Szombaton kezdődik minden idők legnagyobb magyarországi sporteseménye, minden idők legdrágább magyar sportlétesítményében. Az alábbiakban az atlétikai vb gazdasági-társadalmi oldalát járom körül.
Már az sem volt szokványos, ahogyan Budapest elnyerte a rendezés jogát: nem volt pályázat, nem volt prezentáció, a nemzetközi szövetség egyszerűen kijelölte a magyar fővárost. Tette ezt annak ellenére, hogy az egész országban nem volt még akkor ilyen méretű atlétikaversenyre alkalmas létesítmény. Az, hogy az IAAF (ma már WA) „bemondásra” elfogadta a Nemzeti Atlétikai Központot, egyértelműen a korábbi sporteseményeknek, és különösen a 2017-es, hasonló kiindulással elnyert és lebonyolított úszó-vb-nek köszönhető. (Érdekes kérdés, hogy most, a 2024-es kézilabda-Eb részleges, és a műkorcsolya-Eb teljes visszamondása után is élne-e ez a bizalom...? Szerencsére nem kellett kipróbálni.)
Az első, amit tisztázni kell: értelmetlen arról beszélni, hogy lehet-e „nyereséges” az atlétikai vb. Egy ilyen esemény közvetlen pénzügyi mérlege rendszerint negatív, akkor meg biztosan, ha infrastrukturális beruházás is kapcsolódik hozzá.
Márpedig ehhez most 246 milliárdért a legdrágább magyar sportlétesítményt építettük meg, ami még az elmúlt évtized hazai sportfejlesztéseiből is kiemelkedik.
A mérleg bonyolultságát az adja, hogy amíg a kiadások jól mérhetőek és többségében ugyanazt a zsebet, az államkasszát terhelik, addig a bevételek nagy része nehezen számszerűsíthető – célszerű is inkább hasznoknak hívni őket, mint bevételeknek –, ami meg számszerű, annak nagy része nem az államkasszába, nem a kifizető zsebébe vándorol.
A legfontosabb haszon az infrastruktúra: elkészült egy modern atlétikai stadion és szabadidősport-központ, amelyet a vb után használni tudunk – és használnunk is kell! Az utóhasznosítás ugyanis a legfontosabb érték: ha ez elmaradna, az megkérdőjelezné az egész vb-projekt értelmét. Az nehezen elképzelhető, hogy atlétikaversenyek rendszeresen megtöltsék a stadiont (még úgy sem, hogy a jelenlegi 35 ezres befogadóképességet a vb után visszabontják 15 ezresre), tehát elsősorban edzőközpontként és mindenekelőtt szabadidős sportcentrumként kell tudnunk kihasználni. Ha ez megvalósul, egy „második Margitsziget” jöhet létre, ahová tömegével járhatnak sportolni, kikapcsolódni a budapestiek, mindez ideális környezetben, a Duna-parton, és ez nemcsak egy sportlétesítményt jelent, hanem egy korábban elhanyagolt rozsdaterület teljes rehabilitációját, újrarendezését, a város életébe való visszaillesztését is.
Mondhatnánk, hogy ezt atlétikai vb nélkül is meg lehetett volna már csinálni év(tized)ekkel ezelőtt, de éppen ez a nagy sportesemények egyik fő pozitívuma: katalizátorai lehetnek régóta szükséges, de valamiért meg nem megvalósuló beruházásoknak.
Az infrastruktúrán túl magának a vb-rendezésnek is megvannak a hasznai,
elég, ha az ide érkező külföldi vendégek költéseire gondolunk. Ez valóban komoly összeg: a jegyeladások alapján legalább 50 ezer szurkolóval, több mint 2000 sportolóval, valamint több ezer stábtaggal, sportvezetővel és újságíróval, illetve az ilyen eseményeknél minimumnak tekinthető fejenkénti 1000 eurós átlagköltéssel egyszerű fejszámolás után is kijön az euróban közel 100 milliós, forintban több tízmilliárdos nemzetgazdasági bevétel. Ez az, ami jól számszerűsíthető, de ez – az adóvonzatokat nem számítva – nem az állam, hanem a hazai vállalkozások bevétele, miközben a kiadásokat szinte csak az állam viseli. A gazdaság élénkítése persze az állam számára is hasznos, és ez – összekapcsolódva az újonnan létrejött infrastruktúrával, amelyet működtetni kell – munkahelyeket hoz létre és tart meg.
Véleményem szerint azonban mégsem ez, hanem a marketinghatás a fő hozadék. Ez a világ legnagyobb sporteseménye az olimpia és a futball-vb/eb után, nemcsak méreteiben, hanem a globálisan milliárdos nézettségében is – ilyen országimázsértéket hagyományos reklámkampánnyal elérni elképesztő összegbe kerülne. Valószínűleg legalább akkorába, mint amennyibe kerül magának az atlétikai vb-nek a megrendezése. Ehhez tevődik hozzá, hogy egy ilyen sportesemény során egy szimpla reklámnál jóval magasabb fokú a nézők figyelme, érzelmi kötődése, áttételesen tehát pozitív hatással lehet a turizmusra, de akár a külföldről érkező befektetésekre is. Döntő faktor lehet akkor is, amikor mondjuk egy német vevő azon gondolkodik a hipermarketben, hogy egy magyar vagy egy francia palack bort vegyen-e le a polcról.
Ugyanakkor a külső országimázs mellett a belső társadalmi hatás is jelentős: nemzeti identitástudatot erősít, nemzeti és helyi közösségeket épít egy ilyen esemény.
Komoly hatása lehet a mozgás, az egészséges életmód népszerűsítésében, különösen, mert a futás a legegyszerűbb és leggyakoribb szabadidősport – láttuk, hogy ennek az infrastruktúra tervezésében is fontos szerep jutott. A szervezők jó érzékkel kapcsolták össze több síkon is a vb-t a szabadidősporttal, például a jegyértékesítésben: a cross-selling, azaz a keresztértékesítés hatékony eszköz a két tábor, a szabadidősportolók és sportnézők közti-, amúgy csak nagyon hézagos átfedés növelésére. Az alacsony, 3000 forintos délelőtti jegyárak azt is elárulják, hogy a jó hangulat, a közösségi élmény fontosabb, mint a pénzügyi bevétel. A nézőszám növelése egyébként a WA elvárása is.
Természetesen egyetlen világverseny megrendezése sem csodaszer önmagában – ezt is lehet jól és lehet rosszul csinálni. Kockázatai világosak: rendkívül precíz, pontos tervek és nagyon fegyelmezett, szigorú végrehajtás kell ahhoz, hogy egyrészt a költségek ne szálljanak el, másrészt a létrehozott értékek együttese (elsősorban az infrastruktúra) ne maradjon kihasználatlanul az esemény után. Mindegyikre láttunk már számtalan negatív példát, és – hogy egy idevágó esetet említsünk – a 2017-es úszó-vb napról napra növekvő költségei sem erősítették a projekt iránti közbizalmat. Mindezek azonban csak a „normál” kockázatok. Nem beszéltünk még a koronavírus, háború, energiaválság és egyebek nehezítő hatásairól – márpedig a budapesti atlétikai vb előkészítése ezek mindegyikét elszenvedte.
A vb hangulatát természetesen a részt vevő magyar versenyzők eredményei is meghatározzák. Az atlétikának még nincsen magyar szabadtéri világbajnoka, és az a valószínűbb, hogy ez most sem változik. A magyar atlétika legsikeresebb korszakában, amikor rendszeresen nyertünk olimpiai aranyakat, még nem voltak világbajnokságok, mostanra viszont lényegesen sűrűbbé vált a mezőny, amiben a magyaroknak nemcsak a kevés érmet, de már a döntős helyezéseket is nagyon meg kell becsülni.
Egy éremszerzés már most is bőven sikeres szereplésnek lenne mondható, erre Halász Bencének van Budapesten a legnagyobb esélye. Éppen ezért nem is érmekben és helyezésekben kell gondolkodnunk, hanem annak a hangulatnak a formálásában, amit közös szurkolásunk alakít. Ne feledjük, a hazai pályának köszönhetően 63 fővel minden idők legnépesebb magyar csapata áll rajthoz. Lesz tehát kikért izgulnunk.
A szerző sportközgazdász.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Németh Kata / Index)