Az idei tusványosi kerekasztal-beszélgetés a nyomtatott sajtó helyzetéről visszaröpített az időben.

A Kossuth Lajos Tudományegyetem főépületének pompás kerengője igazi közösségi tér volt a 90-es évek elején, a kis baráti csoportok mindig találtak üres asztalt padokkal. Előkerültek a táskákból a napilapok, elsősorban persze a Nemzeti Sport, de a politikai lapok is, némelyeknél Magyar Narancs, Film–Színház–Muzsika, elvétve Balkon, Filmkultúra.

Az irodalmi folyóiratok olvasása azonban már akkor is különcségnek számított. Értetlenkedtek magyar szakos diáktársaim, mi az a Tiszatáj, Holmi, Hitel vagy Alföld a kezem ügyében. Minek olvasod ezeket? Azt nem mondhattam, hogy azért, mert magyar irodalmat tanulok, hisz a többség úgy szerzett diplomát és ment el középiskolai tanárnak, hogy azt sem tudta, melyik lapot melyik városban adják ki.

Gyerekkori barátom, grafikusművész, trombitás és amatőr színjátszó, civilben őfelsége pincére, a válság következtében építőipari segédmunkás, munka után leül egy teraszra, a kávéhoz föllapozza a Magyar Nemzetet, olykor, kontrasztnak, a Népszavát. A körmendi gimnáziumban a pad alatt olvastuk az ÉS-ben Juhász Ferenc két oldalt betöltő eposzait, adtuk kézről kézre Hrabal regényeit. Venne ő ma is irodalmi folyóiratot, de a tízezres lakosú Körmenden már nem csak könyvesbolt, folyóiratbolt sincs.

Pedig, olvasom a tusványosi tudósításokban, Hoppál Péter volt államtitkár szerint fontos volna, hogy ne csak a körúton belül élőknek legyen a privilégiuma a kultúrát megismerni. Meg hogy a kvalitásokat nem a mindenkori államhatalomnak kell megítélnie; és hogy a kultúrpolitika pénzosztó szerepét is vissza kéne fogni. Való igaz, miért is támogatja a kultúrpolitika a tömegízlést kiszolgáló – ezért a piacon is megélni képes – művészeket? Az Edda amerikai fellépését tízmilliókkal, Mága Zoltán haknijait százmilliókkal? Miközben a művészeti folyóiratok rendszere – 98 óta figyelem belülről – újra és újra roskadozik, mert az a rettenetes évi 10-20 milliárd, amiből az egészet fenn lehetne tartani, valahogy sosem jön össze. Miért érzi természetesnek a kultúrirányítás, hogy a folyóirat-szerkesztők többsége annyit keres havonta, mint egy árufeltöltő 8-10 nap alatt?

Olvasom azt is, hogy a minőség megítélése a Magyar Művészeti Akadémia feladata lenne. Nem, az MMA mellett egyenrangúan be kellene vonni a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát, az író- és egyéb művészeti szervezeteket. A kulturális szakadék ugyanis nem jobb- és baloldal között van – az én polcomon békésen megfér egymás mellett Nádas Péter és Szilágyi István, Csoóri Sándor és Parti Nagy Lajos –, hanem minőségi irodalom és ponyva között. Az előbbi – a folyóiratokkal együtt – mindig keveseknek szól, nem üzlet (nem jó deal), hanem hosszú távú befektetés.

A minőség megítélése valóban a szakma dolga. A művészi kiválasztódás főként az irodalom területén, a folyóiratokban zajlik. Onnan vezet az út a könyvkiadókhoz. A világháló, természete folytán, erre alkalmatlan: olyan, mint mocsárban szörfözni. Richly Gábor, az MMA főtitkára vajon leült az akadémia folyóirat-szerkesztőivel (van minden tagozatban jó néhány) tanácskozni, mielőtt kimondja, hogy mindent a világhálóra meg az e-bookra kell terelni? (Egyébként a folyóiratok is rég „be vannak hálózva”, csak közben az erre szánt pénz csappant meg a PIÜ-nél, a 2023. évi NKA-támogatás júniusban érkezett meg.)

Tizennyolc éves lányom Szerb Antal Utas és holdvilága után Harper Lee regényét, a Ne bántsátok a fekete rigót! olvassa. Könyvből, noha gyakorlott digitális felhasználó.

Mai világunkban a nyomtatott folyóirat-kultúra a fekete rigó.

A szerző József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, szerkesztő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Hoppál Péter 2023. július 19-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)