Ki ne ismerné azt a fajta embert, aki hosszasan képes ecsetelni az elért eredményeit, a fényes sikereit, a megszerzett rangját, a dédelgetett státuszát, élvezettel sütkérezik jó tulajdonságainak önmaga által sugárzott fényében, ugyanakkor a legcsekélyebb kritikát se bírja elviselni, és jaj annak, aki rámutat arra, hogy valamiben hibázott vagy tévedett? Ki ne tudná, hogy az ilyen embert jobb elkerülni?

Mivel jár az, amikor a fenti személyiségképlet egy közösségre jellemző? Mivel jár az, ha egy csoport tagjai kerülnek olyan lelkiállapotba, hogy csakis a jó tulajdonságaikról és a sikereikről hajlandóak tudomást venni, a hibáikkal meg a kudarcaikkal való szembenézést és az azok okainak feltárására vonatkozó szándékot pedig árulásként bélyegzik meg?

„Mi, magyarok kultúrnemzet vagyunk.” „Mi, magyarok szabadságszerető nép vagyunk.” „Mi magyarok vagyunk, és nem hülyék.” „Mi, magyarok az egyenes beszédet kedveljük.” „Mi, magyarok költőien lakozunk ezen a földön, ahol gyakran nagyon prózaian zajlik az élet.” „Lehet, hogy mi, magyarok nem vagyunk sokan, de nem most jöttünk a falvédőről.” „Mi nem akárkik, hanem magyarok vagyunk, méltónak kell lenni a fajtánkhoz.” 

Ezek a miniszterelnök szavai az általa vezetett, kimagaslóan tehetséges és nagyságra hivatott népre vonatkozóan, melynek kiválóságát és éleslátását már önmagában igazolja, hogy Orbán Viktornak tavaly sorozatban negyedszer adta a kezébe Magyarországot.

„Mi, magyarok különösen kreatívak vagyunk, és senki másra nem jellemző, csavaros magyar észjárásunk van” – értelmezi a jelenséget Matolcsy György. És persze „mi, magyarok állítottuk meg a törököt Bécsnél” – veszi vissza a szót Orbán Viktor.

Dózsa Lászlóval sincs semmi baj, aki simán magára ismer a Pruck Pált ábrázoló 1956-os fényképen, és aki az önmaga iránti áhítattól elcseppenve meséli el Anettkának, hogy miként elégített ki egyetlen éjszaka egy 7 fős hölgytársaságot olyan alaposan, hogy a tagjai még ma is megköszönik neki, ha összefutnak vele az utcán, mert ahhoz fogható szexuális élményük azóta se volt. A Kárpát-medencében mindenki tudja, hogy ő egy szeretni való fickó, a couleur locale része, aki soha nem parkol a zebrára, és segít a terhes anyáknak felvinni a szatyrot a lépcsőn. Amit mond, azt el kell osztani héttel, és fizetni kell neki még egy fröccsöt.

A baj akkor kezdődik, amikor már semmi másról nem eshet szó, csakis a magyarok nagyszerűségéről és sikerességéről. Számba se tudom venni, hányszor kaptam meg a „magyargyűlölő” jelzőt, mert kritizálni merészeltem a magyar néplélek Kádár János által eltorzított vonásait, esetleg rámutattam erre vagy arra az össztársadalmi hibára, ne adj’ isten történelmi bűnre – esetleg azt merészeltem mondani, hogy a magyarság nem élte meg a sajátjaként a rendszerváltást. A hozzám hasonló, magyarellenesnek bélyegzett állampolgárokra ezzel meg is van adva a kilövési engedély. A vérszomjas indulat hivatalos SI-mértékegysége 1 bayer, ami egyenlő 1000 leütésenként 3 fő megverésére vonatkozó felszólítással.

Bayer Zsolt uszítása soha nem háborított fel, vagy rémisztett meg úgy, ahogy ezt az ellenzékiek körében szokásos, sőt sokszor elvárt demonstrálni. Soha nem volt kétségem afelől, hogy ő nem harapós, hanem ugatós kutya, aki ráadásul precízen koreografált szerepet játszik, és esze ágában nincs összevérezni az ötös számú párttagkönyvét. Bayer megszólalásaikor az hoz zavarba, amikor Ady Endrétől idéz, vagy rá hivatkozik. Próbálom elképzelni, hogy ha Ady ma élne, mit kapna az Origótól, a Mandinertől, a Megafontól, a Pesti Srácoktól és főleg Bayer Zsolttól, amiért van pofája a magyarságot a „cigány népek langy szívű sihederje” megnevezéssel illetni.

Mennyire mélyen kéne beleásni az orgoványi erdő földjébe? Ha egy jóérzésű magyar ember elgázolná, hányszor kéne visszatolatnia rá, hogy biztosan megdögöljön?

Aki a magyarokra vonatkozóan nem kellően elismerő kijelentést tesz, automatikusan megkapja a magyarozás vádját, mintha komplett népeknek nem volna saját lelki vagy pszichés karakterük, és azt törvényszerűen rasszizmus lenne jelzőkkel illetni, a nemzeti radikális kurzus hívei ugyanis szándékosan nem ismerik fel a különbséget a magyarság Ady Endrétől tanult, aggodalmas ostorozása és a magyarság etnikai gyűlölettől fűtött gyalázása között. Különös, hogy az viszont nem számít magyarozásnak, amikor Orbán Viktor tesz általános értelmű kijelentést a magyarságra vonatkozóan – hiszen ő a magyarok fülének mindig tetszetős jelzőket alkalmaz, mint a „szabadságszerető”, az „egyenes” és a „költői”. Úgy tűnik, nincs is semmi baj a magyarozással, amikor Árpád vezér unokáinak éppen hízelegnek, csak tessenek mindig úgy kedveskedni, ahogy a miniszterelnök uruk, és semmilyen mulasztást, hibát vagy bűnt nem felemlegetni, mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”.

A pszichológia úgy tartja, hogy az, aki szüntelenül a maga nagysága felett ömleng, és a legenyhébb bírálatot se hajlandó eltűrni, kétféle ember lehet. Az egyik lehetőség szerint az illető egy önmagára reflektálatlan narcisztikus, amilyen – mondjuk – Donald Trump, aki a nap huszonnégy órájában önmaga nagyszerűségének hatása alatt áll. A másik lehetőség, hogy az illető azért nem bírja hallani a bírálatot, mert kisebbrendűségi komplexussal küszködik, így törékeny énje a legcsekélyebb kétségekkel se tud megbirkózni: amint szembesítik azzal a tökéletlenséggel, ami mindenki és bárki természetes sajátja, önértékelése darabokra hull. Attól tartok, hogy a magyarságot érintő kritikákra azonnali hisztériával reagáló és magyargyűlölettel bélyegző nemzeti radikális kurzus az utóbbiról tanúskodik.

A hungarofóbia vádja Orbán Viktor szájából olyankor hangzik el, amikor a politikáját illető bírálatot utasítja vissza. Ugyan mi más bajuk lehetne a brüsszeli bürokratáknak Orbán rendszerével, Kirill pátriárka vagyonelkobzásának megvétózásával, a kiutalt források felszippantásával és szabadságharcos szétlopásával meg az Európai Unió elleni folyamatos hecckampánnyal, mint a kormányfő származása? A magyarok pedig láthatóan elégedettek azzal, hogy a miniszterelnökük a nevükben és helyettük is magyar. A hazai nemzettudat fő defektusa ez: nem úgy áll fel a képlet, hogy a magyaroknak van valamiféle fogalmuk a nemzet érdekeiről és az azokhoz vezető nemzeti politikáról, Orbán Viktor pedig teljesíti ezt, ő tehát nemzeti politikusnak, kurzusa meg nemzeti oldalnak tekinthető, hanem a képlet úgy teljesül, hogy amit Orbán Viktor tesz, az a nemzeti politika, és a nemzeti jellegét éppen onnan lehet felismerni, hogy Orbán Viktor gyakorolja. 

A tényleges jelentéséből kiforgatott magyar nemzettudatról már nem is lehet hiteles tanúbizonyságot tenni, mert aki megvallja, az nem a magyarságáról, hanem a rendszerkonformizmusáról tesz hitet. A magyarellenesség vádjának tényleges jelentése ennek megfelelően Orbán-ellenesség, bármilyen Orbán-ellenesség pedig ebből következően automatikusan magyarellenesség, mert a haza és az állam készségszintű összetévesztése Magyarországon mára általánossá vált. Ott, ahol a haza nem lehet ellenzékben, az ellenzék szükségszerűen hazafiatlan, ami abból látszik, hogy a tagjai ellenzik Orbán Viktor, vagyis a magyar haza politikáját. Az erő joga hatalmat, a hatalom joga magyarságot, a magyarság joga pedig igazságot okoz – és a hazafiaknak soha nem kell szembesülniük semmivel, ami picit is kényelmetlen nekik.

Weöres Sándor, a hírhedt magyargyűlölő az alábbi szavakkal írta le ezt a lelkiállapotot. „Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi, vagy vélt erényeit hangoztatják, s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják. A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik, és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.” Egyetlen magyarnak se legyen kétsége afelől, hogy a tényleges erő a gyengeség vállalásából fakad, és hogy a magyarság akkor alkot majd sikeres és magabiztos nemzetet, ha nem azt tekinti magyarabbnak, aki jobban kiszolgálja a hiúságát, hanem azt, aki meggyőzőbben eszmélteti arra a munkára, amellyel a népek családjával való összevetésében az évszázadok során elmaradt. Az a nép, amelyik hajlandó szembenézni a hibáival és a bűneivel, képes lehet a fejlődésre, de az, amelyik körme szakadtáig tagadja a felelősségét a sorsáért, a maga meghamisított önképének fogságában reked.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Komka Péter / MTI)