Index Vakbarát Hírportál

Szükség és érték, népszerűség és minőség – gondolatok a magaskultúráról

2023. augusztus 16., szerda 15:05

A kultúrát mindig is „rossz közérzet” hatotta át, de a mai értékválságot joggal tartjuk egy korszakküszöb jelének. Emberi méltóságunk itt és most, a nemzet kulturális keretei között óvható meg, ám az eredendően minőségközpontú nemzeti elvet könnyű összekeverni a többség mennyiségi elvével. Közép-Európa önállóságukat visszanyerő államai az 1990-es években nagy árat fizettek azért, hogy amikor a politikai értékek megvitatásának, a kulturális tekintély, a hathatós identitásalakzatok kialakításának, a valóságos, a lehetséges és a kívánatos kiegyensúlyozásának kötelezettsége hárult rájuk, az általános világállapotot az „anything goes” uralta. 

Az elképzelés, hogy „bármit lehet”: szép az, ami a többségnek tetszik. Papp Endre találóan foglalta össze ezt a helyzetet: „az áru és a fogyasztás önértékké válik, a civilizáció a mennyiség szentségére épül”. A rendszerváltás egyik nagy tanulsága számunkra, hogy a nemzetre és az államra éppen azért van múlhatatlanul szükségünk, mert csakis általuk őrizhetjük meg az igazi demokráciához hozzátartozó arisztokratikus elemeket. Hogyan írta Ady Endre? „Én a jöhető veszedelemkor arra gondolnék, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”

Vagyis magyarságunk csakis akkor marad egyetemes érték, ha nem arra használjuk, hogy a mindenütt jelen levő, tehát sehová sem kötődő populáris kultúrát trikolórba öltöztessük.

Nem először teszek hitet a magaskultúra pótolhatatlansága mellett. A magaskultúra értelmében vett nemzeti kultúra az állam legfontosabb legitimációs talapzata: erőszakmonopóliumát, pénzügyi és igazságszolgáltatási apparátusát is azért őrzi meg más államoktól és regionális integrációktól különállóan, hogy az adott népcsoport saját történelmét saját kultúrájában teremthesse meg. A hazát sodorjuk veszélybe, ha az antiliberalizmus átcsap antiintellektualizmusba. Elefántcsonttorony? Nem az. De jó, szemléljük magunkat ironikusan. Az elefántcsonttorony ajtaja kitárva, a lift azonban üzemen kívül.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a minőség vastörvényét: minél színvonalasabb valami, annál kevesebben érdeklődnek iránta. Nem cáfolhatjuk ezt a szabályt, a körülmények mégis összeesküdtek ellenünk. Kevesebb vásárló, kevesebb megosztás, kevesebb lájk. Igaz ez a művészetekre, így az irodalomra is, ám a leginkább aggasztó, hogy a gondolkodás egészére igaz. Gondolkodás és népszerűség zéró összegű játszmájából minden, az euroatlanti kultúrában hagyományosan középpontinak számító érték vesztesként kerül ki. „Az első tennivaló: öljünk meg minden törvénytudót” – hangzik el Shakespeare VI. Henrik című drámájában az írástudatlanokat mozgósító felszólítás. Napjaink marketingesei némiképp finomabban fogalmaznának: a minőség nem mérhető, a siker igen. Ki a sikeres, és mitől az? Aki könnyen és gyorsan fogyasztható árucikkel kereskedik. Életmódmagazinnal vagy brosúrával.

Nagy Gábor korábbi írása nekünk szögezi a kérdést, hogy ki ítéli meg a minőséget a 21. században. „A kulturális szakadék – írja – ugyanis nem jobb- és baloldal között van […], hanem minőségi irodalom és ponyva között.” Ezzel a szerző elsősorban nem is a nyomtatott folyóiratok mellett érvel, hanem azt állítja, hogy az ízlésítélkezés megkerülhetetlen. Lehet, hogy a (nyomtatott vagy online) folyóirat mint médium elavult – a tényleges befolyása csökken –, de még mindig nem váltja ki semmi más. Lehet, hogy elvétve találkozunk megbízható műkritikával, de ami helyettesíti, az önmenedzselés piaci szertartása, visszataszító képet fest a kultúráról. A piaci verseny kelendő és eladhatatlan árut (ez az életmódmagazin), az ideológia barátot és ellenséget (ez a brosúra) különböztet meg. De vajon ki vagy mi az illetékes a minőség kiválasztásának területén? Az MMA egyik művészetelméleti műhelyében készült, Magyar irodalmi művek 19562016 című irodalomtörténetet övező hallgatás jól illusztrálja a helyzetet. 

Emezek nem vesznek róla tudomást, mert amazok is helyet kapnak benne; amazok nem vesznek róla tudomást, mert emezek írták.

A könyv egyik főszerkesztőjeként az a vád ért, hogy munkatársaimmal együtt az „oldalak” között lavírozunk, holott csupán igyekszünk érvényre juttatni a kultúra nemzeti jellegét.

Hiteles személyiségek és tekintélyes intézmények hiányában a nemzeti kultúrához nélkülözhetetlen „jó ízlésről” a tömegkultúra napi árfolyam-ingadozásaiból értesülünk. Eddig nem söpörhettünk be sikereket az intézményépítés terén, habár az újonnan létrejött intézmények számosak. Hány és hány intézmény félresiklását, kiüresedését, széthullását láthattam belülről! Holt és élő klasszikusainkra jószerivel hirdetőoszlopként tekintünk, nem pedig világítótoronyként.

Ma nem műhelyek értékállításai, hanem klikkek érdekérvényesítő képességei szervezik a kulturális életet. Az irodalmi szerzők azon tüsténkednek, hogy politikai szövetségeseket találjanak. Így végre talán bekerülnek a kánonba. A politikai szereplők kapva kapnak az alkalmon, hogy együttműködjenek velük, elvégre a kultúra rászorul az államra a fenntartás okán, az állam pedig rászorul a kultúrára a legitimáció végett. Ahelyett azonban, hogy a két szféra egymást erősítené, végeredményben mindkettő a legrosszabb arcát mutatja. Nem értékek, hanem klikkek között húzódnak a törésvonalak: a szakmaiság szitokszó lett. Az efféle szellemi műveletek eredménye a csonka és a hamis kánonok sokasága.

Valójában a hiteles személyiség és az intézményi méltóság ugyanúgy kölcsönösen feltételezik egymást, mint a demokratikus és az arisztokratikus elemek a kultúrában. A személyiség hitelét a gátlástalan önmenedzselés, az intézmény méltóságát pedig az a gyakorlat ássa alá, hogy vezetőik pusztán önmaguk termékesítésére használják fel infrastruktúráját. A Nemzeti Kulturális Alap kollégiumvezetőjeként dolgoztam, amikor egyik kurátortársam szájából érvként hangzott el, hogy úgyis „az erősebb kutya …szik”. Akkor még az asztalra csaptam; ma már csak legyintenék. Kézen-közön elvesztek a hosszú távon kiszámítható támogatási programok, amilyennek például a Márai Program is indult. Ha komolyan vesszük a nemzeti kultúrát, a lobbikörök egyikének sem adjuk hitbizományba a finanszírozás és a díjazás jogát. Nem tehetjük fel úgy a kérdést, hogy Mezey Katalin vagy Kukorelly Endre döntsön.

De úgy sem, hogy melyik irodalmi szervezethez való odatartozás, hovatovább odadörgölődzés, milyen tagsági jogviszony legyen a mértékadó. Szövevényes folyamat a művek keletkezése, befogadása és megítélése. A kánon szándékolt és szándékolatlan cselekvések nyomán szakadatlanul fejlődik, változik. Ameddig a szerző él, művei szinte észrevétlenül hatnak. Évtizedekkel a halála után dől majd el, csakugyan író volt-e; az azonban már életében kiderül, hogy tisztességes vagy tisztességtelen tollforgató. Utóbbi szempont, a morális, nem feltétlenül esik egybe az előbbivel, a minőségivel, de ez még nem ad feloldozást egyikünknek sem a vétkeink alól. Lásd ehhez a tisztesség és a kiterítés esetét József Attila epigrammájában!

Abban ugyan minden olvasó egyetérthet – Demeter Szilárd szállóigéjére utalva –, hogy a kortárs irodalom nyolcvan százaléka nem értékálló, abban viszont aligha, hogy mi sorolandó a maradék húsz százalékba.

Még ma is csak a folyóiratokból ismerhető meg a választék, és főként azok adnak teret a kritikának. Akkor is így van ez, ha funkciójukat egyre kevésbé töltik be: a közönség inkább a médiából tájékozódik, kritikus pedig lasszóval sem fogható. Sokkal nagyobb mértékben kivehetné a részét a média – elsősorban a közmédia – a magaskultúra bemutatásából, mint ahogyan most teszi. Mintha bizony nem ismerné a minőség vastörvényét: a népszerűnek hitt tartalmakat közvetíti színvonalas gyanánt, holott az lenne a feladata, hogy népszerűsítse a színvonalas műveket és produkciókat. A magaskultúra nemcsak azért morzsolódik le a népszerűségi versenyben, mert bonyolult, hanem mert fokozatosan kiszorítják a nyilvánosságból.

Ha a nézettség tarol, és az esti műsorsávban – amint oly gyakran tapasztaltam – hat perc áll a delikvens rendelkezésére, hogy egy könyvet ismertessen, elemezzen, majd kedvet csináljon az olvasásához, hamar kudarcot vall. Bizonyítást nyer, hogy a kereskedelmi médiában mókázó musicalszínész hálásabb vendég az írónál vagy az irodalomtörténésznél. A könyvek és a (témát) kimerítő beszélgetések ijesztik meg leginkább a tévéseket: sem a szerkesztőtől, sem a műsorvezetőtől nem várható el, hogy olvasson, és kövesse az okfejtést, amiből a szakértők nagy szakértelemmel arra következtetnek, hogy a nézőtől sem.

Nem várható el? Kant után szabadon mondhatjuk, hogy ha a közönséget lekicsinyelik, sohasem fog kilábalni a média okozta kiskorúságából. Honnan szerezhetne még tudomást a könyvekről? Alig működnek az Írók Boltjához hasonló minőségi üzletek; a monopóliummal pedig könnyű visszaélni. Ha már ennyi szó esik róla, ne hallgassuk el, hogy a Libri hálózata túlnyomó többségében könyvnek látszó tárgyakat kínál, és egész évben a nyári időszámítás szerinti strandolvasmányokkal édesgeti magához a betűre szomjazókat. A bestsellertől, a szakácskönyvtől és a vulgárpszichológiától persze ugyanannyira fárad el a szem, mint a szépirodalomtól, a tudományos ismeretterjesztéstől vagy a filozófiától, a szellemre viszont korántsem ugyanúgy hatnak.

Egyre kevesebb a vonzó kiadói portfólió; egyre kevesebb a minőségi könyv, és az ilyen kiadványokat tűzön-vízen, a pályázatok útvesztőin, a forráshiány ellenére átjuttató, minden tiszteletet megérdemlő kiadóból is egyre kevesebb akad. Akár a terjesztői tulajdonban levő, úgynevezett „nagy”, akár az élet-halál harcot vívó, „kis” kiadókat vesszük számba. Pedig a nemzeti érdek egyértelmű. Egy, a mainál jóval szélesebb, művelt közönséget kell hazánknak kinevelnie, ha még vágyunk egyáltalán a többes szám első személyre; arra, hogy a valóságosat, a lehetségeset és a kívánatosat összeegyeztessük, amikor is „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”.

A szerző József Attila-díjas költő, író, szerkesztő, irodalom- és eszmetörténész.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Kiran Ridley / Getty Images)

 

Rovatok