Krausz Tamás nemrég terrorakciónak nevezte a kercsi híd ellen elkövetett ukrán dróntámadást. Elsősorban azzal érvelt, hogy a Krímbe vezető hídon egy személyautóban utazó civil házaspárt pusztított el az akció. Egy netes fórumon számos kommentelő rontott neki, szokás szerint nem érvekkel, hanem a személyét minősítve. Krausz professzor az orosz és a szovjet történelem kiváló kutatója, stabil világnézettel, aki nem az aktuális elvárások szerint változtatgatja a véleményét. Erről a kijelentéséről és magáról a kercsi hidat ért támadásról mégis érdemes mélyebben elgondolkodnunk, mert közvetve Európa jövőjéről is nyugtalanító kérdéseket vet fel.

Nehezebb kérdés azonban, hogy egy ilyen támadás mennyire tekinthető legitimnek a folyamatosan eszkalálódó háborúban. A legitim hadicélnak tekintett objektumok köre az elmúlt másfél esztendőben folyamatosan bővült. Elsőként Ukrajna kezdett lecsapni olyan létesítményekre, amelyek 2022 februárja előtt már orosz ellenőrzés alatt álltak. Előbb a donyecki és luganszki körzetben, mert a Krím egy ideig még tabunak számított. Aztán már nemcsak a Krím, de Moszkva is bekerült az ukrán (azaz a nyugati) fegyverek legitimnek tartott célpontjai közé. Az ilyen akciókra rendkívül kemény orosz válaszcsapások szoktak következni, lényegesen több kárral és áldozattal, mint amit megbosszulnak. Az ukránok feltehetően lélektani célból, saját lakosságuk bátorítására és az oroszok elrettentésére mégis vállalják ezeket az áldozatokat. Így lett hadicél egy gát, több másik híd, a külföldi zsoldosok kedvenc pizzériája és legutóbb a korábbi fogolycserék helyszíne is. A háborús spirál egyre több célpontra, sokáig tabunak tekintett létesítményre kiterjed, és mindkét oldal legitim válasznak tekinti a maga támadásait meg ellentámadásait.

A kercsi híd mégis más minőséget jelent, mint egy vasútállomás, vagy akár egy repeszek eltalálta lakóház. A híd az emberi civilizáció egyik legősibb létesítménye, olyan helyen is használták, ahol a kereket még nem találták fel. Hidak nélkül nem jöhettek volna létre a nagyobb emberi közösségek, városok, országok, kereskedelmi és persze hadi útvonalak. A híd gyakorlati hasznán túl a béke, a közeledés, a különbségek legyőzésének a jelképe is. A kercsi Európa leghosszabb hídja, több mint tizennyolc kilométer hosszú, és a modern technika egyik kiemelkedő alkotása. Meglepően gyorsan készült el, nagyon sokba került és kétségtelenül Oroszország egyik büszkesége lett 2018-as avatásakor.

Politikailag ugyanakkor a kezdetektől vitatott létesítmény volt, hiszen az oroszok által 2014-ben megszállt/visszacsatolt Krímet köti össze az anyaországgal. Közel egy esztendeje már írtam az Indexen egy cikket a félsziget státusza körüli vitákról. Azóta még erősebb lett az ukrán vezetés eltökéltsége a Krím visszaszerzésére, amit a front realitásai enyhén szólva nem támasztanak alá. Kijevből ezért hangzanak el olyan megjegyzések, amelyek a hidat többé-kevésbé nyíltan feleslegesnek, elpusztíthatónak, létezését Ukrajna számára nemkívánatosnak nevezik.

Ez nemcsak azért szomorú, mert egy ilyen gigantikus létesítmény elpusztítása végső soron Európa és az egész emberiség számára veszteség lenne, hiszen 

Ha a háború megegyezéssel érne véget, és a Krím valamilyen csoda folytán visszakerülne Ukrajnához, akkor a híd a két ország békés közeledését és a félsziget lakosságának az érdekeit szolgálná. Lerombolásának szándéka ezért eleve a békés rendezésbe vetett hit hiányát jelzi. Ha valódi béke nélkül maradna a híd és a Krím, akkor Ukrajna minden mást félretéve a fegyveres revánsra készülne. Ellenkező esetben a híd üres helye az oroszokban örökítené tovább a bosszúvágyat, a nacionalista szenvedélyeket, a „végső igazságtétel” vágyát. Ha egyáltalán a nukleáris opció bevetése nélkül elfogadnák akár a híd, akár a félsziget elvesztését. S amíg az ukrán–orosz viszony nem rendeződik tartós megbékéléssel és kiegyezéssel, addig Európa nem csak legnagyobb hídját veszti el, de a háború bármikor átcsaphat az unió területére, a mi hídjainkra és otthonainkra is. Nagyon nehéz lesz békét teremteni a két nemzet között, de minél tovább tart a háború, annál nehezebb lesz. Tudom, visszatekintve őrültségnek hat majd tudatosan tovább prolongálni a pusztítást, több százezer fiatal élet kioltását.

Volt már néhány olyan epizód – lengyel területre, román hajóra lecsapódó orosz hadieszköz, az orosz fővárost eltaláló ukrán vagy nyugati drón, amely csak Washington és Moszkva józansága miatt nem vezetett még veszélyesebb fordulóhoz. Szomorú, hogy az Európai Unió nemhogy a békéért küzdene, de még az amerikaiaknál is vadabbul hajszolja tovább a háború égő szekerét. Minél közelebb kerül a konfliktus az úgynevezett „totális háborúhoz”, annál nagyobb az esélye annak, hogy átcsap Ukrajna nyugati határain. Az sincs kizárva, hogy a háború végére az orosz hadsereg nem gyengébb, hanem erősebb és korszerűbb lesz a 2022. februári inváziós erőnél.

Európa hetvennyolc éve békében él, amit leginkább az amerikai és az orosz elrettentő erő egyensúlya biztosít. Ritkábban beszélünk arról, hogy nemcsak a két nagyhatalom fogta vissza magát, de veszélyes helyzetekben saját szövetségeseit is visszarántotta a szakadék széléről. A szuezi válság idején az USA a britek és a franciák, a kubai krízis idején Moszkva a kubaiak harci lázát hűtötte le. De Izrael is többször visszatáncolni kényszerült, a Szovjetunió európai szatellit államai pedig nem is álmodhattak önálló háborús kalandokról. Nagyon itt lenne az ideje annak, hogy az Egyesült Államok a békekötésre szorítsa Ukrajnát. Az Európai Unió vezetőinek pedig meg kellene érteniük, hogy minden újabb háborús nap tovább növeli a majdani újjáépítés költségeit, azok növekedése pedig az EU belső rendjét veszélyezteti.

Igen, Krausz Tamás jól érzi: a kercsi híd támadása katonailag lehet akár legitim lépés is, de politikailag közelebb vihet minket egy még nagyobb tragédiához.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A krími hídon veszteglő vasúti szerelvény tüzét oltják helikopterről Kercs térségében 2022. október 8-án. Fotó: MTI / EPA)