Index Vakbarát Hírportál

A mai magyar külpolitika zsákutcába viszi az országot

2023. szeptember 7., csütörtök 17:38

Lázár János miniszter Kenderesen az új vasúttörténeti kiállításon elhangzott szavai szerint Horthy 1919-ben megmentette az országot attól a sorstól, amit „a nyugati nagyhatalmak” Magyarországnak szántak.

Nem kívánok most a miniszter Horthyval kapcsolatos megjegyzéseivel foglalkozni, sajnos túl nagy figyelmet keltettek. Viszont mint a Trianoni Békeszerződéssel sokat foglalkozó történész, rá kívánok mutatni a fönti állításban lévő tévedésre, és ami még fontosabb, az elmúlt hetekben szomszédi kapcsolatainkat komolyan megterhelő megnyilvánulásokra. Régi tapasztalat, hogy szomszédjainkban előszeretettel használják politikai célokra a „magyar kártyát,” riogatnak a magyar revizionizmus, a magyar részről támasztott területi igények nem létező veszélyével. Nem célszerű tápot adni ezeknek a rémképeknek.

Trianon előzményei, okai és következményei sok tekintetben meghatározták az életemet. Négy nagyszülőm közül három magyar anyanyelvűként a trianoni határokon kívül született. Édesanyám Balassagyarmaton, amit fegyverrel foglaltak vissza a magyar katonák 1919 januárjában a megszálló csehektől. Talán azért lettem történész, mert kerestem annak az okát, hogy az 1848/49-ben, az akkori művelt világ rokonszenvét kiváltó magyarokkal szemben hogyan születhetett ilyen igazságtalan békediktátum. Legutóbb a Gyurgyák János által szerkesztett antológiában (Trianon 100. Emlékező Magyarország 1-2.) tettem föl és igyekeztem megválaszolni a kérdést. „Elkerülhető volt-e a Magyar Királyság végzete?” Külügyminiszteri működésem kiemelt célja volt a magyar kisebbségek helyzetének javítása, szomszédságpolitikánkról könyvben számoltam be (Kísérlet a trianoni trauma orvoslására).

Kétségtelen, hogy az 1919-es párizsi békekonferencián a vesztesekkel szemben elfogult diplomaták és politikusok fogadták el az önrendelkezés meghirdetett elvét meghazudtoló magyar határokat. Úgy is mondhatnánk, hogy „a nyugati nagyhatalmak” (mindenek előtt Franciaország, valamint Nagy-Britannia, Olaszország és az Egyesült Államok) műve Trianon, de akkor hozzá kell tenni, hogy a számunkra olyan tragikusan végződő világháború lavináját az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának küldött hadüzenete és a Belgrád elleni támadás indította el. És sajnos Vae victis, jaj a legyőzöttnek.

Számtalan írásomban marasztaltam el azt a békeszerződést, amely a magyarok egyharmadának a szomszéd országokhoz csatolásával a viszály magját, a mitológiai Erisz almáját dobta Közép-Európa népei közé. Nem a nagyhatalmak találták ki a trianoni határokat, azokat három győztesnek tekintett szomszédunk: Csehszlovákia, Románia és Szerbia mohósága ihlette. De kevesen tudják, hogy e három ország jóval többet igényelt magának. A csehek Váctól Miskolcig az Északi Középhegységre is benyújtották követelésüket, és egy korridort szerettek volna kialakítani az új Jugoszlávia felé Magyarország nyugati vármegyéiből. Ismeretes, hogy az 1916-os titkos bukaresti szerződés szerint Románia hadba lépését Kelet-Magyarország odaígérésével vásárolta meg az antant, a határ Debrecentől pár kilométerre keletre húzódott volna Szegedig. A szerbek már 1918 végén elfoglalták Magyarország déli részét, egészen Baja és Pécs városáig. 1919-ben a román hadsereg a Kommün bukása után Győrig és Budapestig megszállta a maradék országot és megkezdte annak módszeres kifosztását. Ekkor, 1919 augusztusában a négy győztes nagyhatalom Szövetségesközi Katonai Bizottságot küldött Budapestre. Annak feladata volt felügyelni a magyar hadsereg újjászervezését és előmozdítani a Budapestet, sőt a Dunántúl északnyugati részét is megszálló román hadsereg visszavonulását a Párizsban már kijelölt új határ mögé. A testület amerikai tagja Harry Hill Bandholtz, az Egyesült Államok hadseregének dandártábornoka volt, akiről tudott, hogy lovaglóostorával kergette el a Nemzeti Múzeum kirablására odaérkezett román katonákat. 2020-ban új kiadásban a Fekete Sas Kiadónál megjelent naplója hiteles forrás arról, hogy ezek a nagyhatalmak hogyan léptek föl a románok zabrálásai és erőszakos cselekményei ellen. 

A szörnyű trianoni béke még szörnyűbb lehetett volna, ha a győztesek nem utasították volna el a három szomszédország képtelen igényeit.

Igen, „a nyugati nagyhatalmak” 1921-re kiparancsolták a Tiszántúlról a román, a Baja–Pécs térségből pedig a szerb megszállókat, 1919 végére pedig előmozdították a konszolidációt jelentő koalíciós Huszár-kormány megalakulását. Sőt, horribile dictu, hozzájárultak Horthy „Nemzeti hadserege” 1919 novemberi budapesti bevonulásához, majd bizalmat szavaztak Horthynak kormányzóvá választásához.

Számomra érthetetlen, hogy a magyar kormány és szócsövei miért keltenek hangulatot szövetségeseinkkel szemben és miért népszerűsítik a mai Oroszországot. Külpolitikánk miért fordul el nyugati szövetségeseinktől, miért hadakozik az Európai Unióval, és miért hiszi, hogy Keleten egy új nap kel föl, elhomályosítva a hanyatló Nyugat napját. A „Brüsszel”, azaz az Európai Unió ellen propaganda-hadjáratot folytató, vétókkal fenyegetőző, az EU föllazítását javasoló, az önvédelmi harcot folytató Ukrajnát jó, ha félszívvel támogató, diktatúrákkal kokettáló Magyarországról külföldön elterjedt a vélemény, hogy megbízhatatlan „vonakodó szövetséges,” az autoriter keleti rendszerek trójai falova, Putyin orosz elnök kiszolgálója. Az előző század második felében kivívott és erősödő magyar tekintély, presztízs elveszett, a szövetségeseink, barátaink körében a magyar kormánnyal szembeni bizalmatlanság erősödik, a jórészt megalapozott „brüsszeli” vádak pedig súlyos gazdasági és pénzügyi következményeket vonnak maguk után. A Visegrádi Négyek és a különleges magyar–lengyel barátság romokban. A magyar gazdaság keleti nyitása csődöt mondott, a Keletre irányuló magyar export az elmúlt tizenkét évben növekedés helyett csökkent. Kína esetében elismeréssel adózhatunk technológiai fejlődésének, az űrkutatásban és a távközlésben elért eredményeinek, fegyverkezése viszont komoly félelmet gerjeszt szomszédjai körében, az egész Távol-Keleten. A hazai kormánypárti médiában ritkán hallunk az ujgurok elnyomásáról, egymillió „átnevelő táborba” zárásáról, Hszincsiang és Tibet kínai kolonizálásáról. Hongkong lakosságának hónapok óta tartó harca szabadságuk maradványainak megtartásáért ugyancsak nem téma nálunk. Orwell rettenetes víziója a mindent látó, még a gondolatokat is ellenőrző politikai rendszerről Kínában megvalósulóban van. 

Rossz szomszédság, török átok

Az 1989/90-es rendszerváltozás egyik kiemelt célja volt a szomszédokkal kialakítandó jó, lehetőleg baráti viszony. Ha azt akarjuk, hogy az ott élő magyar nemzeti kisebbségeknek a nemzetközi konvenciókban és szerződésekben lefektetett jogai érvényesüljenek, hogy legyen biztos jövőjük szülőföldjükön, akkor ez elsősorban az ottani kormányokon múlik. Alapvető, hogy a többségi nemzet erőforrásnak, értéknek tekintse kisebbségeit, ne pedig veszélyforrásnak, belső ellenségnek. Az adott magyar kisebbségek a maguk részéről minden megtesznek ennek érdekében: mentesek a felelőtlen szélsőségektől, radikalizmustól, a kormányok tagjaként (sőt Szlovákiában ma kormányfőt, Romániában korábban miniszterelnök-helyettest adva) bizonyítják, hogy nemcsak saját magyar közösségük, de az egész ország, a többségi nemzet érdekeit is képviselik. 

A szomszédos országokban a magyar kisebbség iránti bizalom erősítése a budapesti kormányok kezében van.

Az ukrajnai konfliktusban legnagyobb szomszédunk léte forog kockán. Vannak jogos kifogásaink az ukrajnai nacionalizmus megnyilvánulásaival szemben, a kárpátaljai magyar iskolarendszer részleges fölszámolása ellentétes az 1991-es magyar–ukrán államközi szerződéssel is. De mikor van jobb esély panaszaink orvoslására, ha a bajban Ukrajna mellett állunk, vagy ha azt hangoztatjuk, hogy ez nem a mi háborúnk, és a béke érdekében Ukrajna fogadja el Moszkva diktátumát? 

Románia gazdaságilag utolérte hazánkat. Ennek csak örülhetünk, hiszen az anyaország után ott él a legtöbb magyar, ők is haszonélvezői ennek. Románia egyre fontosabb szerepet tölt be abban a szövetségi rendszerben, amelynek mi is tagjai vagyunk. A magyar párt, az RMDSZ nehéz helyzetben küzd, hogy megmaradjon a bukaresti parlamentben az erdélyi magyarság képviselete. A bálványosi, majd tusnádfürdői nyári egyetem – amelyen magam is több ízben részt vettem  célja a szóértés, bizalomépítés volt az anyaországi és erdélyi magyarság, valamint a románság között. Román politikusok meghívottként részt vettek ezeken, sőt egy ízben a román államelnök is. Hol vagyunk ma ettől? Bármit is tartalmazott a magyar miniszterelnöknek a tusnádfürdői beszéde előtt átadott román üzenet (kérés, javaslat?), nem volt célszerű azon gúnyolódni, különösen azután nem, hogy az előző napon Orbán Ciolacu kormányfő ebédvendége volt. Ez jó alkalom lett volna a bizalomépítésre, a közös érdekek egyeztetésére, vagy akár a vitás ügyek megbeszélésére.

Csehország gazdaságilag erős ország, nincs érdemi ellentéte Magyarországgal. A magyar miniszterelnök megvádolta azzal, hogy „átállt” a mélyülő európai integráció oldalára. Nem inkább Magyarországot lehet gyanúsítani, nemcsak Prágában, hanem az összes európai fővárosban, hogy átállt Oroszország és Kína oldalára? 

Szlovákiát sem szabadna piszkálni, könnyen félremagyarázható kifejezésekkel, sőt a határkérdés emlegetésével ingerelni a szeptemberi választások előtt, amikor a korábbi 10 százalékos magyar parlamenti képviseletet éppen a délről érkező hírek és propaganda, a magyar kormány politikája szoríthatja a választási küszöb alá. Jó lenne, ha az a Fico alakíthatna kormányt Szlovákiában, aki 2010 körül élen járt a magyarellenességben és a magyar honosítási törvény, a kettős állampolgárság elhárítására külön törvényt szavaztatott meg a pozsonyi parlamenttel? Idézem Fico jó tíz évvel korábbi szavait: „Szem előtt tartva a több mint 1100 éve tartó szomszédi kapcsolat többnyire negatív tapasztalatait, továbbá figyelembe véve a mostani, ismét egyoldalú, megalapozatlan és egyre agresszívebb követeléseket támasztó déli szomszédunk lépéseit, nem maradhatunk közömbösek!" Ezért „bűneik megbánására, sajnálkozásra, bocsánatkérésre és kártérítésre” szólította föl a magyarokat. Szabad neki drukkolni a választásokon?

Attól tartok, hogy mai magyar külpolitika zsákutcába viszi bele az országot, amikor – úgy tűnik – össze akar veszni valamennyi demokratikus szomszédunkkal és euroatlanti szövetségeseinkkel. Hungária, quo vadis?

A szerző történész, Magyarország volt külügyminisztere.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter és Várhelyi Olivér az Európai Bizottság bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős tagja (b) az európai uniós tagállamok külügyminisztereinek brüsszeli ülésén 2023. július 20-án. Fotó: Olivier Matthys / EPA / MTI)

Rovatok