Régóta tartja magát az a legenda, hogy a Fidesz politikai haszonszerző gépezete azért olyan sikeres, mert jelentős állami forrásból majdhogynem napi szinten mérik a választók hangulatát, igényeit, dobnak be nekik olykor tudatosan gumicsont-témákat és figyelik a reakciókat. Mindezt azért, hogy a lehető legpontosabban ismerjék az aktuális magyar néplelket, és mindig csak arra fordulnak rá teljes gőzzel, ami kellő szavazati/támogatottságbeli hasznot hajt. Igaz-e, vagy sem, nem tudjuk, de elég valószínűnek hangzik. Ha akarom, akkor ez egyébként egy teljesen legitim politikai működés, hiszen az adott pártközösség – jelen esetben persze leginkább csak a szűk NER-elit gazdasági és – politikai érdekeit szolgálja. Attól tekintsünk most el egy pillanatra, hogy mindezt közpénzből végzik és ezt az erőforrás-/tudástöbbletet használhatnák valami hasznosabb társadalmi célra is. De nem teszik.

Hogy csak egyetlen ezt igazoló – egyébként rendkívül elszomorító – példát mondjak: hiába kongatjuk az ország józanabbik felén a harangokat a narancsmaffia lopása és urizálása miatt, még az unió hivatalos kutatása is rámutatott, a magyarokat javarészt hidegen hagyja a korrupció. Az egyik legutóbbi ilyen felmérés szerint az unió polgárainak 69 százaléka tartja teljesen elfogadhatatlannak a korrupciót, addig Magyarországon ez az arány 38 százalék volt. Nem azt mondtuk a kérdésre, hogy nincs korrupció; nagyon is van, látjuk és pfuj, de van nekünk más bajunk is, „ezek úgyis mindig lopnak”, úgyhogy inkább haladjunk. Beletörődő szomorúsággal mondhatnám, hogy sokaknak még ma is az a hazafias kuruc magatartás, hogy hazavisszük a tűzőgépet a munkahelyről, hogy szlovák rendszámot teszünk az adóelkerülős terepjáróra, hogy nem kérünk számlát a burkolótól, hogy mindig megoldjuk okosba’. Mészáros Lőrinc sem közpénzen hízott oligarcha, hanem „nemzeti tőkés” – hát hogyne. Orbánék egyébként szépen leépítették a korrupció alacsonyabb szintjeit (mondhatnám úgyis, hogy kiiktatták a konkurenciát) kötelező pénztárgépekkel meg kriminalizált hálapénzzel, csak odafent, a közemberi látóhatáron túl szabad a rablás. Ráadásul a NER-ben azt is pontosan bemérték, hogy elég egy náluk nagyobb mumust felfesteni a tűzfalra. Amíg valaki mást vagy csak egymást gyűlöljük, a lopás még inkább zavartalan. Szépen lassan el is jutottunk a „nem mi nyerjük a legtöbbet” mértéktartó csipegetésétől a hatvanpusztai birtokig, meg a magángépes meccsnézésig. Úgy kellett nekünk. 

Hogy Orbán Viktor a most szombati, szokásos tusványosi kinyilatkoztatásán épp mi ellen hirdet majd honvédő háborút, hogy mit mértek be aktuális főellenségnek, ki fog derülni. Nagy eséllyel lehet persze fogadni az Európai Unióra, a magyarok elleni liberális fantom-világösszeesküvésre meg Sorosra és az LMBTQ-közösségre is. Itt egy gyors kitérő kanyar: a magyar kormány még tavasszal arról beszélt, hogy azonnal és a lehető legkeményebben meg kell védeni a magyar gyermekeket a mindenféle káros behatástól, ezért „Európa legszigorúbb gyermekvédelmi törvényét” fogják benyújtani az Országgyűlésnek. Majd ősszel. Az a kormány, amelyik egy nap alatt át tudja írni az alkotmányt, amelyik alig tizennyolc órán belül törvényt tud módosítani, ha épp ki kell nyírni például a Magyar Orvosi Kamarát. Nos, ez a gyors reagálású kormány majd csak valamikor ősszel fogja tárgyalni ezt a rendkívül fontos ügyet; ha fogja egyáltalán. Nem elbagatellizálni akarom a témát (erről külön elemzést és vitát lehetne/kellene folytatni), de egészen nyilvánvaló, hogy a Fidesz számára ez az ügy vagy nem fontos annyira, hogy mielőbb döntsön róla, vagy az egész megint csak propagandacélokról és politikai botránykeltésről szól. Talán bemérték, hogy még a Fidesz-táboron belül is csak az ultrák azok, akik nem tudnak különbséget tenni egy pedofil-bűnöző és egy ereszen menekülő családapa között. 

Fogadjuk el, hogy Orbánék tényleg mindent, amit lehet, idejekorán jól bemérnek és csak ritkán tévednek: lásd netadó, vagy a fullba tolt propaganda ellenére is érvénytelenre sikerült nemváltoztatós népszavazás. Az az Európa-ellenes háborús hangulatkeltés azonban, amelyet egyre fékevesztettebben folytatnak, szinte bizonyosan kontraproduktív. Közép- és hosszú távon mindenképpen. 

Az európai közösséghez való tartozás kérdése ugyanis megingathatatlan a magyarok körében; annak ellenére is, hogy a rogáni fondorlatok nyilván erodálják a támogatottsági mutatókat (legutóbb valamivel több mint tíz százalékkal). Küzdöttünk érte eleget és elegen, hogy most már Európában akarjunk maradni. Rendkívül tanulságos, hogy a legutóbbi Eurobarometer felmérés szerint például a magyarok nagyobb számban (54 százalék) bíznak az Európai Unió intézményeiben, mint az EU átlaga (47 százalék); de még ennél is érdekesebb, hogy a magyarok a saját kormányukban jóval kevésbé bíznak (41 százalék), mint az unióban.

Felmérték azt is, hogy mennyire értenek egyet a tagállamok lakói például a közös védelempolitika megteremtésével, a közös energiabeszerzés lehetőségével, a gáz- és kőolajimport helyett a megújuló energiák felhasználásának erősítésével, vagyis egy sor mélyebb integrációt jelentő folyamattal. A magyarok az EU átlagával együtt mozogva mindegyik kérdésben kiemelkedő többségben támogatóak voltak. Mindezt úgy, hogy a Fidesz az elmúlt több mint egy évtizedben ennek ellenkezőjéről igyekszik meggyőzni a magyar társadalmat. De mondok ennél is meglepőbbet: az orosz agresszióval szemben hozott uniós döntések („brüsszeli szankciók”) kapcsán végzett kutatás azt hozta ki, hogy bár a magyarok támogató álláspontja alacsonyabb százalékot mutat, mint az EU átlaga, de még így is jelentős többségben vannak, akik minden intézkedéssel egyetértettek – kivétel Ukrajna lehetséges jövőbeni uniós tagságának ügye , amely támogatottságban minimálisan, de 50 százalék alá csúszott hazánkban. Mindezt úgy, hogy a Fidesz milliárdokat költött el a „bombás brüsszeli szankciós” hazugság terjesztésére. Azt pedig, hogy az orosz energiafüggőségtől meg kell szabadulni, Magyarországon többen támogatják (83 százalék ), mint az uniós átlag (82  százalék ), ami a magyar szempontból hosszú távon mindenképpen előnytelen, az asztal alatt kötött moszkvai gázszerződésekkel és paksi beruházással operáló Fidesz-kormány számára is intő jel kell(ene) hogy legyen. 

Tanulságos, hogy ugyanez az átfogó felmérés pontosan megmutatta azt is, hogy mitől tartanak most leginkább Európában és Magyarországon. Teljesen érthetően magasan vezet az infláció, az áremelkedések, a megélhetési nehézségek miatti szorongás, a magyarok háromnegyede ráadásul úgy érzi, hogy egy éven belül a gazdasági helyzet nem is fog pozitívan változni. Hazai szempontból fontos látni a sorok között azt is, hogy a magyarok számára harmadik helyen van az egészségügy problémája, de az oktatás és az államadósság helyzete is megelőzi például a migráció kérdését. Nem tudom, hogy a Fidesz mit mér, de épp akkor akarnak erre a témára újabb hergelő kampányt építeni, amikor a magyarok feleannyira érzik ezt problémának, mint az uniós átlag. Egy Facebook-bejegyzés szerint „Magyarország egy olyan tutaj a Dunán, amelynek kapitánya nem a hajót akarja irányítani, hanem a folyót”. Nagyon találó. Talán annyi pontosítás szükséges, hogy Orbánék az elején még tényleg a hajót akarták csak irányítani – saját szempontjukból nem is ügyetlenül –, de mára megrepedt a tőkesúly, eldeformálódott a lapát, az árbóckosárban is gyávák vagy vakok ülnek, a kapitány pedig tényleg azt hiszi, hogy nem a kormánykereket kell arrébb tekerni, hanem a folyómedret.

Ha a Fidesz tényleg mindent mér, akkor pontosan látniuk kell, hogy bizony túltolták és eltolták. Napi túlélést ugyan még hozhat a harci üzemmód, de hosszú távon biztos és egyre fájdalmasabb lesz a bukás. Be kellene látniuk például, hogy az Erasmus-ügyben sem éri meg sok ezer magyar diákkal kiszúrni csak azért, hogy jól bemutassanak Brüsszelnek. Mert ezek a külföldön tanulni vágyó fiatalok már nem hisznek a fideszes barbatrükköknek. Szavazni viszont fognak. Így mérhetnek bármit, de idővel és annál biztosabban: minden rendszer megbukik egyszer.  

A szerző európai parlamenti képviselő, az Esély Közösség alapítója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Koszticsák Szilárd / MTI)