Az Ukrajna elleni invázió kezdetén sokan leírták, hogy ezzel Oroszország nemzetközileg „pária állam” lett. Erkölcsi ítéletként ez érthető vélemény. Tényállításként azonban elég naiv, amit az azóta eltelt másfél év alaposan be is bizonyított. A világ legnagyobb területű, gazdag természeti kincsekkel és kultúrával, no meg hatezer nukleáris robbanófejjel rendelkező országa nem szorítható pária sorba. Nemrég szivárogtatták ki Emmanuel Macron és Olaf Scholz társalgását, amelyben a francia és német vezető azon csodálkozott, hogy Putyinnal való beszélgetésük során az orosz elnök nemhogy nem kérte a szankciók enyhítését, de nem is említette meg azokat. Részben nyilván azért, mert Putyin olyan világból jön, ahol önsorsrontó az ellenfél előtt panaszkodni és könyörögni. De az orosz elnök addigra már azt is felmérhette, hogy
a Nyugattal való gazdasági és politikai kapcsolatok kiválthatóak a Kína, India, s általában a Globális Dél felé történő nyitással.
Mert a nyugati médiában gyakran emlegetett „az egész világ” többnyire csak egymilliárd embert jelent, szemben a bolygó többi hétmilliárd lakosával és százhatvan szuverén államával.
Ahhoz azonban, hogy Oroszország és a Globális Dél közelebb kerüljön egymáshoz, szükség volt az orosz diplomáciára és annak vezetőjére, Szergej Viktorovics Lavrov külügyminiszterre. Az 1950-es születésű Lavrov annak a klasszikus külügyminiszter-típusnak a képviselője, aki nem politikus, hanem diplomata. Egész felnőttéletét követségeken és nemzetközi tárgyalásokon töltötte, nincs önálló politikai véleménye, vagy ha van, mélyen hallgat róla, kijelentései mindig a kormány utasításait követik. Örmény családba született, eredeti családnevét (Kalantarian) maga oroszosította. 1972-ben kezdte meg szolgálatát Moszkva Srí Lanka-i követségén, szingaléz nyelvtudással. Három évtizednyi diplomáciai szolgálat után 2004-ben lett Putyin külügyminisztere. Az első években elsősorban amerikai és nyugat-európai kapcsolatokkal foglalkozott, a londoni Chatham House egy tagjának értékelése szerint „kemény, megbízható, nagyon választékos” tárgyalópartner volt. Külügyminiszteri posztjáról 2018-ban, közel a hetvenhez le akart mondani, de a jegybank liberális elnökéhez hasonlóan, Putyin nyomására ő is a helyén maradt. Ötvenegy év diplomáciai tapasztalatával próbálja – legalább részben – reparálni az ukrajnai invázió okozta károkat. Ebben nincs a hátrányára, hogy a Globális Dél fővárosaiban egy idős, elegáns úr szívesebben látott vendég, mint az Annalena Baerbock-típusú aktivista.
A nyugati államok már az invázió napján Putyinnal együtt őt is feketelistára tették, és azóta egyetlen politikusuk vagy diplomatájuk sem hajlandó találkozni vele. Kivéve Dmitro Kuleba ukrán külügyminisztert, akivel 2022 márciusában hamar hamvába holt béketárgyalást folytatott. Ennek kudarca után a hetvenhárom esztendős Lavrov elképesztő energiával,
Putyin robotosaként kezdett el röpködni az egykori „Harmadik Világban”. Minden erejét a Globális Dél megnyerésére, az orosz álláspont elfogadtatására és az úgynevezett többpólusú világ megszervezésére fordította.
Még olyan országokba is elutazott, mint az egymillió lakosú Eswatini (az egykori Szváziföld), amely létezéséről feltehetően kevés nyugati külügyminiszter hallott.
Míg Putyin elsősorban a kínai, indiai és iráni kapcsolatok elmélyítésén dolgozott, Lavrovra maradt a kisebb afrikai, ázsiai és latin-amerikai országok győzködése. Érvelése alapvetően három elemre épül. A Szovjetunió „antiimperialista” múltjára ott, ahol van ilyen nosztalgia, a gazdasági kapcsolatok potenciális előnyeire és a Nyugattól való függetlenedés lehetőségére. Mivel a Globális Dél legtöbb országa egykor nyugati gyarmat volt és az Egyesült Államok gyámkodását is el kell viselnie, a függetlenedés ott is rokonszenves gondolat, ahol sem a vörös csillagra, sem az orosz gabonára nincs igény. A vágyvezérelt nyugati (és hazai) elemzők minduntalan azt igyekeznek kimutatni, hogy Kína, India vagy más ország csak tessék-lássék közeledik Moszkvához, és bármikor visszatáncol a nyugati partra. Ezek az elemzések képtelenek megérteni azt, hogy ebben a kapcsolatrendszerben Oroszország egyszerre kérő udvarló és eladó lány, akire a Globális Délnek is szüksége van a Nyugattól való elszakadásra. A többpólusú világ kiépítése Kína óriássá növekedésével, India nagyhatalmi ambícióival, a BRICS-államok megerősödésével, latin-amerikai és afrikai törekvésekkel már az ukrajnai háború előtt megkezdődött.
Az ukrajnai háború azonban radikálisan felgyorsította ezt a folyamatot. A Globális Dél ugyanis gyökeresen másképp látja ezt a konfliktust, mint a Nyugat. Míg nyugati szemmel Oroszország bűnös agressziót követett el Ukrajnával szemben, addig a déliek szemében Oroszország egyedül is szembe mer szállni a teljes nyugati blokk gazdasági szankcióival és katonai erejével. Eloszlatva ezzel azt a gyanút, hogy kettős játékot játszik, és előbb-utóbb majd csak kiegyezik az Egyesült Államokkal és Európával. (Ami amúgy kívánatos, de egyre kevesebb az esély rá.) Legpontosabban Lavrov januári, dél-afrikai látogatása tette nyilvánvalóvá, hogy
Ukrajna nyugati katonai támogatása a Globális Dél szemében felértékeli Oroszország nemzetközi szerepét.
Lavrovval találkozva Naledi Pandor külügyminiszter világosan elmagyarázta, hogy míg egy esztendővel előbb elítélték Ukrajna orosz megtámadását, az amerikai reakciót látva most már a Moszkvával való partnerséget választják. És Pandor asszony nem afféle puccsista, hanem ismert fekete-afrikai értelmiségi, aki még Londonban kezdte tanári karrierjét.
A BRICS, a többpólusú világ, és általában az egész Globális Dél önszerveződésének az ukrán háború előtt Kína nyomasztó túlsúlya volt a nehezéke. Az ukrán háború ezt a helyzetet változtatta meg. Oroszország csatlakozása, ha gazdaságilag nem is, de politikailag kiegyenlítheti Kína túlsúlyát, különösen az orosz–indiai együttműködés megerősödésével. A Globális Dél országai, elsősorban a középhatalmak nem Pekingre akarják lecserélni Washingtont, hanem azt szeretnék, ha minden nagyhatalommal, „pólussal” a saját érdekeiknek megfelelően alakíthatnák a kapcsolataikat. Oroszország ebben legfeljebb jelképes pólus lehet, de a Nyugattal való szembenállása, nukleáris szuperhatalmi státusza és történelmi múltja miatt egyféle tiszteleti elnöke lehet a BRICS-nek és a hasonló szerveződéseknek. Lavrov feltehetően szívesebben tárgyalna amerikai vagy francia partnerekkel, mint mondjuk Dél-Szudán vezetőivel, de vérbeli diplomataként azt teszi, amire utasítása és lehetősége van.
A szerző volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Szergej Lavrov. Fotó: David Dee Delgado / Getty Images)