Néhány éve jártam utoljára Erdélyben, akkor is hivatalos utazáson. Hosszabb ideje tehát, hogy magam kalandozhattam a vadregényes tájakon. Így aztán pár hete kíváncsisággal vágtam neki az útnak, mert sok egyéb mellett különösen érdekelt, hogy vajon Romániának a statisztikákban megjelenő jelentős fejlődése a hétköznapokban is érezhető-e. Az adatok valóságtartalmát azonnal megtapasztalhattam, amikor a magyar határtól lényegében 300 km hosszan, jó minőségű autópályán tudtam haladni Nagyszebenig. Ez korábban teljesen elképzelhetetlen volt: a román utak minősége hírhedten rossznak számított, és autópályának nyomát sem lehetett látni az ország nyugati felében. Most civilizált benzinkutak, pihenőhelyek, mosdók és éttermek, a hazaival szinte megegyező autópark. Akik jártak a ’80-as, ’90-es években errefelé, azok tudják, hogy az előbbi mondat a hihetetlen kategóriába tartozott akkor.

Elképzelni sem lehetett, hogy normális autókban, a szabályokat nagyjából betartva, kulturált utakon, tiszta pihenőkben, rendesen felöltözött, kedves emberek minőségi szolgáltatást kínáljanak. Ma már ez a hétköznapok része. A nagyobb és közepes városokban szinte mindenhol építkezés, felújítás. Bevásárlóközpontok, boltok, a hazaival majdnem megegyező árukínálattal. Az árak továbbra is alacsonyabbak, mint itthon. Az emberek tűrhetően öltözöttek, az utcák rendezettek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindez annak függvényében lenyűgöző, hogy sokan emlékszünk még rá, milyen világ működött errefelé évtizedekkel ezelőtt. Egy olyan országról beszélünk, ahol nem létezett a rend és kiszámíthatóság, emberhez méltó élet, ahol bármi bármikor megtörténhetett. Magyarok és románok tízezrei próbálták jelentős küzdelemmel megőrizni kultúrájukat és méltóságukat akkor, amikor Nicolae Ceaușescu és a szocializmus ereje teljében pusztította keleti szomszédunkat.

Talán úgy lehettek az Erdélyből hozzánk érkezők velünk, mint mi voltunk valaha Ausztriával. Bár egy ország részeiként léteztünk bő száz éve, a szocializmus időszakában, a diktatúra idején tényleg egy világ választott el minket egymástól. Emlékszem rá, amikor életemben először léptem át a határt nyugat felé, a szabad világba, mintha egy másik bolygóra érkeztem volna, olyan óriásinak éreztem a különbséget. Színek, tisztaság, rendezettség, hatalmas kínálat az üzletekben, kedves és nyitott emberek, és ami a legfontosabb: szabadság. Ausztriába átlépve most is érzékeljük, hogy egy tőlünk fejlettebb államban vagyunk, de a különbség nem ég és föld ma már. Az előrelépés egész Közép-Európát érinti, hiszen aki járt a ’80-as években Lengyelországban és Csehszlovákiában, az szintén hasonlót tapasztal: a lengyel fejlődés lenyűgöző, és egyértelmű Csehország és Szlovákia változása is.

Kell-e ennél meggyőzőbb érv az Európai Unió, a nyugati típusú fejlődés mellett? A statisztikákon túl a saját szemünkkel látjuk, a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy az unió nemcsak jólétet, anyagi gyarapodást hozott a számunkra, hanem szabadságot és méltóságot is. A kommunizmustól és a szovjet megszállástól Nyugat-Európa egyedül nem tudott minket megszabadítani, ehhez kellett az Amerikai Egyesült Államok ereje. 

Néha kell távlatot adni a gondolkodásunknak, ahogy egy festményt is néhány lépés távolságról tudunk befogadni teljesen. Pár lépés távolságból bizony ez így néz ki: történelmi mértékű fejlődés köszöntött ránk és régiónkra a rendszerváltással, az uniós és NATO-tagsággal. Ez a gyarapodás – szemben például a kínai és orosz fejlődéssel – szabadsággal, demokráciával, és az emberhez méltó élet lehetőségével párosul. Az elmúlt évszázadokban számtalanszor eltemetett Nyugat hatalmas mágnesként működik a világban: nemcsak a nyomorból és a háború elől menekülők millióit vonzza fantasztikus életkörülményeivel, hanem a tudás és az újító szellem máig megkerülhetetlen középpontja is. Ahogy Ausztria és Magyarország, vagy köztünk és Románia között természetes módon csökken a különbség, ugyanúgy természetes, hogy az USA és Kína, vagy Amerika és India között apad a távolság. Ez nem a nyugat halálát, gyengeségét jelzi, hanem a világ változását, állandó mozgásban lévő működését.

Minket, magyarokat persze az érdekel leginkább, hogy a hasonló helyzetből – orosz megszállás, szocializmus, diktatúra – érkezett országokhoz képest hogyan állunk. Sajnos, itt a helyzetünk nem túl fényes. Ahogy egy korábbi írásomban már utaltam rá, 1991 és 2017 között a nemzeti össztermék 76 százalékkal nőtt nálunk, miközben a három másik visegrádi országé átlagosan 140 százalékkal. Magyarország tudta – kormányoktól függetlenül – a legkevésbé kihasználni a lehetőségeit. Ráadásul az elmúlt egy évben az infláció – ezen belül különösen az élelmiszerár-emelkedés – és a nemzeti valuta gyengülése is rekordmértékben sújtja az egyébként visszaesésben (recesszióban) lévő hazai gazdaságot. (Éppen újabb negatív rekordot készülünk felállítani üzemanyagár tekintetében.)

Nem így indultunk: a kilencvenes években még a fejlettségi mutatókban Szlovéniával és Csehországgal versenyeztünk az első helyért, ma már ettől sajnos távol vagyunk. (A cseh infláció jelenleg 8 százalék, a miénk 17,6. Prágában 528 forintba kerül egy liter gázolaj, nálunk 638. Mindkét országot ugyanúgy érintik a szankciók és a háború, természetesen.) Hazánk fejlődése, sikere mindannyiunk közös ügye. Ezért is tartanám fontosnak, hogy a demokratikus vita és verseny megtartása mellett legyen néhány kérdés, amelyben szélesebb körű együttműködés alakul ki a kormány és a baloldali ellenzék között. 

Érdemes lenne keresni a közös platformot az akkumulátorgyárak ügyében is. Érthető a Fidesz–KDNP-kormány törekvése, hogy ebben a helyzetben – recesszió, infláció, megbomlott költségvetési egyensúly, eszkalálódott konfliktus az unióval – kitörési pontokat keres. A jövő ígéretének tűnik jelenleg az elektromos autózás, ezért a kormány a háttér megteremtésével szeretné az országot vezető szerepbe helyezni a kontinensen. Ahogy annak idején a finnek a telekommunikációval (Nokia), úgy a magyarok most az akkumulátorgyártással szeretnének az élre ugrani. (Hallani a híreket az első, Európában felépített kínai elektromos autót gyártó üzem hazánkba érkezéséről is.) Értékelendő a szándék, de fontos lenne a rohamtempójú döntések előtt néhány dolgot átgondolni. 

Egyrészt az Európai Unió öncsonkítást hajt végre azzal az értelmetlen döntéssel, amellyel 2035 után csak elektromos autók forgalmazását akarja engedni (nemrég már egy kicsit enyhítettek ezen). A német autóipar világelső pozíciót vívott ki a minőségi autógyártásban, kontinensünk az iparág meghatározójaként működött az elmúlt évtizedekben. Ezzel a harakirivel az európai politikai elit enged a radikális baloldalnak, és közben gazdaságilag tönkreteszi magát. Az elektromos autózás jelenleg még nem kiforrott technológia, és nem teljesen feltérképezettek az általa okozott környezeti károk sem. Ahogy az energiaválság is megmutatta, hogy nincs tökéletes energiaforrás, csak a több lábon állás – gáz, olaj, atom, megújuló energia, szén – tud stabilitást és perspektívát nyújtani, ugyanez áll az autózásra is. Csak a többféle erőforrás (benzin, dízel, hibrid, elektromos, hidrogén) együttes alkalmazása tud majd egyensúlyt, működőképes modellt kialakítani. E téren az EU rossz irányba halad. Átgondolást igényel, hogy milyen mélységben kívánjuk ezt a téves irányt kiszolgálni.

Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar rendszerváltás eredete is arra kell hogy késztessen minket: a környezetvédelmi aggályokat különös alapossággal kell megvizsgálnunk. 

Ha védhető és hasznos a debreceni, nyíregyházi és egyéb, jövőbeli akkumulátorgyár, akkor a kormánynak meg kell tudni győznie az embereket erről. Ha kell, akkor akár népszavazást is szükséges tartani a tervezett beruházásokról. Ez is egy fontos különbség a kínai és az orosz típusú fejlődéssel szemben: egy demokráciában, a nyugati kereszténységen alapuló kultúrában a legfőbb érték az egyes ember, az egyén élete. Ennek a tisztelete megálljt parancsolhat akár a legkiválóbbnak tűnő gyár felépítésének is, miközben a lehetőség adott az emberek nyilvános meggyőzésére. 

Óriási érték az európai kultúra, a nyugati civilizáció, amely történelmi léptékű fejlődést biztosít nekünk. Ha vitában is vagyunk vele, becsüljük meg, hiszen évszázadok óta ide szeretnénk tartozni. Ne a kelettől várjuk a csodát, mert az kellő tisztelet mellett más értékrendű világ. Mi a nyugat segítségével rendkívüli mértékű változást tudhatunk magunk mögött, de bölcsebben, nagyobb kompromisszumkészséggel még több lehetőséget tudnánk a saját javunkra fordítani. Lépjünk néhány lépést hátra, hogy lássuk a teljes képet! Végre a helyünkön vagyunk az Európai Unióban, az atlanti együttműködésben. Éljünk hát vele.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Jens Schlueter / Getty Images)