Az ember utazik a londoni metrón, szép nyugodtan leül – már ha van hely, mert többnyire nincs a Victoria Line-on, amely Észak-Londont, Walthamstow Centralt köti össze a déli Brixtonnal –, és fogalma sincs arról, hogy szabálysértést, sőt, még az is lehet, hogy bűncselekményt követ el.

Már abban az esetben, ha ránéz a szemközti sor valamelyik ülésén helyet foglaló csinos hölgyre. Merthogy Londonban is vannak ilyenek, körülbelül ugyanolyan arányban, mint Pesten, mondjuk a Deák tér és a Keleti pályaudvar között. Csak itt Eustonnak és Green Parknak hívják az állomásokat. A hölgyek külleme lényegesen változatosabb, mint mifelénk, még a hozzánk hasonló, átlagos fehér bőrűek vannak a legkevesebben, nagyon sok az ébenfekete színű karibi, nigériai, kenyai eredetű, rengeteg a kínai, japán, koreai, vannak bőven indiaiak, pakisztániak, arabok, mindenféle náció lányai, akik többnyire már itt születtek Londonban, második és harmadik generációs bevándorlók.

Sok közöttük a csinos, szemrevaló, fiatal és kevésbé fiatal fehérnép (ez a kissé archaikus megjelölés nem a bőrszínükre értendő, hanem a nemükre), akin óhatatlanul megakad az egyszeri férfi utas szeme. 

Ugyanis ott virít a tűzvörös plakát az ajtó mellett, jól látható helyen, szinte kiveri az utas szemét:

STARING

Magyarul szemezés, bámulás, vagyis a szemkontaktus felvétele valakivel. Jelen esetben egy hölggyel.

És utána részletes magyarázat, a bűncselekmény tényállásának bemutatása.

A szexuális természetű, tolakodó szemezés/bámulás szexuális zaklatásnak minősül, és tűrhetetlen! Lát vagy tapasztal ilyet a tömegközlekedésben? Mindig jelentse! Méghozzá oly módon, hogy sms-t küld a Brit Közlekedési Rendőrségnek (British Transport Police) a 61016-os számra, vagy használja a vasútőr (Railway Guardian) alkalmazást a telefonján. Vészhelyzet esetén pedig hívja a 999-et! Meg akarja őrizni az inkognitóját? Hívja a bűnmegelőzőket (Crimestoppers) a 0800783 0137 telefonszámon. Együtt véget vethetünk a szexuális zaklatásnak a tömegközlekedési eszközökön! London polgármestere.

Eddig a fenyegető hangnemű falragasz. Amit csak nézek, bámulok hitetlenkedve, ha úgy tetszik, szemezek vele. Igaz, nem egy hölggyel, hanem csak egy plakáttal, de hát a szemezés bizonyos körülmények fennforgása esetén a londoni metrón már bűncselekménynek számít. E közben arra gondolok, megérett a világ a pusztulásra. Szó szerint. Jó eséllyel ki is pusztul. Ahogy József Attila írta:  „mint pusztul el szép fajunk”.  (Tudom, ezt a magyarságra vonatkoztatta, nem az egész emberiségre.) Mert hogy az ördögbe fog ismerkedni az ember fia (nemhogy utódot nemzeni), ha még a szemezést is megtiltják neki, ha még rá se nézhet egy csinos hölgyre, mert az már rögtön szexuális zaklatásnak minősül...? El sem tudsz jutni a szexig, de még egy csókig, egy kézfogásig sem, mert jön a rendőr, és bevisz az őrszobára, aztán ott szemezhetsz a négy fallal, azt senki sem tiltja meg. 

Nem vagyok me too-szakértő, továbbá életemben nem zaklattam még hölgyet, senkit sem fogdostam meg a metrón, de még az autóbuszon sem, kifejezetten nagy becsben tartom a gyengébb nemet, még a nálam jóval fiatalabbaknak is átadom a helyem a villamoson, sőt – ha igénylik – le is segítem őket a jármű lépcsőjén. 

Tudniillik mindhárom feleségemmel úgy ismerkedtem meg, hogy szemeztem velük. Többnyire kitartóan, feltűnően, ha úgy tetszik, tolakodó módon. Óriási meglepetésemre nem hívtak rendőrt, nem folyamodtak semmiféle okostelefonos alkalmazáshoz (nem is volt még okostelefon akkoriban, ebből sajnos kiderül élemedett korom), némi töprengés után viszonozták tolakodó pillantásomat, majd kis idő elteltével – horribile dictu! – leszólítottam őket. 

Le én! És meglehet, bizalomgerjesztő külsőm, netán behízelgő modorom volt az oka, de nem vágtak pofon, hanem eljöttek velem egy randira, majd idővel hozzám jöttek. Feleségül. Oké, az első két házasság nem tartott az idők végezetéig, ilyesmi előfordul, továbbá biztos vagyok benne, hogy nem a „tolakodó szemkontaktus-keresésem” lett a későbbi válás kiváltó oka. 

Változnak az idők, változnak a szokások. Az élet szinte minden területén, nem csak a tömegközlekedésben. A nem is olyan régi, hetvenes-nyolcvanas évekbeli magyar filmekben mindenki füstöl, akár a gyárkémény. Ruttkai Éva, Gábor Miklós, Törőcsik Mari, Major Tamás, a Bors-sorozatban Antal Imre, kivétel nélkül mindegyik színész rágyújt egy cigire. A stúdióbeszélgetésekben, politikai műsorokban is úgy szívták a cigarettát, mintha nem lenne holnap. Zárt térben, stúdióban, mindenütt. Persze nemcsak a magyar filmekben, hanem a franciákban, amerikaiakban, olaszokban. Robert De Nirotól Alain Delonon keresztül Marcello Mastroianniig, mindenki szívja a cigit és fújja a füstöt, mintha fizetnének érte. (Mondjuk, nevezett sztároknak fizettek is rendesen, ha nem is kifejezetten a dohányzásért...)

Manapság pedig? Jóformán nem látni füstöt a képernyőn, mozivásznon. De még a kocsmában sem. 

Kitiltották.

Ahogy most a szemezést is ki akarják tiltani az életünkből. A dohányzással nincs baj, az minden kétséget kizáróan káros, a dohányosra és a környezetére egyaránt. No de a szemezés? Attól még egyetlen hölgy sem kapott tüdőrákot. Legfeljebb lett egy jó estéje. Vagy egy életre szóló kapcsolata, jobb esetben házassága, gyerekei.  Boldog élete.

Szóval, nem árt vigyázni. Nehogy túlzásba vigyük a szigort. Mert egy-két generáció múlva nem lesz utas a londoni metrón. Vagy már London helyén is csak gazzal benőtt romok lesznek. Mint a Legenda vagyok című Will Smith-filmben.

Ember pedig egy szál sem. 

A szerző az Index főmunkatársa.

(Borítókép: Gáll András / Index)