2019 nyarán helyt adott Karsai László, majd Molnár Judit és közöttem egy élénk és éles vitának.

(Borítókép: Horthy Miklós és Adolf Hitler 1943-ban. Fotó:  ullstein bild / Getty Images)