Békés Márton ijesztően őszinte, de stratégiai hazugságokkal teletűzdelt interjút adott az Indexnek – rengeteg erős állítással, amelyek érdemi reflexiót: cáfolatot vagy továbbgondolást érdemelnek.

Kezdjük a történetet 2018-ban, amikor Orbán Viktor Tusnádfürdőn kiadta a feladatot: „Kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert!” Békés Márton érzékeny füllel vette az adást, és 2020-ban kiadta a Kulturális hadviselés – A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata című könyvét, most pedig úgy nyilatkozik: „A kultúra számomra történelmi feladat.”

De ez a kultúra nem az alkotó- és előadó-művészet jelentette kultúra, hanem a széles értelemben vett társadalmi kultúra, amelyben a „többség”, sőt: a „hegemónia” megszerzése lehetővé teszi, hogy „mindent megnyerjenek” – legalábbis Békés szerint. „A kulturális többség megszerzése előbb-utóbb ugyanis politikai többség kialakulásához vezet” – írja könyve fülszövegében.

A gyakorlatban az irány fordított volt. 2010-ben a Fidesz teljhatalmat jelentő felhatalmazást kapott, és nem volt sem rest, sem szemérmes visszaélni vele: kiépítette az egyetlen akaratnak alávetett hibrid rezsimjét. Most pedig Békés az állampárt nevében, de legalábbis Orbán feladatkijelölésének szellemében bejelenti: „Domináns párthoz kulturális hegemónia dukál.”

Csak hogy érezzük, szerinte hol tartunk ebben a folyamatban, azon siránkozik szegény kis elnyomott fideszes, hogy „a kulturális életben miért nem jár neki még egyötöd rész sem?” Később már „egyensúlyteremtésről” beszél, de egy ponton kimondja, a máról beszélve, hogy az általa nemzeti blokknak nevezett rezsim „új állama” egy „új világnézet, új államfilozófia” révén „integrálja az egész magyar társadalmat”.

Békés sokszor leírja az új szót, de a képlet kicsit sem új: fasizmus néven megfutotta már a maga dicstelen körét a történelemben. Nem meglepő persze mindez: a szerző korábban szkinhedként folytatta a „kulturális behatolás” gyakorlatait.

Ehhez képest nem valami bátor: sunyi kis hazugságokkal áll elő, amikor a büszkén hirdetett tantételeit mások átültetik a valóságba. Szerinte a Libri felvásárlása a félezermilliárdnyi közpénzzel kitömött MCC részéről „szimpla piaci folyamat”, és véletlenül sem a „kulturális hadviselés” része. Persze nem ez a legnagyobb baj, ahogy a benyalós szervilizmus is csak kínos hazugságokra visz, mint például, hogy Orbán Viktor „gondolkodó államférfi”, ami „a nyugati világ egészében, egyetlen más állam- és kormányfőre sem jellemző”. Aha.

A legnagyobb hazugság a vaskos tartalomnak nevezett semmi. A végtelen politikai mozgásteret biztosító általánosság, a pátoszba csomagolt cinikus értékmentesség: a „nemzeti blokk”. Nincsenek itt értékrendek, nincsenek világnézetek, ideológiák – így lehetséges alternatívák sem férnek meg mellette. A „nemzeti blokk” „létrehozott egy új államot. … Az új államnak van új világnézete, új államfilozófiája, ez a közösségelvű Nemzeti Együttműködés Rendszerének gondolata, amelyben a nemzet és az együttműködés kifejezés egyaránt fontos. … a nemzethez való tartozás tudata és gyakorlata integrálja az egész magyar társadalmat. … A nemzeti konszenzus kulturális elve ugyanakkor befogadó, teljességgel inkluzív és horizontálisan az egész magyar nemzet számára mondanivalóval rendelkezik.”

Értjük ezt, és látjuk is a gyakorlatban: a fideszesek szerint, aki nem része a „nemzeti blokknak”, az nem része a nemzetnek sem. Hazaáruló. Személye illegitim, mondanivalója definíció szerint érvénytelen. Na, hát így biztos nem lehet demokratikus politikát csinálni!

Nem lehet demokratikus politikát csinálni úgy sem, ha nincsenek valódi viták, értékalapú ütköztetései a politikai vízióknak és programoknak, ha a politikai kommunikáció elszakad a valóságtól, ha random (persze jól megkutatott) álláspontokkal és gátlástalan eszköztárral a kulturális hegemónia kialakítása az egyetlen cél.

Nincs demokratikus politika ott, ahol nem a gondolkodó polgárok meggyőzésére irányul a politikai cselekvés, ahol nem számítanak a tények, a tudományos bizonyítékok, az észérvek, ahol párhuzamos valóságot báboznak el az egyetlen központból irányított „politikusok”, „szakértők”, „újságírók”, „civilek”, „celebritások” és „influenszerek” segítségével.

Maradtak még kisebb hazugságok az interjúban, de ezek az önmagát-önmagukat nyugtató ember hazugságai. Az ilyenek, mint „mi a jobboldalon szellemileg jobbak vagyunk náluk”, „a tehetség és a szorgalom tekintetében már a mi oldalunkra billen a mérleg”. Értem én, hogy valamit mondani kell a szabadon alkotó és kutató művészeket és tudósokat látva frusztrált pártszolgálatos „értelmiségnek”, de ez így akkor is szánalmas. A végtelen erőforrásból propagandacélokat szolgáló pártállami kontentgyárak mennyiségileg bizonyára felülmúlják a Békés-i kulturális hadviselés keretében szétlőtt, kivéreztetett, egzisztenciálisan ellehetetlenített, sokszor külföldre menekülő független szellemi elit intellektuális teljesítményét, de a helyzet az, hogy a mennyiség nem csap át minőségbe…

A címben azonban nemcsak hazugságokat, de igazságokat is ígértem Békés Mártontól. Jellemző módon ott van (legalább nagyrészt) igaza, ahol gesztust gyakorol: „Döbbenetesen rossz állapotban van a baloldali–liberális intellektuális élet, egy-két értékes, kritikai inspirációra ösztönző balos kivételtől eltekintve, mint a már említett Kiss Viktor, vagy Gagyi Ágnes, Éber Márk Áron és Pogátsa Zoltán. Ám az ő megállapításaik, gondolataik egyáltalán nem jelennek meg a baloldali pártpolitikában.”

Valóban vannak kiváló, új generációs baloldali gondolkodók Magyarországon (mint ahogyan a Békés által idézett nevek; a sor még bőven folytatható), és az is igaz, hogy a  balliberálisnak nevezett gondolatkör elvesztette valóságmagyarázó potenciálja, víziója, vonzereje és társadalmi támogatottsága jó részét.

Mi, rendszerkritikus zöldek tizenöt éve mondjuk, hogy az 1980-as években felszívott neoliberális (gazdasági-politikai-társadalmi) paradigma és az érthetetlen módon baloldalinak mondott (kulturális) öndefiníció kombinációja újkorában sem volt nagy ötlet, de legkésőbb 2008 óta teljesen túllépett rajta a világ.

Igaza lehet Békésnek abban is, hogy „a progresszió paradigmájának ma nincs vonzereje”, de téved azzal, hogy „A baloldalon egyszerűen elvesztették a szellemi kezdeményezés képességét”. A progresszió ideája talán kiürült, de vannak a tágan vett baloldalon figyelemre méltó, intellektuálisan erőteljes kezdeményezések. Egyrészt ott van az önmagára csak A Közegként hivatkozó rendszerkritikus, baloldali mozgalom, amelynek intézményeit és szereplőit egyébként megtalálja a Fidesz is, amikor éppen ellenséget keres. A frissen célkeresztbe állított Szikra, a szélsőjobbosok által rendszeresen támadott Auróra és Gólya, valamint az oda bekötött sok, politikailag tudatos civil szervezet és szakmai műhely, a Békés által említett szerzők szakmai hátországai, a Mérce, a Partizán, a társadalomtudományi folyóiratok és a mögötte álló szakkollégiumok mind részei egy olyan rendszerkritikus intellektuális mozgalomnak, amely nem mutat folytonosságot a két évtizedig meghatározó balliberális világgal.

Másrészt ott van a zöldmozgalom, amely tudományos műhelyeivel, nagy magyar és nemzetközi civil szervezeteivel és helyi, sokszor informális kezdeményezéseivel már évtizedek óta a magyar politika érdemleges alakítója. Lassú víz partot mos: a szisztematikus társadalmi szemléletformálás és a kőkemény ökológiai és klímavalóság erősebb az álvalóság-teremtő pártállami propagandagépezetnél is: a zöld megoldások mögött társadalmi konszenzus (kulturális hegemónia!) áll, olyannyira, hogy a korábban klímatagadó kormánypártok is kénytelenek voltak hirtelen „klímabajnokként” (Orbán Viktor) megjelenni a színen.

Abban megint csak részben van igaza Békés Mártonnak, hogy ezek a gondolatok nem jelennek meg az ellenzéki pártok politikájában. Tudjuk, hogy a Fidesznél szeretik az ellenzéket Gyurcsánnyal és a DK-val azonosítani, és való igaz, hogy arrafelé nem igazán köszönnek vissza a rendszerkritikus és zöld gondolatok. Nekünk a hitelességi kérdőjelek mellett éppen ez a fő problémánk a Demokratikus Koalíció nevű párttal: a politikájukat meghatározó emberek keveset tanultak, és keveset felejtettek az elmúlt évtizedben.

Lehet a kiüresedett ballib paradigma ellen árnyékbokszolni a gyárilag üres és hazug „nemzeti blokk” színeiben, de ha valódi intellektuális kihívást keresnek, akkor ajánlom Békés Márton és a többi fideszes ideológus figyelmébe a zöld-rendszerkritikus (baloldali) gondolatkört, amelynek nemcsak világos értékrendje, érvényes jövőképe és egy reziliens társadalom megalkotásához szükséges tudása, hanem – egyelőre az európai és önkormányzati színtéren – egyre vaskosabb kormányzati tapasztalata is van. 

A szerző a Párbeszéd – ZÖLDEK társelnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Békés Márton 2023. augusztus 31-én. Fotó: Németh Kata / Index)