Magyarország történelme során soha nem kapott olyan figyelmet a világban, mint ’56-ban. Hazánk a forradalom kitörésétől december végéig tizenkilencszer került a The New York Times címlapjára, mely többszöröse annak, ahányszor Magyarország címoldalra került a lap 1851-es alapítása óta. Egyetlen adat, ami jól szemlélteti: a külföld magyarságképét a legerőteljesebben 1956 szabadságharca formálta az elmúlt évszázadokban.
A második világháború után a világ gazdasági és politikai szerkezetét alapban határozta meg az Egyesült Államok és Szovjetunió között kialakult hidegháború. Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter szerint a két hatalmi pólust elválasztó „berlini falból a magyarok ütötték ki az első téglát”.
A The New York Times a magyar felkelést „kis októberi forradalomnak” nevezte, utalva arra, hogy ami ősszel Magyarországon történt, nem lokális, nem is európai, hanem világpolitikai jelentőségű.
Sem a jugoszlávok és Tito 1948-as szakítása Szovjetunióval, sem az 1953-as keletnémet felkelés, sem pedig a Wladislaw Gomulka vezette „lengyel október” nem hordozta azt a reményt, miszerint a „kommunizmus hosszú éjszakája egyszer véget érhet”. Fokozta a forradalmunk jelentőségét az is, hogy a Nyugat Sztálin halála után nagy reményeket fűzött Georgij Malenkov és Nyikita Hruscsov minisztertanácsi elnökökhöz. Abban bíztak, hogy a Szovjetunió elindul a demokratizálódás útján, és a kommunizmus enged fojtogató öleléséből. Forradalmunk vérbe fojtása szolgált bizonyítékul arra, hogy ez tévedés volt. A The New York Times szerint „a kommunizmus és a Szovjetunió Budapesten mutatta meg igazi arcát. A propaganda mögül most előbújt a valóság. A desztalinizáció hazugság volt. Sztálin örökösei sztálinabbak Sztálinnál, hiszen a grúz vezér legalább nem tiporta el Tito különutas szocializmusát, ahogy azt tették az új elvtársak néhány hónappal később Kelet-Berlinben vagy Budapesten.”
És valóban; Sztálin gazdasági bojkottot hirdetett, és kizárta Jugoszláviát a Kominformból, de nem rohanta le tankokkal Tito országát. A Szovjetunió Magyarországon szegte meg súlyosan az 1947-es párizsi egyezményt, és hazánkban mutatta meg igazi arcát a világnak. Hatvanhét éve kirobbant forradalmunk nemzetközi jelentősége tehát nem más, mint annak a II. világháború után keletkezett hamis illúziónak a felszámolása, hogy a fasizmus legyőzésében együttműködő Szovjetunió emberarcúbbá válhat.
A világ lélegzet-visszafojtva és szolidaritását kifejezve követte napról napra „a magyar Dávid küzdelmét a szovjet Góliáttal”. Közelebbről azonban legalább három tábor azonosítható az események megítélését illetően. Mást gondolt az Egyesült Államok és India, mást gondoltak a nyugat-európai szociáldemokraták, mint kommunista honfitársaik, és természetesen máshogy értelmezte az eseményeket a szovjet tömböt alkotó, kelet európai blokk is.
Utóbbi a moszkvai propagandagépezet irányvonalát tette magáévá, és a TASZSZ hírügynökség, valamint a Pravda paneljeit visszhangozta. Eszerint, ami Magyarországon végbemegy, az gondosan megtervezett, Nyugatról támogatott fasiszta és horthysta puccskísérlet. A nyugati kommunista szerkesztőségek – így a francia L’Humanité és L’Unita nevű napilapok is – a későbbi kádárista propagandaelemek legyártásán fáradoztak. Szerintük ami ’56 őszén végbement, az a „Vatikán utasítására cselekvő konzervatív egyházi körök és a nemzetközi kapitalizmus támadása a szocialista országok belső rendje ellen”, illetve a „nyugati kormányok, titkosszolgálatok által pénzzel és fegyverekkel támogatott lázadás előre felépített, népellenes reakciós ellenforradalmárok, fasiszta pribékek által véghez vitt puccskísérlet”. Míg a kommunista francia L’Humanité és az olasz L’Unita ellenforradalomról, addig a szociáldemokrata Franc Tireur vagy konzervatív Le Figaro brutális szovjet agresszióról írt.
A nyugati sajtó értékközösségben volt a függetlenségüket, szuverenitásukat és többpártrendszert követelő magyar felkelőkkel, másrészt az volt az érdeke, hogy Lengyelország példáját követve Magyarország kiszakadjon a szovjet tömbből, és így a hatalmi erőegyensúly a szovjetek hátrányára billenjen el. A támogatás azonban nem jelentett teljes jóváhagyást, hiszen
Nagy Imre kormányát – különösen a forradalom első hetében – erőteljesen elmarasztalta és leminősítette a nyugati sajtó.
Az olasz konzervatív Corriere della Serra csalódottságát fejezte kia forradalommal kapcsolatban, hiszen burzsoá tömegeket várt volna a barikádokra, akik tisztán nyugati liberális, kapitalista rendszerváltásért harcolnak. Ezzel szemben a „múlt embereit” felsorakoztató, a nyugati kapitalizmust és beavatkozást elutasító forradalmi kormányunk nem az volt, amit szerettek volna látni Magyarországon. A The New York Times is terjesztette azt a széles körben fenntartott nézetet, hogy Nagy Imre nemcsak a statáriumot hirdette ki, hanem ő felel a Vörös Hadsereg behívásáért is. „1848-ban nem voltak magyar quislingek, akik az oroszok betörésével arra buzdították volna az oroszokat, hogy fékezzék meg a magyar felkelőket. Ez a dicstelen szerep Nagy Imréig betöltetlen volt” – fogalmazott az amerikai napilap, és még október 29-i számában is moszkovita bábkormánynak nevezte Nagy Imre kormányát.
A független nemzeti szociáldemokrata politika, amiről a káinbélyeggel megpecsételt Nagy Imre először egy olasz napilapnak nyilatkozott, nem volt közös nevezőn a nyugati konzervatív és liberális világ elvárásaival. Kissinger talán erre is gondolt, amikor úgy nyilatkozott, hogy „nem annak veszélye rettentette el az Egyesült Államokat a beavatkozástól, hogy alulmaradunk, hanem az, hogy nem vagyunk hajlandók megfizetni a győzelem árát. A magyar forradalom Washington számára már akkor elbukott, amikor még ki sem tört.”
A nagy nyugati lapokra nemcsak ma, hanem 1956-ban is jellemző volt a diszkrét következetlenség. A forradalom utolsó napjaiban a The New York Times már így fogalmaz: „Magyarország utolsó törvényes kormánya Nagy Imre kormánya volt.”
A megosztottságnak volt egy másik tengelye is. Az angolok és franciák által Egyiptom partjainál végrehajtott október 29-ei partraszállás megosztotta az egész világot. Az Egyesült Államok elítélte a katonai intervenciót, miközben az ENSZ Biztonsági Tanácsa azonnali tűzszünettel és a fegyveres alakulatok kivonásával próbálta kezelni a szuezi krízist. Christian Pineau francia külügyminiszter számonkérte az ENSZ-en, ahelyett, hogy a tűzszünettel és Nasszer támogatásával foglalkozna, a magyar forradalmárok megsegítésével kellene törődnie.
A brit konzervatív The Daily Telegraph „Magyarország vértanúsága” című vezércikkében kifejti, hogy „ha az angol miniszterelnök nem szállt volna partra Egyiptomban, a Szovjetuniót a világ közvéleménye kényszerítette volna arra, hogy kivonuljon Magyarországról”. A német Münchener Merkur pedig így fogalmazott: „Magyarország és Szuez között óriási különbség van. Ez a konfliktus a Közel-Keleten fanatizmus, érdekharc és hatalmi politika keveréke, amelynek egyik résztvevője sem különb erkölcsileg, mint a másik. Magyarországon azonban gyermekgyilkosság történt.”
A francia konzervatív, Le Figaro következtetése: „Tűrhetetlen, hogy a Nyugat tétlenül nézi Magyarország vérbe fojtását.” A Chicago Daily Tribune pedig így fokoz: „Anglia, Franciaország és Izrael számonkérhető lesz a magyarországi események alakulásáért.” Számos mértékadó sajtóorgánum fejezte ki azt a nyugati közvélekedést, hogy az angolok, franciák szuezi intervenciója két szinten is aláásta a Nyugat erkölcsi fölényét. Egyrészt, cserbenhagyták a magyar forradalmárokat egy számukra fontosabb háborúért, másrészt hivatkozási alapot szolgáltattak a szovjeteknek a magyarországi fegyveres jelenléthez és a magyar belügyekbe való beavatkozáshoz.
A megosztottság az ENSZ vonatkozásában is testet öltött. A svájci Tribune de Laussane így vélekedett: „Utolsó alkalom nyílt az ENSZ számára, hogy bebizonyítsa, hogy nem egy sóhivatal.” Az olasz Avanti pedig a következő költői kérdést tette fel: „A világ ismerje el Magyarország és Egyiptom semlegességét. Az angol és francia csapatok hagyják el Egyiptomot, a szovjetek pedig Magyarországot. Ha az ENSZ el tudta érni a tűzszünetet Egyiptomban, és az angol-francia csapatkivonásokat, akkor Magyarországon ezt miért nem tudta elérni?”
A magyar forradalom megítélése Keleten sem volt teljesen homogén. Az angol gyarmati sorból frissen felszabadult India első elnöke, Nehru pártolta a magyar forradalmat, és maga is mindent megtett Nagy Imre szabadlábra helyezéséért, ugyanakkor egyensúlyi politikát folytatott, és a szovjet táborban maradt, hiszen semmilyen sorsközösséget nem tudott vállalni az angolokkal. A szuezi kérdésben Szovjetuniót és Egyiptomot pártolta, annál is inkább, mert vallásháború tört ki a térségben a muzulmán Pakisztán és hindu India között, melyben a Szovjetunió fegyveres támogatást nyújtott Indiának.
India tehát neutralitásra törekedett, amit az India Times című napilap a következőképpen tolmácsolt: „Magyarországnak nem válna hasznára egy nyugati beavatkozás, ami csak veszélyes ellenlépésekhez vezethet. A kommunizmusból való felszabadulás belügy, és a nyugati beavatkozás nehezen lenne megkülönböztethető az orosz beavatkozástól. A beavatkozás ügye bármilyen irányból is jön, a szabadság ügyének megsértéseként tekinthető.” Mindeközben a kommunista Kína még Moszkvánál is erőteljesebben elítélte a „magyar ellenforradalmat”, Li Szin Man dél-koreai elnök pedig saját malmára akarta hajtani a magyarok antikommunizmusát, és abban bízott, hogy az tovább gyűrűzik Észak-Koreába, Kim Ir Szen rendszerének megdöntésére. „Magyar emberek soha el nem pusztuló főnixmadarak vagytok! Dicsőség szálljon rátok!” – harsogta a Csoszon Ilbo szöuli napilap. Stratégiája azonban bumeráng módjára visszaütött, és 1960-ban a koreai diákfelkelésnek nem Kim Ir Szen, hanem ő maga és erőszakos, korrupt rendszere lett az áldozata.
Hozzávetőlegesen százötven külföldi tudósító tartózkodott hazánkban a forradalom heteiben. Nagy részük csak három-négy nappal a forradalom kitörését követően érkezett hazánkba a belépési engedélyek, vízumok megszerzésének bürokratikus gátjai és a forradalomban meggyengült közlekedési infrastruktúra okán. A nemzetközi híradások komoly nehézségbe ütköztek, hiszen a távközlési rendszerek összeomlottak. Október 23-a estétől a nemzetközi telefonhálózatok nem voltak elérhetők napokig, a belföldi vonalak is szakadoztak, és a magyar távíróhálózat is megbízhatatlan volt. Az újságírók sokszor a nagykövetségekre siettek, hogy jelentéseiket az ott még működő telefonvonalakon továbbítsák szerkesztőségeikbe. Sokszor pedig naponta tették meg a Budapest–Hegyeshalom autóutat oda-vissza, hogy a tudósításaikat a határon átvegyék, és elvigyék Bécsbe. „Jóformán valamennyi információ Bécsen keresztül fut be hozzánk, ahol a határon átjutók értesüléseiből rakják össze a híreket” – írta a The Washington Post.
A nemzetközi szerkesztőségek összességében információhiányban szenvedtek, az utcai harcok és kormányzati intézkedések hátteréről nem volt kellő adatuk.
Ezzel együtt folyt a hírek gyűjtésének versenye, illetve a magyar rádióadók adásainak rögzítése is. A Szabad Európa Rádió lehallgatta és leírta az országos és legfőbb vidéki rádióadók híradásait, és a vasfüggöny mentén több helyi ügynökséget is létrehozott Bécstől Isztambulig. Ezeken a pontokon elsősorban a helyi menekültekkel való beszélgetéseket dolgozták fel, majd továbbították az információkat a világ metropoliszai felé.
Nem könnyítette a híradásokat a külföldi tudósítók gyenge terepismerete és gyenge magyar nyelvtudása sem. Nemzetközi sajtótájékoztató összesen kétszer volt a forradalom hetei alatt, és nem segített a tárgyilagos nemzetközi híradáson az sem, hogy az október 29-én bekövetkezett szuezi-válsággal a hazánkban állomásozó sajtómunkások nagy részét átirányították Egyiptomba.
Régi igazság, hogy ha az újságírónak nincs információja, akkor annak hiányában gyártja a híreket. Ennek pedig egyenes következménye a dezinformáció és az álhír.
Október 23-a este a Sztálin-szobor ledöntésénél az ÁVH nem nyitott tüzet a felkelőkre és nem bukott meg a Sztálin-szobor ledöntésére szerveződött akció, ahogy azt a The Washington Post and Herald állította. A kommunisták nem akasztották lámpavasra és nem dobálták le erkélyekről a forradalmárokat, ahogy a történteket még színesebbé akarta tenni az olasz Il Tempo vagy az amerikai The Washington Post. A forradalom halálos áldozatainak száma nem több tízezerre tehető, ahogy azt a New York Times 1956. október 26-i száma fejtegeti, a felkelés heteiben ugyanis 2500-an haltak meg, a megtorlások során pedig összesen 229 embert ítéltek halálra.
Budapestet nem bombázták a szovjet repülők és a nagy labdarúgó, Puskás Ferenc sem halt meg a budapesti összecsapásokban, ahogy azt a Paris Match leírta. Továbbá nem horthysta, fasiszta felkelés történt Magyarországon 1956-ban, ahogy azt a Le Monde és számos nyugat-európai, kommunista lap közölte. Mindszenty érsek pedig nem zsarolta meg a Nagy-kormányt egy adenaueri kereszténydemokrata párt létrehozásával, ahogy azt a Newsweek hetilap közre adta.
Az álhírverseny győztese azonban kétségtelenül az az információ, amit a Szabad Európa Rádiótól a Bildig egyhangúan terjesztett a nemzetközi sajtó: Nagy Imre felelős az oroszok behívásáért. Tudjuk, hogy a valóság ezzel szemben az, hogy Andropov szovjet budapesti nagykövetet az MDP első titkára, Gerő Ernő hívta fel. A Nagy Imrével szemben általánosan ellenséges nyugati sajtó csak október 30-án enyhül meg, az őt övező negatív nyugati sajtóvisszhang pedig csak november 4-től csendesedik el.
A nyugati sajtót és kiemelten a Szabad Európa Rádiót számos jogos bírálat érte utólag a magyar fél részéről, de külföldi tudósítók nélkül forradalmunk híre nem késztette volna a világot tömegdemonstrációkra és szimpátiatüntetésekre Uruguay-tól Londonon és Bukaresten át Szöulig. Kiemelt sajtófigyelem nélkül valószínű, hogy az ENSZ határozatok és az 1958. decemberében megszületett közös nyilatkozat sem azonos tartalommal és egyhangú támogatással jött volna létre, hiszen a nemzetközi sajtó folyamatos nyomás alatt tartotta a Biztonsági Tanácsot és a közgyűlést a szovjet intervenció egyhangú elítélése érdekében. A tudósítók továbbá közvetítették a Nyugat szolidaritását, erkölcsi támogatását és együttérzését, ami minden nap erőt adott a pesti srácoknak.
A százötven nemzetközi sajtómunkásnak köszönhetjük azt is, hogy híradásaikban folyamatosan felszínen tartották az igazságot, miszerint a forradalom gyors, alulról szerveződő és spontán akció volt,
ellentétben a moszkovita propagandával, amelynek narratívájában az ellenforradalom kirobbantása egy szisztematikus, nagyhatalmi imperialista és horthysta stratégia mentén ment végbe. Nemhiába blokkolta a nyugati híradásokat a pártállam az úgynevezett rádióvédelem égisze alatt különböző büntetőjogi, adminisztratív és műszaki eszközökkel. A Szabad Európa Rádió magyar adása már 1951-es alapításakor megkapta a „különösen veszélyes ellenség” besorolást a magyar belügyminisztériumtól, ennek ellenére magyarok százezrei hallgatták a SZER magyar szerkesztőségének műsorát. Nemcsak a nemzetközi hírekhez jutottak hozzá, de Hruscsov 1956. februári, Sztálint elítélő titkos beszédét is a SZER-nek köszönhetően ismerhette meg a magyar lakosság. A beszéd egyfajta gyújtózsinórként funkcionált és fél év múlva jelentős mértékben hozzájárult a forradalom kirobbanásához.
A külföldi tudósítók munkájukat fizikai épségük kockáztatásával végezték. A Paris Match újságírója, Jean-Pierre Pedrazzini 14 golyót kapott a Köztársaság téren 30-án, és belehalt sérüléseibe, míg mások – Noel Barber, Tim Foote és Mario De Biasi – fejsérüléssel élték túl az utcai harcokat.
Nagy érdeme volt a nemzetközi sajtónak abban is, hogy interjúikkal, riportjaikkal segítettek közvetíteni a világ felé a magyar álláspontot is, hiszen a kormánynak a tömegkommunikációs eszközök gyenge minősége miatt erre csak korlátozott lehetősége volt. A külföldi újságok adtak hírt a globálisra duzzadt magyar menekültkérdésről is. Az idegen honba menekült magyarok száma meghaladta a 200 ezret, csak az Egyesült Államokba 37 000 magyar érkezett.
A nyugati lapok híreikkel azt a magyar kérést is folyamatosan felszínen tartották, hogy a Nyugat támogassa gyógyszerekkel és élelemmel Magyarországot. Sőt, nem egy tudósító érkezett a Nemzetközi Vöröskeresztet támogatva vérplazma-szállítmányokkal a világ nagyvárosaiból. Nem utolsó sorban a világsajtó nyomást gyakorolt az oroszokra is, hiszen joggal feltételezhetjük, hogy a nemzetközi közvélemény támogatása nélkül aligha vonultak volna ki fővárosunkból a szovjet tankok október 30-án.
Magyarország bátor harca, mellyel a címlapokra került 1956-ban, óriási világpolitikai jelentőséggel bírt. 1848–49-es szabadságharcunk csak Európának volt fontos, ráadásul megoszlott a figyelem, hiszen a népek tavaszán forradalmak söpörtek végig kontinensünkön Párizstól, Bécsen át Prágáig. A tengerentúlon – bár értékalapon elismerték a szabadságharcunkat, de érdekalapon – jegelték a magyar ügyet, hiszen az Osztrák Császárság stabilitása az európai hatalmi egyensúly fenntartásának és az Orosz Cári Birodalom megfékezésének záloga volt.
Az 1920-as versailles-i békediktátum rajtunk kívül senkit nem érdekelt a világban. Ha valaki elmegy ma a Nagy-Trianon palotába, magának kell megtalálnia a Cotelle-termet, ahol aláírták a magyar területrendezésről szóló békediktátumot, mert a francia teremőrök ebben nem nagyon tudnak segíteni. 1989-es politikai átmenetben pedig nem a magyar demokratikus ellenzék, hanem a lengyel Szolidaritás szakszervezeti mozgalom vitte a prímet. Nem Antall József, hanem Lech Walesa kapta a Nyugat legmagasabb elismerését, a béke-Nobel-díjat.
1956-ban azonban heteken át Magyarországot világította be a nemzetközi reflektorfény. Az igazi szent háborút Magyarországon vívták meg, és
Nyugaton máig a magyar szabadságharcoshoz kötik a nemzetközi kommunizmus bukásának kezdetét.
A LIFE magazin 1956-ban száz oldalas különkiadást szentelt a magyar eseményeknek, egyik cikkében pedig úgy fogalmaz: „szavakkal nehéz leírni, hogy ez az Indiana-állam nagyságú, New Yorkhoz hasonló lakosságú, távoli kis ország honnan vette ezt a halált megvető bátorságot, hogy a Szovjetunióval szemben felvegye a kesztyűt”. E kivételes bátorság mindmáig az akkori szabadságharcosok emlékét társítja a magyar nemzethez.
A szerző nemzetközi médiapiaci szakember.