Az Európai Uniónak a magyar soros elnökség időszakában is számos kérdésre kell választ találnia. Ezek közül is az egyik legfontosabb az általános munkaerőhiány problémája. Bár jelenleg azzal kell szembesülnünk, hogy az orosz–ukrán háború, az energiaválság, valamint a társadalmi nemek halaszthatatlannak látszó ügye minden mást kitakar, aközben minden józan közgazdász – sőt az egyszerű munkásember is! – arra vár válaszokat, hogy a sok diplomát szerzett milliók mellett
kik lesznek majd azok az Európai Unióban, akik villamost, buszt, teherautót vezetnek, reggelente a gyárba mennek, villanyszerelést vállalnak, konyhán főznek, esetleg hajat vágnak, ágytálat cserélnek, vagy gondoskodnak a szemétszállításról.
Vészesen fogy azoknak a száma, akik még kellő képesítéssel rendelkeznek, és hajlandóak is elvégezni ezeket a feladatokat. Persze lehet hümmögve arról beszélni, hogy más idők járnak ma, mint harminc éve, de egy nagyon fontos dologban egyet kellene érteni: Európában szinte az egész középosztály „túlképezte magát”. Bár nem kizárólag emiatt, de ezzel összefüggésben ma már nem ugyanolyan a rászorulók és alsó középosztálybeliek társadalmi összetétele és főleg motivációja, mint amilyen a világháborút követő évtizedekben volt. Többnyire bevándorlógyökerű családok, hátrányos helyzetű cigányok és persze exjugoszlávok, független balkániak alkotják sok helyen nagy számban ezt a társadalmi réteget. Ők pedig már többnyire nemhogy az egyetemekig, de sok esetben még a szakmaszerzésig sem vergődnek el. Mára odáig jutottunk, hogy a túlhajszolt felsőoktatás-fejlesztés eredményeként könyörögni kell a brazil/dél-amerikai, arab és afrikai hátterű családok immár EU-állampolgár fiataljainak (és a mi cigányainknak!), hogy legalább egy szakmát tanuljanak ki, és végezzék el azt a munkát, amit a diplomások (jórészt fehér nemzettársak) már nem hajlandók. Ha ebben ők nem lesznek partnerek, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy elindul a távol-keleti és a közép-ázsiai vendégmunkások importja. A gyártómunkákra, köz- és egyéb szolgáltatásokra folyamatos az igény, nem kérdés, hogy valakiknek el kell végeznie akkor is, ha ennek a kérdésnek a feszegetése mégoly kényelmetlen is.
Mostanra kiderült, hogy a migrációs bevándorlás sem agysebészt, sem pedig egyszerű szakmunkást nem kínál elegendő számban az uniónak, bármennyire szerették volna ezt egyesek elhinni és másokkal elhitetni. Sőt, mostanra már a lengyel vízvezeték-szerelők és a magyar ápolónők is elfogytak, azaz illúziónak bizonyult, hogy az évezred első évtizedére az olcsó uniós kelet-európai munkaerő majd megoldja Nyugat-Európa saját munkaerőgondjait.
Bár sokak szerint természetes demográfiai folyamatok zajlanak Nyugat-Európában, én úgy vélem, ez torz társadalomszerkezethez vezet. Ilyen átalakulás mellett igenis vitatémává kell emelni azt, hogy ki és mit fog dolgozni Európában az elkövetkezendő évtizedek során. Mert a jelenlegi humán erőforrás – és ennek semmi köze sem a bőrszínekhez, sem a rasszokhoz, sem a vallásokhoz – nem ideális. Ez teljesen egyértelmű. Azt a kérdést kell az asztalra tenni, hogy az Európai Unió elvárhatja-e a társadalom legalsóbb szegmenseiben lévőktől, rászoríthatja-e őket arra, hogy az onnan érkező 20-25 év alattiaknak mihamarabb szakmájuk legyen, és megtalálják a helyüket mind az adott nemzetállamok gazdaságaiban, illetve Európa kulturális és társadalmi szövetében. Úgy vélem, hogy igen. Ez nem PC-kérdés, nem világnézeti kérdés, ez maga a racionalitás, a mindannyiunk gazdasági érdeke, feltéve, hogy továbbra is a világ legfejlettebb és a legtöbb jótéteményt kínálni képes szövetségeként akarunk tekinteni az Európai Unióra.
Ehhez pedig sürgősen egyértelmű uniós állásfoglalásra volna szükség, amely ha kimondja, hogy 2030-ra a társadalmak 25–34 éves korosztályának átlagosan felében szeretne diplomásokat látni, akkor ezzel párhuzamosan egységes stratégiát is alkotnia kell annak érdekében, hogy a 20-25 év alattiak körében nagyságrendekkel nőjön a szakmával rendelkezők száma, főleg a leghátrányosabb helyzetű társadalmi csoportokban, valamint a bevándorlógyökerű családokban.
Magyarország 2010 óta folyamatosan fejleszti a saját szakképzését, ami mostanra már lehetővé teszi az alsóbb társadalmi csoportokból érkező ambiciózusabb diákok és a családjaik számára az eredményes felzárkózást. Ugyanakkor Magyarországon is látszik, hogy ez önmagában nem elég, a gazdaságnak folyamatosan kell a munkaerő. Látványos eredmények csakis akkor lesznek majd, ha a diákok döntő többsége is belátja, hogy mit hagynak elveszni akkor, amikor idő előtt kilépnek a szakképzésből. Ez a gondolatsor nemcsak Magyarországra érvényes, hanem azon EU-tagállamokra is, ahol nagy számban kellene megtalálni a bevándorlógyökerű családok gyerekeinek a helyét a gazdaságban és a társadalomban.
Észszerűnek és vállalhatónak tűnik az a gondolat, hogy az EU-nak a diplomagyárak mellett megkülönböztetett támogatást kellene adnia a nemzetállamok szakképzéseinek a fejlesztésére is.
Ennek kimondása előtt azonban – ha mégoly szégyenlősen is, de be kellene vallani, hogy az oktatás és munkaerőpiacra jutás szakterületén az elmúlt 8-10 év integrációs törekvései a migránsok és a migránsgyökerű családok vonatkozásában nem voltak sikeresek. Esetükben úgy tűnik, hogy több országban a nemzetállamokhoz és magához az Európai Unióhoz való lojalitást sem sikerült kiváltani.
Biztosan vannak olyanok, akik szerint ez álprobléma, merthogy az Uppsalai Egyetemen láttak már harmadik generációs arab fiatalt órára sietni. Ez azonban legfeljebb egy érzet, ami nem oldja meg azt a gondot, hogy Nápolyban jövő nyáron nem lesz, aki elvigye a szemetet, vagy Münchenben, aki felfesse a kerékpársávot, megjavítsa az elromlott légkondicionálót Barcelonában, esetleg odaálljon a gyártósor mellé Stuttgartban vagy Debrecenben.
Tetszik vagy sem, de ha a következő években sem akarnak az EU legalsóbb társadalmi rétegeiből jövő fiatalok szakmát szerezni (ezáltal pedig gazdaságilag és kulturálisan integrálódni), akkor a távol-keleti és közép-ázsiai vendégmunkások fogják megtölteni majd az üzemeket, és a migránshátterű családok gyermekeinek, a cigányoknak és az exjugoszlávoknak marad továbbra is az elégedetlenség, az állandó áldozati szerep, néhány havonta a tanárverés, kukaborítgatás, autófelgyújtás.
Ennek megváltoztatása érdekében kimondottan javaslom, hogy a magyar soros EU-elnökség egyik fontos, kiemelt témája legyen az Európai Unió alsó középosztályainak a szakképzésen keresztül történő társadalmi integrációja. Nagy segítséget jelenthetne ahhoz, hogy az Európai Unió végre racionális, építkező és gazdasági érdekeket, a benne élők gazdagodását is szolgáló nemzetszövetséggé váljon a mostanra többnyire csak hagymázas eszméket hajkurászó gittegylet helyett.
A szerző romaügyi szakértő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Krisztian Bocsi / Bloomberg / Getty Images)