Néhány hete bombaként robbant a hír, miszerint a Mathias Corvinus Collegium (MCC) a Libri Csoport többségi tulajdonosává vált, ami által a kormányközeli intézmény egy csapásra a hazai könyvkereskedelmi és kiadói piac meghatározó szereplőjévé lépett elő. Miközben a kormányzati szereplők igyekeztek hűteni a kedélyeket, és szimpla tranzakcióként láttatták az ügyletet, a NER eddigi hatalomgyakorlását felidézve sokak fejében szöget ütött, hogy itt azért egy szokványos adásvételnél nagyobb horderejű dologról lehet szó.
Bár az ügy kapcsán korai még végleges konklúziókat levonni, az eddigi fejlemények okot adnak némi aggodalomra. Egyfelől hiába adott ki az MCC közleményt az ügyletet követően, hogy a Libri Csoport vezetői összetételén nem kívánnak változtatni, a júliusban megtartott közgyűlések jelentős változásokat eredményeztek. A testületben több NER-kötődésű szereplő is pozíciót kapott, emellett a felügyelőbizottságban is feltűntek olyan új tagok, akik jó viszonyt ápolnak egyes kormányközeli szereplőkkel. Másfelől nem túl jó ómen az sem, hogy a Libri üzleteiben elkezdték lefóliázni az LMBTQ-témájú könyveket. Bár a lépést azzal indokolják, hogy a könyveknek meg kell felelnie a gyermekvédelmi törvény előírásainak, nem egyértelmű, hogy egyáltalán mi minősül LMBTQ-tematikának. Ráadásul a fóliázást sokan egyfajta tiltólistaként értelmezik, ami nemzetközi színtéren is kiverte a biztosítékot.
Habár a Libri-ügy vonatkozásában jelenleg a negatív hangok dominálják a nyilvánosság tereit, érdemes egy kicsit visszább menni az időben, más perspektívából is megvilágítva ezáltal a történéseket. Jóllehet, a térfoglalás sokak számára csak az utóbbi hetekben vált nyilvánvalóvá, az MCC valójában már 2021 áprilisában bevásárolta magát a Libri Csoportba – igaz, még csak kisebbségi tulajdonosként. Akkor úgyszólván közöny fogadta e történést, pedig már akkortájt is voltak változások, egyebek mellett módosult a kihelyezett könyvek kínálata. A polcokon számos olyan jobboldali megközelítésű könyv is helyet kapott, amelyeket az MCC Press vagy a Századvég Kiadó gondozásában adtak ki. A megjelentetett könyvek valójában hiánypótló, kompenzáló szerepet töltöttek be, mivel az identitáspolitikai témákat olyan nézőpontokból közelítették meg, amelyek manapság ki vannak szorítva a mainstream diskurzusokból.
E könyvek által többek között betekintést lehet nyerni a progresszív és az identitáspolitikai irányzatok árnyoldalaiba: ezen ideológiák – hasonlóan a populizmushoz – valójában elitellenesek, a szólásszabadságot egyre kevésbé tartják fontos értéknek. A klasszikus liberalizmus elveit többnyire elutasítják, helyette az áldozatiságot és az áldozati szereppel azonosulni tudó társadalmi csoportokat preferálják. Az identitáspolitika képviselői mindenütt a társadalmi elnyomás és egyenlőséghiány struktúráit vélik felfedezni, melyeket el kell törölni a tökéletes egyenlőség megvalósítása céljából. Az identitáspolitikai mozgalmak szerint a civilizációs vívmányok csupán konstrukciók eredményei: az intézmények, a társadalmi-gazdasági berendezkedés, a kulturális-szellemi teljesítmény produktumai mind-mind olyan entitások, amelyek az elmúlt évszázadok során a fehér férfiak által lettek létrehozva. Minden az ő gondolkodásmódjukat, szemléletüket tükrözi, miközben a többi rassz, a nők, a nembinárisok képviselői ki lettek hagyva a civilizációteremtő folyamatokból.
A politikailag nem korrekt, identitáspolitikával szemben kritikus könyvek azt is szemléletesen bemutatják, hogy a manapság divatos feminizmus már valami egészen más, mint ami a klasszikus feminizmus volt. A 21. század elejére dominánssá váló radikális feminizmus ugyanis már nem a jogegyenlőségért küzd, hanem azért, hogy felszabadítsa a nőket a természet „zsarnoki” uralma alól. Hisz a természet voltaképp rákényszeríti akaratát szülötteire, olyan kötelezettségeket róva a nőkre, mint például a gyermekvállalás, családalapítás. A radikális feminizmus ideológiája azonban segít mind a természet, mind a férfiak legyőzésében, hiszen ezek úgyis csak belerondítanak a posztmodern nőtípus emancipációs és önmegvalósítási törekvéseibe.
Amennyiben a Libri-ügy kapcsán górcső alá vesszük a könyvkiadással, könyvterjesztéssel kapcsolatos eddigi történéseket, az ügylet megvalósulása kapcsán pró és kontra is lehet érveket találni. Egyrészt – ahogy azt az elmúlt két év bizonyította – a könyvkínálat akár még színesebbé is válhat, hiszen számos olyan könyv is megjelenhet, melyek egy liberális szemléletű, tisztán profitorientált menedzsment vezetése alatt nem kerülnének a polcokra. Másrészt viszont – figyelembe véve a kultúrharc eddigi állomásait – fennáll annak a veszélye is, hogy az orbáni hatalmi gépezet a Librit is hatalompolitikai célokra fogja használni.
A kultúrharc lényegének megértése szempontjából megkerülhetetlen az egykori keményvonalas marxista ideológus, Antonio Gramsci személye, akinek munkásságával mellesleg Orbán Viktor is behatóan foglalkozott 1987-es szakdolgozatában. Az utóbbi egy-két évtizedben Gramsci és eszméi újra nagy népszerűségnek örvendenek, az olasz ideológus útmutatásait a radikális jobb- és baloldal világszerte egyre tudatosabban alkalmazza politikai térfoglalásuk elősegítésére.
Gramsci a politikai hatalom megragadása, fenntartása kapcsán nem győzte hangsúlyozni az oktatás és a kultúra fontosságát, hiszen nézetei szerint az oktatás, a színház, az egyetemek és minden egyéb kulturális terület az uralkodó elit ideológiájának terjesztését és elfogadtatását hivatott elősegíteni. Ha valakinek nagyra törő, korszakalkotó politikai céljai vannak – ne adj′ isten le akarja cserélni a szellemi elitet, illetve meg akarja változtatni a kulturális élet struktúráit és mechanizmusait – annak kulturális hegemóniát kell teremtenie. A politikai vezető és elitje ugyanis a kulturális hegemónia által képes a leghatékonyabban társadalmi elfogadottságot szerezni az általa hangoztatott értékeknek, normáknak és felfogásoknak. Ez a koncepció lényegében egy mély beágyazottságot tesz lehetővé a társadalom szövetébe, ami által a hatalom befolyásolni tudja az emberek gondolkodását, értékrendjét és érdekeit.
Nyílt titok, hogy Gramsci nagy tekintélynek örvend az Orbán-rendszer hatalomtechnikusai körében, Békés Márton Kulturális hadviselés címmel egy egész könyvet szentelt a marxista ideológus munkásságának. Nem nehéz észrevenni azt sem, hogy az orbáni hatalmi gépezet politikai cselekvését kultúrharc szempontjából jó ideje Gramsci eszméi vezérlik. Habár a kultúrharc fogalma Magyarországon csak 2018 után vált széles körben ismertté, az Orbánék által vívott kultúrharc valójában már a 2010-es évek közepén elkezdődött. A hatalom szempontjából a küzdelemnek fontos mérföldköve volt a CEU elleni küzdelem, az SZFE elfoglalása, az MTA kutatóintézeti hálózatának átalakítása, illetve az egyetemek alapítványosítása is.
Az intézményi térhódítás ellenére mindazonáltal kimagasló művészeti eredmények vagy egy új, alternatív kánon egyelőre nem köthető az elmúlt tizenhárom évhez. Hogy ettől függetlenül továbbra is célja-e a hatalomnak a kulturális hegemónia megvalósítása? Ha azt vesszük alapul, hogy a miniszterelnök nemrég elhangzott tusnádfürdői beszédében további tizenhét év kormányzás vízióját villantotta fel egy cinkos mosoly kíséretében, a kulturális hegemónia irányába történő törekvés a jövőben is igen sanszos. Kérdés, hogy mindebben mekkora szerepet szán a rendszer a Libri Csoportnak. Ahogy az is kérdés, hogy mennyire hiteles és reális 2040-ig tervezgetni, miközben épp öles léptekkel alakul át a világrend, a gyorsan változó geopolitikai helyzetben pedig még egy-két éves időtávlatban is merész dolog jóslatokba bocsátkozni.
A szerző politikai tanácsadó.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Róka László / MTI)