A néhány éve elcsendesedni látszó kulturkampfot ma új formák között láthatjuk viszont. Most nem a radikális paradigmaváltást követelő vélemények és ideológiák, hanem konkrét intézkedések borzolják a kedélyeket – már akiét. A Librinél történt tulajdonosváltás, a lefóliázott könyvek (és pad), valamint a kiszabott büntetések körül csapkod a diskurzus.
Diskurzus ez? Megérinti-e a kultúra és annak központi eleme, a könyv- és folyóirat-kiadás problémáit? Érinti annak mélyülő válságát? Ad-e erről valami hírt egyáltalán a közvélemény, a kultúrafogyasztók számára? Ugyanis aki ebben a „szakmában” él, az igazat ad a publicistának, hogy a genderviaskodások körüli adok-kapok csak gumicsont, a vele történő játszódás csak eltereli a figyelmet az igazi problémákról: a könyv- és folyóirat-kiadás fokozódó nyomorúságáról. A kultúrának arról a részéről, amely annak minden más ágának – ez a Biblia könyvei megírása és olvasottsága óta így van – az eredője.
Ezt a kulturális mezőt az elmúlt években globális katasztrófák tépázták, szoros korrelációban egzisztenciánk más területével. A Gutenberg-galaxist felfaló digitális médiumok új típusú konkurenciája, a Covid-járvány, s majd az ukrajnai háború nyomán szétterülő infláció és életszínvonal-csökkenés szétzilálta e vegetációt – hiszen a kulturálódás kenyerét könnyebb feladni, mint azét, amit lisztből gyúrtak. (A Múlt és Jövő online kiadásában a házi kenyér készítésének módozatait ajánlottuk és mutattuk be – nagy sikerrel, nem kis önmeggyőzéssel, hogy bizonyos időkben ez is a feladatunk.)
Azonban a könyv- és folyóirat-kiadás mindettől függetlenül is már a reneszánsz korától mecenatúrafüggő műfaj.
Ennek két formája ismert a polgárosult társadalmakban: a társadalom tehetősebb tagjai anyagi erejükkel támogatják (miként anno a Széchenyi vagy a Hatvany család) az állammal közösen, egymással együttműködve a nemzeti kultúra fejlődését és virágzását. Az ún. piaci megtérülés ugyanis elenyésző, talán az angol nyelvű szcénát kivéve (de a tudomány területén ott sem) . A könyvek és folyóiratok ára legfeljebb csak az előállításuk költségeit fedezi. A kiegyezéstől 1945–1948-ig sokszínű és virágzó szép- és szaktudomány-felhozatalnak a Rákosi- és Kádár-korszak vetett végett. A diktatúra kizárta a társadalom különböző kulturális elképzeléseinek reprezentációját – ezért a kultúra finanszírozását és igazgatását egy kalap alá vette. A rendszerváltás társadalmának és az átállás lebonyolítóinak egyszerre két katasztrofális örökséggel kellett megbirkóznia. A magyar kultúrát támogató és fogyasztó polgári rétegek kiirtásának és elüldözésének az örökségével (a holokauszt és a német kitelepítés évszázadokra kiható következményeivel), valamint a Rákosi- és Kádár-korszak diktatórikus gyakorlatával, amely nemcsak a piacgazdaságot, de az abban gondolkodást is kiiktatta több nemzedékre szóló hatállyal. Mára már eltávolodtunk annyira a nagy fordulattól, hogy történelemmé jegecesedtek a múlt század kilencvenes évei, érdemes lenne ezért megírni az azóta eltelt évek mecenatúratörténelmét. A viharos utat, amíg a mostani krízisig eljutottunk.
Az utolsó évtizedekben beállt egy rendszer, amely szerint a fennmaradt vagy a rendszerváltásban fogant új folyóiratok és kiadók évente pályázhattak a leginkább az államot megtestesítő NKA-hoz (Nemzeti Kulturális Alaphoz) évi programjaikkal. Akik átvészelték a vízválasztó évek gyűrődését, s felmutattak a saját területükön objektíven is elbírálható értékeket, azok kulturális törekvései több-kevesebb, s ami lényegesebb: programozható támogatásra találhattak. Sajnálatos, hogy e támogatás elnyerése a politikai környezettől, s a kapcsolati tőkéktől nem független. Az őszi hónapokon kiírt pályázatok tavaszi eredményhirdetésre értek kuratóriumi döntésekké, ennek folytán, ha nehezen is, de lehetett tervezni. (Egy professzorom szerint olyan projekttel érdemes pályázni, ami 70-80 százalékban készen áll – noha ennyi munkát nehéz megelőlegezni.)
Ez a hagyománnyá beivódott rutin szűnt meg másfél éve, nagyjából az 2022-es választások óta. (Előtte még nagyvonalú kármentési akciókat bonyolítottak a „szakmát” ért sebeket orvosolandó.) A most mutatkozó pauzára – vagy végleges ajtóbezárásra? – eleddig nem született magyarázat. Értetlenül állnak előtte a szellemi műhelyek, s nemkülönben a nagyközönség, amely azért, ha csökkenő mértékben is, de évszázados beidegződései folytán még a könyvek és folyóiratok rendszeres olvasója.
Azonban a kivéreztető másfél év legmegdöbbentőbb jelensége a csend, és nem csak a kormányzati oldalé. A szakmáé, a sajtóé, amelynek nem kötelessége ebben az egész nemzetet érintő ügyben ellenzékinek lennie. Sztrájkok, tiltakozások, díjvisszaadások évadján nem hangzik el egy szó sem arról, hogy rákattanva az nka.hu oldalára, ott lassan két éve üres lapokat talál.
Ez az igazi botrány! Senki nem kérdez, nem elegyedik beszédbe, netán párbeszédbe. Lehet, mindenki tud valamit, s csak valamiféle bizonyosság megváltására vár? Miért nekem, magányos és törpe szereplőnek kell megint megszólalnom? Egy szakmai fórumon írásban is fölkértem a szerintem legilletékesebbet, az MKKE vezetőjét, hogy tegye fel a miniszternek vagy netán a miniszterelnöknek nyilvánosan a kérdést a könyvkiadás jövőjét illetően. Szólaljon fel a folyóiratok érdekében is, hiszen a könyvek megszületése, recepciója, diskurzusa szorosan e médiumokhoz kötődik.
Új miniszterről – valaha könyvkiadó kolléga – és a szintén új összetételű és feladatú minisztérium bonyolult és időigényes szerkezeti változásairól? A támogatás egész rendszerének megreformálásáról? Ennek lenne teteje.
Többször kifejtettem: az állami, de akár a magántámogatást nem üres pénzkiutalásokkal kellene letudni, hanem célzott vásárlással, s a művek szintén célzott olvasókhoz történő eljuttatásával.
Erre kitűnő eszköz az ország valamennyi közkönyvtára, de az iskolák tanári szobáinak, szakköreinek a könyvtárai is. A már említett globális katasztrófák miatt sokan választják a falusi életmódot, ami megnöveli a falusi könyvtárak jelentőségét. (Nagybörzsönyi ismerőseim asztalán friss kiadású könyveket fedezek fel – falunk közkönyvtárából, amelyet egy színes érdeklődésű fiatal lány vezet.) Nálunknál sokkal gazdagabb országok – leginkább a skandinávok – oldják meg így irodalmuk, s az irodalom előállításában résztvevők egzisztenciális biztonságát. A könyvgondolák, sőt a lomtalanítások oly lehangolóan gazdag kínálatát nap mint nap tapasztalva igazolva látom: a könyv legjobb helye a könyvtár. Különösen „változó korunkban”.
Az is elképzelhető, hogy a környezeti katasztrófák és a háború robbanó helyzete miatt nem áll módjában az államnak a kultúra e központi szegmensét finanszírozni. Ez esetben kérhetné a lakosság és a kultúratermelők türelmét. De nem kéri.
A magyar irodalom, a magyar azonosság fundamentuma, amely – nemzetmegtartó forradalmaink a bizonyság rá – hosszú távon jobban védenek, mint bármilyen csodafegyverek, amelyekre mostanában sokat költünk. Természetesen az is elképzelhető, hogy az éhhalálra ítélés esetleg egy új „kultúrkampf” folyománya lenne, amit most már nagy tételben és hatékonyan elsöprő méretben vezényelnek.
Önkéntes bevallását hiába is várnánk, de a témáról való tájékoztatást, párbeszédkészséget is felmutató utánajárást vagy leleplezést annál inkább.
Még egyszer: a legkártékonyabb, legrombolóbb hatást a támogatásmegvonást (-elmaradást) övező „cinkos, aki néma” hallgatás okozza, mert tovább tördeli-aprítja a magyar társadalom kohézióját, amit valaha a könyvekből kinyert szellem emelt és tartott magasban.
A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Borítókép: Az Ünnepi Könyvhét 2023. június 9-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)