Valami rejtélyes oknál fogva, talán a csillagok állása miatt, a 2010-es évek közepétől annyi klasszis férfi pillangózó jelent meg a magyar úszósportban, hogy egy medencébe szinte bele se fértek, a győzelmi dobogóra pedig valóban nem.
Cseh László, Biczó Bence, Kenderesi Tamás és persze Milák Kristóf, de akár ide sorolhatjuk nagyszerű edzőpartnerüket, a Fair Play-díjas Európa-bajnok Márton Richárdot is.
Hogy mi volt ennek a jelenségnek a titka, nem tudom. A szakemberek talán igen, de a sportban nem ritka, hogy egy-egy ágazat időnként megszalad, és egy ideig ontja a tehetségeket. Nálunk például ilyen – a pillangóúszáson kívül – többek között a kardvívás, a párbajtőr, az asztalitenisz, az öttusa, a vízilabda, a birkózás és azért a megsárgult újságpapírok még őrzik az Aranycsapat emlékét is. Aztán megkopik az arany fénye, ezüst lesz, majd bronz, végül az sem, de idővel megint felragyognak új aranyak és új csillagok.
Ilyen fényes tíz év áll a magyar pillangózók mögött, és most éppen azon gyötrődünk, lesz-e tovább?
Az első három klasszis, a nagyszerű Cseh László valamint Biczó Bence és Kenderesi Tamás már nem úszik, lehetne elemezni, hogy – képletesen szólva – félig üres vagy félig teli a medence, amelyben versenyeztek, de a sportpályafutásuknak vége. Márton Richárd pedig, aki jóbarát és edzőpartner, bár Európa-bajnok(!), de – minden tiszteletünk mellett – egyénileg nem akkora tényező.
A figyelem most az olimpiai- és világbajnok Milák Kristófra irányul. Ő pedig jelen állapotában – már bocsánat – bár egyáltalán nem szörny, de Loch Ness-i jelenség, mert hol felbukkan, hol meg eltűnik és nagyjából hat-hét ember – sportvezető, edző, pszichológus, úszó – nyilatkozik róla és helyette, a szakértelem és a jóslás határmezsgyéin. Az augurok között pedig szaporodik azoknak a száma, akik azt mondják, ez a nyűglődés a vég kezdete.
Milák Kristóf visszavonul.
Burnout.
Kiégés – ahogy az okosok mondják.
Civilként gondolkozom: szabad-e abbahagyni akkor, ha fiatalon siker siker hátán, népszerűség, dicsőség és hozzá persze a pénz. Sok pénz, de egy fillérrel se több, mint amennyit megérdemel.
Szurkolóként gondolkozom: szabad-e visszavonulni amikor a sportág olyan világhírű csillaga valaki, mint ő, aki nagy bajnok és egy kedves Móka Miki egy személyben. A teher Milák Kristóf vállán akkor is valós, ha túl a tengeren, az egyik amerikai úszópápa, Bob Bowman keze alatt már pulzál az új magyar csillag, a világ- és Európa-bajnok Kós Hubert.
Hazafiként gondolkozom: szabad-e hátat fordítani a versenysportnak, amikor páratlan érték van benned, az idea innata, az Isten által az emberbe plántált tehetség. Amikor tiéd az a képesség, hogy egy kis nemzetnek világraszóló dicsőséget szerezz. Aranyat, tömjént, mirhát és ami csak a kivételeseknek adatik meg: neked, csak neked tisztelegjen a magyar zászló, a magyar himnusz, a magyar nemzet és a nagyvilág.
Háromszor mondom: szabad, szabad és szabad.
Egy embert nem ejtheti foglyul a saját tehetsége, nem köthetik gúzsba a sikerei.
Eljöhet az a pillanat, amikor minden dicsőség teher lesz, minden siker kényszer. Ez az az állapot, amikor az embernek el kell engednie az addigi életét, hogy élhesse azt, amit addig nem élhetett.
Csakhogy egy nagy államférfi, John Fitgerald Kennedy azt mondta:
“Ne azt kérdezd, hogy mit tud tenni érted a hazád, hanem azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért.”
A kör pedig itt bezárul és fogva tart.
A szerző médiaszakértő, kommunikációs tanácsadó.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Milák Kristóf a férfi 100 méteres pillangóúszás előfutamában a római vizes Európa-bajnokságon a Stadio Del Nuotóban 2022. augusztus 13-án. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI)