Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a három vesztes nacionalizmusról szóló cikkemet Demkó Attila után Máthé Áron is reflexióra méltatta, hogy „Puzsér Róbert Trianonról és a háborúról lényegében felmondja a magyar történelmet ostorozó baloldali narratívát” címmel közöljön válaszcikket. Mindig is híve voltam az eltérő nézetek ütköztetésének, köztudott, hogy a kemény hangú bírálat se idegen tőlem, Máthé Áron írását mégis vegyes érzelmekkel olvastam, és mérsékelt lelkesedéssel szántam rá magam a válaszra, az érdemi vitához ugyanis elengedhetetlen, hogy a feleknek legalább szándékukban álljon megérteni egymás álláspontját, és cáfolatra vezető adatokkal, vagy értelmes ellenérvekkel szolgálni. Ehhez azonban Máthé Áronnak nem volt kedve, inkább a nemzet atyjának, Orbán Viktornak a taktikáját követve olyasvalakivel szállt diskurzusba, akivel kényelmesen elvitatkozhatott.

Máthé Áron fő állítása, amelyből cikkének a címe is származik: „Puzsér lényegében felmondja a magyar történelmet ostorozó baloldali narratívát: a gonosz, elmaradott magyarokat a felvilágosult, gyarmattartó nyugati hatalmak jól megbüntették Trianonban, hogy ne nyomhassák el a nemzetiségeket, és most már az utódállamok nyomhatják el igazságosan a magyar kisebbségeket.” Nos, jelzem Máthé Áronnak, hogy egyetlen szót nem írtam gonosz magyarokról, elmaradottakról végképp nem, sőt: épp a magyar birodalmi politika felsőbbrendűségtudatát elemeztem. Máthé Áron szerint Románia, Horvátország, Szlovákia és Lengyelország „nem a »társadalomfejlődés irányát« követik, hanem a pillanatnyi amerikai külpolitikát, és nem az országok, hanem a kormányaik vagy az elitjük” – ennek fényében pedig különös, hogy Orbán Viktor mindig és csakis a magyar emberek nevében folytatja a Nyugat elleni szabadságharcát, és véletlenül se az orosz birodalmi politikát követi, hanem sajátosan magyar úton jár.

A Demkó Attilával folytatott vitámban épp a fenti rágalom ellenkezőjét fogalmaztam meg: „liberálisként én is elfogadhatatlannak tartom a Benes-dekrétumokat, és osztom Demkónak a magyar kisebbség jogainak sérelmével kapcsolatos aggodalmait, sőt az ukrán nyelvtörvényt is súlyosan diszkriminatívnak ítélem”. Valójában Máthé Áron az, aki felmondja a gyurcsányista narratívát, éspedig úgy, hogy azt az én számba próbálja beleerőltetni. Sajnálom, ha elrontom a játékát, de azt javaslom Máthé Áronnak, hogy ha Tóta W. Árpáddal akar vitatkozni, akkor őt szólítsa meg.

A trianoni sérelem felidézése mellett Máthé Áron írásának nagy részét az Egyesült Államok bírálata, illetve annak magyarázata teszi ki, hogy miért magától értetődő Magyarországnak a Nyugattól való elfordulása és Oroszországhoz dörgölőzése. „A rendszerváltás hajnalától, úgy 1987-től kezdve az Egyesült Államok Soros György fémjelezte lobbija Magyarországra az »éltanuló« szerepét osztotta” – fogalmaz Máthé Áron, majd úgy folytatja, hogy ezzel szemben „1990 és 2010 között a magyarok azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy akár a zapadnyik éltanuló, akár a »mucsai«, »horthysta«, aki kormányon van, a hidegháború utáni valóságban Magyarországra összesen annyi szerepet osztanak, hogy a B-kategóriás befektetők innen járadékot vihessenek haza”. Nos, a fenti mondatszerkezet értelmetlenségén túllendülve jelzem Máthé Áronnak, hogy a rendszerváltást megelőző években Soros György nem általában Magyarországra osztotta az éltanuló szerepét, hanem az általa kiválasztott kevesekre, elsősorban Orbán Viktorra. Soros György kiemelt figyelmének és mentori támogatásának elvesztése ezért nem a magyarság egészének a Nyugathoz fűződő viszonyát mérgezte meg, legfeljebb Orbán Viktorét.

Nem igazán meggyőző a növekvő Nyugat-ellenességnek és oroszpártiságnak az a magyarázata, hogy 1990 és 2010 között a magyarok csalódásként élték meg az ország nyugati szövetségi rendszerekhez való csatlakozását. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a minket környező országokban, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Horvátországban, Romániában ugyanez a folyamat nem zajlott le? Tényleg egyedül a magyarságot, a népek Krisztusát üldözi az elistentelenedett Nyugat, hogy csak az orosz medve védelmező ölében leljen menedéket? Tényleg azért rendült meg a Nyugat iránti bizalom, mert Magyarországra nem érkeztek meg a fehér lovas cowboyok, akik a határainkon túl mindenütt két marékkal szórták az aranyat a nép közé, hanem hozzánk befektetők jöttek befektetni, és nem szégyelltek ennek nyomán profitot kivinni a Kárpát-medencéből? Nos, ezek a „B-kategóriás befektetők” a profitért cserébe például munkahelyeket teremtettek, ezzel növelték az ország úgynevezett versenyképességét – ezt kevesen tudják jobban, mint Orbán Viktor, aki a mai napig káprázatos kedvezményekkel csalogatja őket Magyarországra. Márpedig keleti nyitás ide vagy oda, hazánk gazdasága jelenleg német autógyártóktól függ – feltételezem, hogy Magyarországtól Németország Máthé Áron térképén is nyugatra fekszik. A rendszerváltással Kelet-Európa teljes egészében komplett társadalmi osztályok szegényedtek el, és mindenhol máshol is megnőtt a munkanélküliség, mégse vált főáramúvá az a fajta Nyugat-ellenesség és oroszpártiság, ami Magyarországon kívül Európa-szerte egyedül a NATO által bombázott Szerbiában meg Oroszország jelzős szerkezetű testvérállamában, Belarusziában eresztett gyökeret. Észszerűbb magyarázatnak tűnik, hogy a paternalista gulyáskommunizmus sokkal kedvesebben bánt a magyarokkal, mint a többi rendszer a régió más népeivel. Akár Máthé Áron is beláthatná, hogy könnyebb Kádár Magyarországa iránt nosztalgiát táplálni, mint Ceaușescu Romániáját, Jaruzelski Lengyelországát vagy Husák Csehszlovákiáját visszasírni.

„Az első Orbán-kormány elkövette az ősbűnt: a felkínált, selejtezésre váró, az ócskavasnál épphogy jobb állapotban levő F-16-osok helyett Grippeneket szerzett be. Ezt a 2002-es szürkezónás választás követte, majd a Gyurcsány-féle ámokfutás.” E szavakkal értelmezi a magyar félmúltat Máthé Áron, én pedig nem tudom elképzelni, hogy gondolhatja komolyan ezt: szerinte tényleg azért nyert a 2002-es, általa „szürkezónás” jelzővel illetett választáson az MSZP és az SZDSZ, mert Orbán Viktor „F-16-osok helyett Grippeneket szerzett be”? Ennél igénytelenebbül összegányolt összeesküvés-elméletet még soha életemben nem hallottam. Eszerint az amerikai titkosszolgálat el tudott csalni Magyarországon egy Orbán-kormány által rendezett választást úgy, hogy arra a mai napig nincs bizonyíték, és azért, mert az Egyesült Államok nem bírta rásózni a vadászgépeit Magyarországra. Nos, ha mindez igaz, akkor Magyarországon legalábbis nem zajlott kompetens kormányzás a szóban forgó időszakban. Ha pedig az F-16-osok már több mint húsz évvel ezelőtt is csak épphogy jobb állapotban voltak az ócskavasnál, akkor miért rimánkodik értük annyira Zelenszkij elnök? Persze honnan is tudhatná olyan jól, mint Máthé Áron, hogy mi a korszerű fegyver, és mi az ócskavas, hiszen csak Oroszországgal áll hadban.

Figyelemre méltó, hogy a hitvalló jobboldali Máthé Áron milyen büszkén ékeskedik a pufajkás Horn Gyula reformkommunista tollaival. „Magyarország tevékeny részt vállalt a hidegháború utáni világrend előkészítésében. Kezdődött az NDK-s menekültekkel, a vasfüggöny átvágásával, a Piknikkel, a határnyitással. Azután azzal, hogy mind a KGST, mind pedig a Varsói Szerződés megszűnését Budapesten mondták ki, az utóbbi egy korábbi magyar kezdeményezés után következett be.” Különös, hogy ami elismerésre jogosít, az Magyarország műve, és nem a büdös bolsevik bagázsé. Jogos a nemzeti büszkeség: bizonyára soha nem omlik össze a keleti blokk, ha a tagjai nem éppen Magyarországon találkoznak, hogy felszámolják.

„Puzsér állításaival szemben ugyanis a magyar politika nem épített Oroszországra, legfeljebb annyiban, hogy bármely kisállamnak a nagy birodalmak környezetében érdemes legalábbis másfél vasat tartani a tűzben” – írja Máthé Áron. Nos, a másfél tűzbe tartott vas képzavara kapcsán jelzem, hogy Magyarország jelenleg a nyugati szövetségi rendszer, vagyis az Európai Unió és a NATO része – méghozzá teljes jogú tagja, nem kiszolgáltatott alattvalója, és a fennálló világpolitikai helyzetben nem kell sok ész annak a megértéséhez, hogy a ravaszdi kétkulacsosság hosszabb távon tarthatatlan.

„Én nem látom be, hogy egy nyugati fast food vagy fast fashion termék, esetleg egy sorozat egy-egy évada miért képviselne magasabb minőséget, mint az út menti orosz gosztonyicák scsije vagy a posztszovjet filmipar színes filmjei” – fogalmaz Máthé Áron, akit van szerencsém megnyugtatni arról, hogy ezt nem is kell belátnia. Készséggel elismerem, hogy a kaviár, de még a borscs leves is különlegesebb fogás, mint a sajtburger meg a sült krumpli, sőt Dosztojevszkij, Bulgakov és Pelevin regényei is magasabb irodalmi minőséget képviselnek, mint Paris Hilton önéletrajza – kár, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, amiről ez a közéleti diskurzus szól. Oroszországgal soha nem az volt a baj, hogy ne lettek volna nagyszerű írói, zeneszerzői és filmrendezői, ahogy az orosz konyha is kiváló, bár az én ízlésem szerint túl sok kaprot használnak, a vodkáról nem is beszélve.

Bizonyára Máthé Áronnak is feltűnt, hogy oroszok sokkal nagyobb számban emigrálnak nyugati irányba, mint nyugatiak Oroszországba, és ha olvassa a híreket, talán azt is észreveszi, hogy nem Liverpoolban, Lyonban és Houstonban zuhannak ki rendszeresen politikusok és üzletemberek nyitva felejtett ablakokon. Hiába helyezi Máthé Áron a Nyugat szót idézőjelbe, és hiába alkalmazza a poszt-Nyugat kifejezést, rajta meg Orbán Viktor egyéb tányérnyalóin kívül senki nem gondolja úgy, hogy a történelem árbócrúdjához kötözött Magyarország körül megfordultak a pólusok, úgyhogy most már a Kelet lenne szabad, a Nyugat meg bolsevik.

Máthé Áron a nekem címzett válaszával leginkább a maga bolsevik gondolkodására derít fényt: aki nincs vele meg a törzsével, az ellenük van. Ezért nem is képes a cikkemben tárgyalt kérdéseket máshogy szemlélni, mint a maga lövészárkából. Hiába gondolom ugyanazt számos kérdésben, például a határon túli magyarok jogfosztása kapcsán, hiába írom le egyértelműen, hogy ugyanazt gondolom, amit ő, törzsi tudata ezt képtelen feldolgozni, és csak úgy bír vitába szállni velem, hogy előbb felrak egy polcra Soros György, Gyurcsány Ferenc meg egy rózsaszín tangás LMBT-aktivista mellé. Felhívom Máthé Áron figyelmét arra, hogy az általam vallott nézetek nem a baloldal sajátjai. A nyugatos konszenzus és az atlantista orientáció az Antall-kormány meg az 1998 és 2002 közti Orbán-kormányzás idején még magától értetődő volt, Antall József balodalisággal nehezen vádolható külügyminisztere, Jeszenszky Géza pedig a mai napig ezt képviseli. Az egykori SZDSZ-es, független és fideszes országgyűlési képviselő, Tölgyessy Péter se baloldali narratívát mond fel, amikor úgy ítéli, hogy „Magyarország egy sikertelen ország, Magyarországon azok a vágyak, amelyek 1989-ben reménytelinek tűntek, jobbára nem valósultak meg, egy nagyon csalódott, nagyon frusztrált, gyűlölettel teli ország Magyarország”. Tölgyessynek sajnos teljesen igaza van, Máthé Áron vitaképességén pedig sokat javítana, ha egyrészt megtisztelné a vitapartnerét azzal, hogy a tényleges állításaival vitatkozik, másrészt megtanulná nem kizárólag fekete-fehérben szemlélni a világot – csakhogy az írásomra adott válaszából származó alábbi idézet a fentieknél alapvetőbb igényesség hiányát tárja fel: „volt, akik megpróbálták a nemzeti érdekek mentén kihasználni az adott nagyhatalom által kínált lehetőség, s volt más, aki meg teljesen azonosult a következő nagyhatalom terveivel, céljaival”.

Nos, nyilván nem várhatom el, hogy Máthé Áron Kelet-Európára pillantson, mielőtt megvonja Magyarország történelmi szerepének és politikájának mérlegét, de a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyetteseként legalább elolvashatná a kezéből kiadott szöveget, mielőtt közzéteszi azt, mert a többes szám jelének meg a tárgy ragjának elhelyezése nem a doktori, hanem az általános iskola tananyagát képezi. Persze miért lenne igényes pont a tárgyragra Máthé Áron, aki fényesen megél a hűségéből? Nem ártana, ha inkább a tárgyrag venné észre magát, mielőtt kiderül, hogy Soros-ügynök, aki guruló dollárokból furakszik a magyar szavak mögé. Bizonyára éppen azért hagyta le Máthé Áron, hogy felszabadítsa alóla a „lehetőség” szót, mint a magyarok módját arra, hogy a maguk útját járják. Felhívom a nertársak figyelmét arra, hogy semmilyen hibát nem szabad elismerni – ellenkezőleg: a nemzettudatot kell addig deformálni, hogy az többé ne hiba, hanem a magyarság önérzetesen vállalt jegye legyen.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Puzsér Róbert 2019. szeptember 30-án. Fotó:  Bődey János / Index)