Egy egyszerű fekete pólóban, fekete farmerben és fekete cipőben nyomta végig a koncertet. Néha felvett valami lila felöltőt vagy piros bundát, amelyben úgy nézett ki, mint egy furcsa madár. Hetvenhárom éves volt ekkor, de olyan energiával rohangált fel s alá a színpadon, mintha szövetséget kötött volna túlvilági hatalmakkal, vagy mintha egy novellából lépett volna elő, amelyben arról van szó, hogy egy fiatalember nem képes megöregedni. Ráncosodik rendesen, de nem öregszik.
A Rolling Stonest és az általuk képviselt zenei műfajt Fidel Castro betiltotta Kubában. Ezért is volt óriási dolog, hogy 2016-ban a Stones mégis koncertet adott Havannában. Ingyenes koncertet, amelyre 1,2 millió rajongó volt kíváncsi.
Szóval fellépett a színpadra ez a fekete ruhába öltözött ember, és abban a pillanatban minden megváltozott. Kuba népe átalakult. Aztán jött a Satisfaction – vagy ahogy sokan emlegetik, az I Can't Get No (soha nem tudtam, melyik a valódi címe) –, és minden világossá vált. Mick Jagger azt énekli ebben a dalban, hogy „Vezetés közben / megszólal egy férfi a rádióban / Csak mondja és mondja / A sok érdektelen információt / Fel kellene keltenie az érdeklődésemet / Nem vagyok megelégedve, nem, nem, nem / Ez a helyzet”.
Abban az évben, hét évvel ezelőtt, február végén Kubában elfogadták az új alkotmányt. Ez némi enyhülést hozott, bár gyökeres változásról azért nem volt szó, de a vállalkozások lehetőségei például bővültek – viszont még mindig a kommunizmus megvalósítását tekintették végcélnak.
És akkor 1,2 millió ember elé lépett Mick Jagger, aki eddig Kubában be volt tiltva, egy egyszerű fekete pólóban, fekete farmernadrágban és fekete cipőben, és semmi mást nem csinált, csak elkezdett énekelni, miközben fel s alá rohangált a színpadon, és nem tudta még elhozni a szabadságot Kuba népének, de ő maga volt a szabadság.
Amikor a színpadra lépett, még öregember volt, majd megszólalt a zene, és a megfékezhetetlen fiatalság őrült ellenszegülése lett. Egy szemtelen grimasz rohangált a színpadon több mint egymillió, szabadságra kiéhezett ember előtt. Áradt az energia, gördültek a kövek, sikítoztak a lányok és sírtak a nők, a fiúk és férfiak pedig magukba szívták a szabad levegőt. Végre. Mick Jagger titka pedig akkor és ott nem volt más, mint az, hogy több mint egymillió néző felé áradó energiája mozgatta a színpadon.
A Rolling Stones mint zenekar (ekkor Mick Jagger, Keith Richards, Ron Wood és Charlie Watts) egy már-már meditatív zenei háttérrel lepte meg a közönséget, amit őrületes improvizációk színesítettek. Ami igazán felemelő volt, hogy közben annyira élvezték, amit csináltak, hogy a közönség azon vette észre magát,
hogy mosolyog.
S mivel ez a lélek derűje volt, kitartott a koncert végéig. Kubában 2016-ban legalábbis ez történt. Hiába zabálta fel a fogyasztói társadalom a Rolling Stonest is (ami ellen a zenekar is lázadt a kezdetek kezdetén), ott és akkor Kubában, egy ingyenes koncert erejéig, milliónyi néző előtt, arról szólt minden, amiről mindig is szólnia kellett volna. És talán amiről mindig is szólt, csak már nem vettük észre. És amiről mindig is szólni fog, amíg egy fiatal belenéz egy-egy koncertfelvételükbe. A szabadságról. Isten éltesse tehát az emberiség szemtelen grimaszát, a 80 éves kamaszt, aki azért nyújtja ránk a nyelvét, hogy észbe kapjunk: se a lelkünk fiatalságát, se a szabadságunkat ne adjuk fel soha.
A szerző kulturális újságíró, az Index kultúrarovatának szerkesztője.
(Borítókép: Mick Jagger Havanában 2016. március 25-én. Fotó: Gary Miller / Contributor / Getty Images)