A politikai évadnyitót megelőlegezte Orbán Viktor Tranzit Fesztiválon történő fellépése.
Természetesen ellenfelei megvádolták, hogy nem mondott semmi konkrétumot, nem érti a világot, és az elkövetkezendő évek, amelyeket Fidesz-kormányzással képzel el, csődbe viszik majd az országot. Támogatói átfogónak, jelentősnek és iránymutatónak tartották az elmondottakat. A politikai elemzők dolga, hogy az elhangzott gondolatokat részletesen megvizsgálják, így én ilyesmivel nem foglalkozom. Szeretném viszont most is, e beszélgetés kapcsán a mindennapi közéleti hullámzáson túlra tekintve felhívni a figyelmet azokra a mélyebb összefüggésekre, amelyek befolyásolhatják az életünket.
Azzal kezdem, hogy az eltérő vélemények ellenére ez a szereplés is higgadt és kiegyensúlyozott volt. A magyar miniszterelnök feltűnően aktív az átfogó beszédek és beszélgetések terén az utóbbi időben, és azt gondolom, hogy ezt jól is teszi. Miért vélekedek így? Nos azért, mert hazánk rendkívül nehéz időket él meg, súlyos gazdasági válságban vagyunk. Negyedik negyedéve visszaesésében (recesszióban) vergődik a gazdaságunk, hatalmas inflációval küzdünk, folyamatosan negatív rekordokat állítunk fel. Ahogy már több írásomban utaltam rá, kétségkívül igaz, hogy a járvány, az energiaválság és a háború tőlünk független külső körülményként visszahúzó hatást gyakorolt ránk.
Viszont igaz az is, hogy az a helyzet, amiért mégis mi éljük át az egész Európai Unióban a legjelentősebb válságot, azért állt elő, mert a választások előtti hibás döntésekkel és az utóbbi évtizedekben soha nem látott nemzetközi elszigeteltségünkkel saját magunk is növeltük a bajt. A mindenkori kormányoknak az a dolguk, hogy kormányozzanak, döntéseket hozzanak. Ezekért a felelősséget is ők viselik. Tehát a stratégiai hibának bizonyult döntésekért a jelenlegi kormány a felelős.
Amikor rossz úton járunk, egy demokráciában természetesen felmerül a kérdés: vajon az ellenzék jobban kormányozna-e?
Azt gondolom, hogy nem, legalább három szempont miatt. Először is nehezen lehetne értelmezni, hogy a baloldal ma mit szeretne Magyarországgal tenni, ha kormányra kerülne. (Köszönöm Szanyi Tibor legutóbbi cikkemre írt válaszát, és benne kritikáját. Elismerve azt az állítását, hogy nem látja a parlamentben képviselettel rendelkező hazai baloldali formációk értékelkötelezettségét, meg kell jegyeznem, hogy az pedig tény: a falakon kívüli erők nem tudják a döntéseket befolyásolni.)
Az egyetlen, politikai relevanciával rendelkező tömörülés itt a Demokratikus Koalíció, amelynek azonban a programszerű megnyilatkozásai olyanok, amelyek megvalósulásuk esetén a jelenleginél is jelentősebb gazdasági válságot eredményeznének.
(A fedezetlen bérnövekedést középpontba helyező megnyilatkozásaik kezelhetetlen mértékű államháztartási hiányt vetítenek előre, ami már okozott súlyos krízist itthon. Ez a felfogás már a korábbi EP-választás kampányában is megjelent, ahol a javaslataikban az uniótól várták a jövedelmi viszonyaink javítását, nem pedig a saját gazdasági teljesítményünktől.)
Másrészt a jelenleg még alaposan megosztott baloldal a főváros gazdátlanságával bebizonyította, hogy nem tudja működőképesen irányítani Budapestet. Nehezen lehet elképzelni, hogy ha itt nem ment, akkor majd országos méretekben sikeres lenne egy ilyen kísérlet.
Harmadrészt pedig a felvetés elméleti, hiszen a Fidesz támogatottsága a negyedik kétharmados győzelem után, egy válságos időszakban is lényegében változatlan, tehát nem merül fel a baloldali győzelem esélye egyelőre elméleti szinten sem. (A Mi Hazánk, mint a Jobbik örökségén megerősödött szélsőjobboldali ellenzéki párt érzékelhető politikai teljesítményt nyújt, de radikális profiljuk miatt elszigeteltek a hazai közéletben.)
Nem élnek a baloldali pártok azokkal a lehetőségekkel sem, amivel a magyar közéleti folyamatokat jelentősen tudnák befolyásolni (pl. közös fellépés nemzetközi szinten az uniós pénzek folyósítása érdekében), így reális eséllyel a változásra, a téves döntések kijavítására a Fidesz rendelkezik. Ezért nem mindegy tehát, hogy a miniszterelnök mit mond, milyen prognózissal szolgál.
Úgy látom, hogy a magyar kormány első embere is tudja, milyen nehéz helyzetben vagyunk. Valószínűleg azt gondolja, hogy rövidesen elérjük a gödör alját, és innen már csak felfelé vezet az út, addig kell kibírni. Azért előlegezte meg az őszi szezon nyitányát – ami hagyományosan a parlamentben elmondott értékelő beszéddel kezdődik –, azért beszélt a hosszú távú világtendenciákról Tusnádfürdőn, azért állította középpontba az értékrendszert Tihanyban, értelmezte a Nyugat helyzetét Tucker Carlsonnal és próbálta felrázni, lelkesíteni a saját tábort Kötcsén, mert mindenki érzi, milyen komoly baj van. Ha a jelenlegi nehézségeket egy távlati, történelmi értelmezésben tudja elhelyezni, perspektívát képes adni ezek legyőzésével, akkor a saját támogatóiban is jelen lévő kétségeket enyhíteni tudja. Hitet és értelmezési keretet akar adni a szavazóinak, követőinek, amikor a mindennapos nehézségek elnyomják az apró sikereket.
Az előttünk álló három fontos választás – a lengyel, az európai parlamenti és az amerikai elnöki – esetében egyértelműen letette a voksot Donald Trump mellett, Lengyelországban pedig a kormányzó párt átvette a Fidesz ötletét a migrációról tartandó népszavazással.
Érthető tehát az erőfeszítés a támogatók összetartására, a nemzetközi elszigeteltségből történő kitörésre, a partnerek keresésére, az uniós támogatások megnyitására. Egyébként ezek nélkül is hasznos, ha az ország első számú vezetője rendelkezik szilárd értékrenddel és elképzeléssel arról, hogy milyen irányba szeretné kormányozni hazája hajóját. Ehhez fontos az is, hogy kellő szerénységgel és alázattal ismerjük fel azt is, hogy egyetlen világértelmezés sem lehet tökéletes, ragadhatja meg a valóságot teljes egészében, mert a közös gondolkodás a létező világról mindig vitában formálódik. A vitának pedig alapeleme, hogy érvényesnek és tiszteletre méltónak tekintsem a másik fél álláspontját is, ha az nem az emberi élet és méltóság ellen irányul.
Ebben a szellemben térnék vissza a magyar miniszterelnök Tihanyban elmondott eszmefuttatásának egy elemére. Orbán Viktorral mindketten alapítói vagyunk a liberális Fidesznek, melynek első elnökeként ő a Liberális Internacionálé alelnöki tisztségét is viselte 1999-ig. A ma már eklektikus politikai profillal rendelkező Fidesz ezért a baloldali elemek mellett (pl. rezsicsökkentés) liberális elveket (pl. egykulcsos adó) is magáévá tett a programjában. Ebből a nézőpontból is érdekes, amit a pártelnök-miniszterelnök egykori politikai családjáról mondott. Arról beszélt, hogy amikor arra a kérdésre kereste a választ, hogy a szocializmus és a Szovjetunió bukása után miért lettek a kommunisták liberálisok, azt a választ találta magának, amely szerint ez azért történt, mert a baloldal és a liberálisok számára az életben egy fontos dolog létezik: ez pedig te magad vagy.
A konzervatívok szerint létezik ennél néhány fontosabb, közösségi eszme: az Isten, a család és a haza. Nos, ezzel az állítással két okból is vitám van. Először is a liberális felfogás az egyén szabadságából indul ki azért, mert elfogadhatatlannak tartja, ha az egyes ember életét, szabadságát és méltóságát közösségi célok érdekében semmibe veszik, felszámolják.
„Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács” – fogalmazta meg egyszerűen a közösségi céloknak alárendelt egyén helyzetét a hazánkat is megszállva tartó orosz birodalom szocialista diktátora, Sztálin. Ugyanis ebben egyetértés alakult ki a szocialista és a konzervatív felfogás között: az egyén élete alárendelhető a közösségi céloknak (lásd még George Orwell stb.). Egyébként a szabad közösségek fontossága alkotórésze a liberális gondolatnak, gondoljunk csak a magyar nemzeti liberalizmus Magyarországot felvirágoztató korszakára vagy az államtól független civil társadalom szabadelvű eszméjére.
Másodszor pedig álláspontom szerint a tények nem támasztják alá a kormányfő kiindulópontját, jelesül az egykori szocialisták és kommunisták későbbi politikai orientációját. Magyarországon például nagyon sokan a konzervatív tábort erősítették később, gondoljunk csak az egykori párttagok későbbi kormány- és pártfunkcióira. De a nemzetközi példák is sokszínűek: a keletnémet kommunisták pártja jelenleg is létezik szélsőbalos formációként, élesen szemben állva a liberálisokkal. Lengyelországban pedig eltűnt a baloldal, két liberális párt verseng egymással a győzelemért. Csehországban a volt kommunisták szociáldemokraták lettek, szemben a pártállam liberális ellenzékével.
Tehát a kép sokszínű, inkább azt mondhatjuk, hogy létezik az európai politikának egy főárama, amelyhez nagyban alkalmazkodnak a szocialisták, a Fidesz által baloldalinak nevezett konzervatívok (az Európai Néppárt) és az Emmanuel Macron-követőkkel egyesült egykori liberálisok. Én is kritikával figyelem azokat a törekvéseiket, amelyekkel a szabadságot akarják korlátozni az éppen aktuális ideológia, a baloldali gyökerű, tehát erőszakkal egyenlősíteni kívánó woke és cancel culture nevében.
Szerintem itt az ideje, hogy a szabadság és méltóság hívei, legyenek azok konzervatívok vagy liberálisok (sőt, akár szocialisták), összefogjanak ezzel szemben. Az ilyen, kizárólagosságra törekvő, a múltat radikálisan újraértelmező ideológiákból – „...fordítsuk, hű, de remek, feje tetejéről talpára Hegelt...” – mindig csak baj keletkezett. Ezekből születtek azok a totalitárius rezsimek, amelyekről sajnos tapasztalatokkal bírunk, ezért fel is kell lépnünk ellenük azonnal, amint észrevesszük a kialakulásukra utaló jeleket.
A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Orbán Viktor a Tranzit Fesztiválon Tihanyban 2023. augusztus 25-én. Fotó: Fischer Zoltán / Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI)