Közel egy éve működik a megújított Országos Építészeti Tervtanács. Az utóbbi években nyilvánvalóvá vált, hogy az uralkodó, egyedül a piacnak megfelelni akaró gondolkodás, illetve a globális szinten elterjedt, uniformizált építészeti formák szolgai másolása jellegtelen épületeket, lelketlen és kiüresedett városrészeket eredményez, ez ellen pedig tennünk kell valamit. Azért kezdeményeztük az Országos Építészeti Tervtanács hatáskörének és működésének módosítását – jelenleg kisebb létszámmal, nagyobb hatáskörrel, így hatékonyabban működik –, mert korábbi formájában kevésbé volt alkalmas annak a feladatnak az ellátásra, hogy úgy ösztönözze a kortárs építészet kreatív megoldásait, hogy közben észszerű keretet szab neki, és hogy a helyes beruházói és tervezői mentalitást tegye normává. Ahhoz azonban, hogy megértsük, mi is a „helyes” mentalitás, és mi a célja a jelenlegi OÉT-nak, a kályhától kell indulnunk.
Az építészet különböző mértekben, de minden időben magában hordoz egy belső konfliktust, talán ettől is lesz mindig izgalmas.
Ez az egyetlen művészeti ág, amelyik alapvető emberi szükségletet elégít ki. A művészet és a funkcionalitás konfliktusa mellé viszont mára végképp belépett a piaci szempont is, hiszen az építészet nemcsak tudomány, művészet és a lakhatást és az élet egyéb tereit biztosító ágazat, hanem üzleti lehetőség is.
A múltban az építészet karakterét elsősorban egy korszak szellemisége és a hely sajátossága, lehetőségeit pedig az elérhető nyersanyagok és a földrajzi adottságok határozták meg, ilyen módon maga az építészet is természetes volt. Természetes az anyagválasztásban, hiszen magától értetődött, hogy a könnyen elérhető építőanyagok biztosítják az olcsó és pontos megépíthetőséget. Természetes a térstruktúrák kialakításában, hiszen az életvitelhez tartozó térigények és a technológia adta lehetőségek együttesen alakították ki a tömegformálást és a formavilágot, ily módon a karaktert. A természetben már benne rejlett az adott helyre jellemző építészet karaktere. Az időjárás és a domborzat adottságai, a földek tagoltsága, a növényzet habitusa az épületek és a településfejlődés megoldásaiban köszönt vissza. Már csak azért is, mert a múlt embere és társadalma erősebben a környezetbe ágyazottan szemlélte az épített környezetet. Bár épített örökségünk az adott kor életmódjának lenyomata, az épített környezet minősége a kialakult építészeti elemekben, azok karakterében csapódik le. Az egyes elemek, a tető, a párkány, az áthidalók szerkesztésének módja, a nyílások kialakítása, a burkolatok, a falsarkok, a lábazat, és megannyi részlet jeleníthetik meg a hely szellemét, az egyedi stílus ezekben fejeződhet ki. Mindezek nélkül nincs kötődés, és bár a reflexió nem lehetetlen, de könnyen célt téveszthet. A védettséget adó magastető, az árnyékoló tornác, a zsindely- vagy nádtető, a vakolt falfelület és a függőleges hangsúlyú nyílás meghatározza és továbbviszi a hazai építészet önazonosságát, míg a kockaház, a mediterrán tetőfedés, vagy a hullámpala meghamisítja és felszámolja azt.
A XX. századig a környezetünket alapvetően meghatározó építészet szükségszerűen, magától értetődően kapcsolódott a hely szelleméhez, sőt alkotó természeténél fogva arra visszahatva állt vele szoros egységben. Az ebből következő, adott térségre jellemző építészeti stílus az origóján nem változtatva természetes módon gazdagodott, sűrűsödött, kapott új és új elemeket. Az építészeti alkotások, legyenek azok kis léptékű lakóépületek vagy nagyobb alkotások, így kezdetekben szükségszerűen hitelesek voltak.
A posztmodern kor ezzel szemben – különösen hazánkban – elkezdett kizárólag a gazdasági szempontokra koncentrálni. A korábban műalkotásként megjelenő építészet mára sok esetben funkcionális eszközzé degradálódott.
Ennek hatása még nyelvünkben is látszik, hiszen ma már nem otthont, templomot, műhelyt vagy piacot építünk, hanem lakást, közösségi teret, irodát és bevásárlóközpontot. Az előbbiek mindig egyediek, helyhez, kultúrához kötöttek, az utóbbiak sajnálatos érdekessége, hogy bárhol bármilyenek lehetnének, mégis mindenhol egyformák.
Világszintű folyamat, hogy a modernizmussal párhuzamos liberális gazdasági globalizáció elsősorban az acél és vasbeton elterjedésének következményeként a világ minden táján azonos építési megoldásokat és egyhangú építészeti arculatot eredményezett. Mindez Közép-Európára sajnos halmozottan igaz. Ezt a tendenciát a XX. század második felében a városiasodás és a városba költözés folyamata tovább erősítette, mivel hirtelen nagyfokú lakó- és irodaépület építési igények jelentkeztek. A gyors építés praktikus eszközeként, a vasbeton és a paneles építés építészeti kontroll nélküli időszaka kezdődött. A városvezetők és az állam felismerve a túlépítések és a karaktervesztés veszélyét, többrétegű szabályozással igyekeztek kordában tartani az építkezéseket.
A dilemma adott. Először is fontos támogatni az építőipart, hiszen új lakásokra, irodákra, munkahelyekre, üzemekre, kulturális létesítményekre nagy szükség van, ez a motorja a gazdaságnak, ami alapvető élhetőségi és életminőségi kérdés. Másrészt viszont határt kell szabni az imént említett negatívumoknak: a túlépítésnek és a karaktervesztésnek, mert ezek életminőség rontó és építészeti önazonosságunkat veszélyeztető hatásúak. Nézzük, milyen folyamatokban érhető tetten mindez Magyarországon.
A 2022. szeptember 1-től működő megújított Országos Építészeti Tervtanács idáig több mint 1000 tervet nézett át és véleményezett. A tervek jelentős része a fent említett folyamatokat követi: minél gyorsabban, egyszerűbben megvalósítható, a szabályok adta lehetőségeket maximálisan kihasználó épületek jöjjenek létre, melyek az élhetőség, a használat, a karakteresség, a helyi stílus szempontrendszerét háttérbe szorítva a profitmaximalizálás ingatlanfejlesztői szemüvegén keresztül születnek. Ahol az eladhatóság mérőszáma a négyzetméterár, ott minden elvesztegetett, nem beépített, nem értékesíthető terület és feleslegesnek tűnő, karakteres díszítő elem csökkenti a beruházói profitot. Látnunk kell, hogy az épületekből, a környezetalakításból kimaradó szellemi tartalom, a természetes emberi kapcsolatok helyeinek elhagyása, az eladhatóságnak alárendelt „látványzöldítés” közép és hosszabb időtávon bosszulja meg magát. Az építészetileg tartalmatlan, a környezethez szervetlenül kapcsolódó épületek lelki-szellemi elavulási folyamata gyorsabb, mint tartalmas társaiké. Az amortizáció ciklusának – profittermelő folyamatának – gyorsítása és az ilyen épületek negatív hatása az életminőségre súlyos társadalmi veszélyt rejt.
Az előírások a beépítési lehetőség felső határát rögzítik, a piac mégis minden esetben már a telkek adásvétele során a csúcsértékkel számol, mint alternatíva nélküli megoldással, melyet aztán a megvalósítás haszon/négyzetméter alapú számításainál továbbgörget.
Ez a viszonylag leegyszerűsített, „a lehető legtöbb eladható négyzetméter mindenekelőtt” szemlélet sajnos sok esetben meghatározza a megszülető építészeti produktumot.
A terepszint feletti beépítési százalék teljes kihasználása meghatározza az alaprajzi kontúrt, amit a rendelkezésre álló szintterület mutató alapján – amely nem egy egzakt mérőszám – addig sorolnak felfelé, amíg az építménymagasság vagy épületmagasság azt megengedi. Ezáltal a városrészhez, vagy gyakran faluképhez léptékében egyáltalán nem illeszkedő épületmonstrumok születnek.
A magassági „visszaélések” mellett további két nyomasztó gyakorlat alakult ki a társasház építési piacon. Az egyik a középfolyosók világa. Nem telik el úgy tervtanácsi ülés, hogy ne találkoznánk olyan soklakásos társasház tervével, ahol a lakásokat természetes bevilágítás nélküli, másfél méternél is keskenyebb, hosszan tekergő közlekedőrendszer szolgálja ki. Ezek a gyakran költségcsökkentési okokból mindössze egy lépcsőházi maggal megvalósított terek méltatlanok és alkalmatlanok a megfelelő életminőség biztosítására. A közösségi és közlekedési terek ilyen mértékű csökkentése a minél több eladható lakásnégyzetméter reményében nagyon káros folyamat. A szűk középfolyosós rendszer a lakóterek minőségére is kihat: gyakran alakulnak ki alig bevilágított, csak északi tájolású, nem átszellőztethető lakások. Ezek mellett gyakori jellemző a természetes megvilágítás nélküli, mély, „csőszerű” alaprajz, a szellőzés nélküli konyha-étkező is. Ez élhetőség szempontjából még a panelház-építések sztenderdjeihez képest is visszalépés.
A másik káros irány a homlokzatokon végigfutó erkélyek futótűzszerű terjedése. Félreértés ne essék, nem az erkélyek alkalmazása ellen küzdünk, mert azok logikus telepítése és megfelelő méretű kialakítása – értsd, legalább egy családi étkezőasztal elfér – növeli egy lakás komfortját. De a keskeny erkélyek valódi használati értékkel nem rendelkeznek, csak a beruházó érdekeit szolgálják azzal, hogy a lakás magasabb áron kel el. Tapasztalhatjuk, hogy ezek a terek gyakran másodlagos tárolóhelyekként működnek, mivel egy közepes méretű lakáshoz jó, ha fülkényi tároló tartozik, hisz ezek csak önköltségi áron adhatók el. Az üvegkorlátos, elegánsnak tervezett erkélyarchitektúra a kifordított élet képét hozza kerékpárokkal, haszonbútorokkal, klímaberendezésekkel. Az elegancia helyett a napi élet közszemlére tett ad-hoc elemei virítanak, csak mert extraprofitot szolgáltunk, vagy „könnyed” hártyaarchitektúra grafikai trükkjeivel szórakoztattuk embertársainkat.
Az előbbieknél kevésbé elterjedt, ám szintén veszélyes folyamat a társasházak esetében a földszinti parkolók kialakítása. Mivel utcára néző földszinti lakásokat a szabályozás alapján nem lehet építeni – és a beruházók szerint nem is lehetne eladni –, a költségcsökkentés érdekében a pince helyett ide (is) kerülnek a parkolók, így azonban üressé, élettelenné válik a városrész. A földszinten ugyanis ideális esetben üzlethelyiségek – kisbolt, kávézó, fodrászat, ruhatisztító – helyezkednek el, melyek biztosítják az alapvető szolgáltatásokat és élettel töltik meg az utcákat. Ezek nélkül alvó, sőt, halott városrészek jönnek létre, ahova csak aludni járnak az emberek, és a legalapvetőbb szolgáltatásért is ingázniuk kell. Kocsiba kell ülni, ha hirtelen elfogy a kenyér, vagy meg szeretnének inni egy kávét.
A parkolók kialakítása átvezet minket egy következő problémára: a zöldterületek elhanyagolására. A földszinten elhelyezett beállók hasonlóan káros ellentéte a túlméretezett mélygarázs, amely a telkek olyan mértékű alápincézését eredményezi, ahol a vékonyka földrétegen nemhogy fák, még cserjék telepítése is lehetetlen. Ez a kiérlelt közterületi kapcsolatok és zöldfelületek hiányát eredményezi, pedig ezek elengedhetetlenek az élhető lakókörnyezet kialakításához. Éppen ezért az új szabályozással és az Országos Tájépítész feladatkör megalkotásával is arra fogunk törekedni, hogy a kertek megbecsülésével mindenhol egészséges és harmonikus városrészek épüljenek.
Az egyes rosszul kialakított vagy használhatatlan elemek és terek mellett további probléma a középületek jellegtelensége. Mivel egyre több funkciót próbálunk beléjük préselni, „mindennek és mindenkinek” meg kell felelniük, miközben ezek a funkciók nem kerülnek pontosításra. Ezáltal az épületek ugyan több célt szolgálhatnak, a tervező azonban könnyen elveszítheti a fókuszt, az identitást, ami meglátszik az épület arculatán.
Mindezen problémák jelzik, hogy élhető környezetünk védelme érdekében miért kellett a lehető legszigorúbban eljárnunk az OÉT ülései során. Soknak tűnik, de szükséges volt, hogy az elénk kerülő lakóépület-fejlesztések mintegy kétharmadát elutasítottuk. Az esetek többségében – és ezért különösen hálás vagyok a neves építész kollégáknak – az elutasítás mellett javaslatokkal is éltünk, hogy megszülethessen egy minőségi terv.
Az OÉT következetes szigorúsága szükséges, de nem elégséges eszköz. Egyrészről nem kerül minden az OÉT hatálya alá, másrészt előremutató szabályozás kell, hogy országosan változás történjen. A fenti gondolatsor átvezet a jelenlegi építésügyi követelmények és településtervezési szabályozás hiányosságaira, és egyben a szemlélet szükséges reformjára hívja fel a figyelmet. Ez a munka valósult meg a Magyar építészetről szóló törvény tervezetének kidolgozásakor, ami ősszel kerülhet a Parlament elé.
Az új törvénnyel az alapgondolkodást kell megváltoztatnunk, hogy a beépítési előírásokra ne mint kötelezően elérendő és alanyi jogon kihasználható paramétersorra tekintsenek a beruházók. Ehhez a mérhető és számolható értékek mellett más típusú magatartásra és érzékenységre van szükség.
Ilyen az illeszkedés elve, amely nehezen definiálható fogalom, ugyanakkor annak csorbulását vagy teljes hiányát zsigerből érezzük. Az illeszkedés (idomulás) az emberi társadalom legalapvetőbb gesztusa, a közösség fennmaradásának záloga. Eszköze az arányosság, mely az egyén (épület) és a közösség (környezet, épített szövet) közötti kapcsolat mértékét szabályozza természetes módon.
Mindennapi életünkben pontosan érezzük más vagy mások harsányságának zavarát vagy a jellegtelenség okozta űrt. Az illeszkedés az építészetben különösen is alapkövetelmény, amelynek számtalan formája ismert. Illeszkedni lehet karakterben, stílusban, szellemiségben, szerkesztési és arányrendszerben, anyaghasználatban, szín és részletképzésben, zöldfelületi rendszerben, a közterület használatban és még számos egyéb módon.
Jelenleg az illeszkedés elve nem érvényesíthető, mert azt a helyi szabályoknak való matematikai megfelelés felülírja. Ez így nem elfogadható.
Az új törvény megalkotásával azon dolgozunk, hogy az illeszkedés elve legyen a vezérelv, amely alá sorolódik az összes egyéb előírás, amelyek adott esetben nem használhatók ki teljeskörűen. Ezt tudomásul kell vennie a fejlesztőknek, a közösségi érdek ebben az esetben is az egyéni gazdasági érdek elé helyezendő!
Természetesen a piac is fontos, hiszen a gazdasági tényezőket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ám a beruházóknak is meg kell érteniük, hogy az ingatlan értéke nem csupán az értékesíthető négyzetméterből, a négyzetméterárból és a lokációból áll. Az ott élőknek az ingatlan értékét a természeti és épített környezet, az infrastruktúra, a szolgáltatások, a helytörténet, a genius loci határozza meg. Ezek azokat az értékek, amiket megbecsülünk.
Aldoux Huxley mintegy száz éve kiszámította, hogy a világon a csend köre évente 13,5 kilométerrel szűkül. 2009–2019 között hazánknak több mint 5 százaléka épült be, az elmúlt évtizedekben pedig ez az arány több mint 10 százalék. Gyorsan, a hely szellemét figyelmen kívül hagyva jönnek létre kívülről jellegtelen, sőt, értéktelen épületek. Fontos leszögezni, hogy mi nem egy építészeti stílust akarunk meghatározni, hanem olyan tervezői módszert vagy attitűdöt, amely a globális uniformizmussal szemben nagy hangsúlyt fektet az illeszkedésre és a fenntarthatóságra, továbbá egyszerre támaszkodik a hagyományokra és a kortárs trendekre, technológiákra. A mi feladatunk, hogy olyan építészeti minőséget tegyünk normává, amely élhető és a hely szelleméhez illeszkedő városrészeket teremt.
Ezt szolgálja az OÉT szigorúsága és az építési folyamatot az ellentmondásokat elkerülendő egy törvényben szabályozó Magyar építészetről szóló törvény egyaránt, mert ma dől el, hogy milyen épületekben élünk a következő 50–100 évben, és hogy ezen épületek szolgálják-e jólétünket.
Ahogy a háznak, úgy a nemzet építészetének is szüksége van megfelelő alapokra. Munkánk során a magyar építészet formakincsére, hagyományaira támaszkodva olyan alapot szeretnénk létrehozni, ami harmonizálja a művészet, a kreativitás, az életminőség és a piac szempontjait, miközben megfelel a modern kor fenntarthatósági és esztétikai igényeinek.
A szerző az Építési és Közlekedési Minisztérium államtitkára, országos főépítész.
(Borítókép: Balaton József / MTI)