Mi történik a Közel-Keleten kitört újabb vészjósló háborúban? Ama Szimhat Tóra-iban. A médiahíradások torkunkra forrasztják a szót. Az ember, s főképp az emberiség ellen elkövetett fokozhatatlannak tűnő bűnök megfosztanak a beszédkészségtől.
Izraelben komoly vita folyik arról, hogy helyes-e bemutatni a perverz tömeggyilkosságok dokumentumait? (Az okostelefonok világában mindenre azonnal vizuális fény derül.) Az emberi maradványokon végzett vizsgálatok az inkvizíció korát felülmúló kín- és máglyahalálokról tudósítanak. A társadalom számára rendkívül nyomasztó a látott atrocitásokkal szembesülni. (Feleségem a most szünetelő tanítás helyett Zoom-fejtágítókon vesz részt, ahol azt oktatják, miként lehet a szülők és gyermekeik háborús traumáit oldani, ha majd visszatérnek az iskolákba.)
Ugyanakkor a föltárt és nyilvánossá tett tények igazolhatják az egész világ előtt, hogy nincs olyan ár, amit ne kellene megfizetni, a most felbuzgott gyűlöletláva kioltása érdekében.
Maradva a hasonlat eligazító törvényénél: a lávát nem lehet eloltani. Az változtathatatlan. Szunnyad, s időnként kitör. Nincs ember kezelte erő, amely megfékezhetné, hiszen a természet része, amely felett még nincs hatalma az embernek, nem része a kultúrájának. (Legföljebb finom szeizmográfjaival jelezheti a veszélyt, de a kitörése előtt olyan rövid idővel, hogy menekülni már nincs mód.) S éppen ezért még az is elképzelhető, hogy a nemzetközi szóhasználatban „izraeli–palesztin konfliktussá” szelídült aljas terrortámadás egy nemzedékkel később magának Izraelnek a végét is jelentheti majd. Ha ez bekövetkezne, azt az jelentené, hogy nem sikerült meghaladni az ókori időket, amikor Izrael független államként létezhetett százvalahány évig.
Az ókori Izrael is azért pusztult el, mert Mózes olyan földre vezette népét, amely később világhatalmak (később: pólusok) ütközőpontjává vált. A második, 1948-cal kezdődött Izrael is két világhatalom ütközőzónája körüli kompromisszumoknak köszönhette kínnal-keservvel történő megszületését. (A holokauszt akkor még friss tapasztalata nem sokat nyomott a latba – legfeljebb a zsidók körében, akiket meggyőzött, hogy számukra „e világban” nem tanácsos máshol „tanyát ütni”.)
A Szovjetunió felbomlásával átrendeződő világrend számtalan háborút, s vele az izraeliek számára, „mindennapi” halált hozott. Most az egypólusú világ alkonyán lehet, Izrael sem dacolhat tovább azzal, hogy milliárdnyi sokaság akarata ellenében sokáig bukdácsoljon, a láva tetején. Áldozata lesz annak a fordulatnak, amelynek során a meghatározó USA–Európa-pólus erővonalait az Oroszország–Kína–Irán-tengely átrendezi.
A terrortámadásnak már meg is van a százszázalékos politikai hozadéka: Szaúd-Arábia már nem penget baráti húrokat Izraellel, sőt: az USA külügyminiszterét hetyke barátságtalansággal fogadta. A Palesztin Hatóság feje, Abu Mazen sem volt hajlandó találkozni a térségbe látogató amerikai elnökkel, s majd a jordán király is lemondta a találkozót az Iszlám Dzsihád rakétáival lerombolt gázai kórház és az ott életüket vesztő nők és gyermekek okán.
Az első napok rettenete utáni előállt „józan” politikai mederbe terelés hangja és nyelve tovább szította a feszültséggel terhes közhangulatot. A kormányok részéről a békekötés és tűzszünet szorgalmazása nem volt több humanitárius gyolcsoknál, amelyekkel el akarták fedni a csecsemők, családok legyilkolása és civilek túszejtése fölött érzett gyászt. Egyedül Ferenc pápa követelte – neve legyen áldott – hogy minden, emberi, sőt: háború törvényei szerint is aljas módon ejtett túszt azonnal bocsássanak szabadon. Ez az áram, a víz biztosításának és a bombázások szüneteltetésének a minimális feltétele. Ez maga az élet. Amit következmények nélkül nem lehet elrabolni, kioltani.
A pápa humánum melletti fölszólítása, ha nem is oldaná meg a helyzetet, de megvilágítaná a láva anyagát és természetét. Hiszen a tisztánlátás minden megoldás kulcsa.
Kiderülhetne például: kit képvisel a Hamász? A palesztin népet? Gáza lakosságát? Kiderülhetne az is, mit gondol saját legfontosabb feladatának. A többi palesztin közösségtől is elkülönítetten élő emberek szenvedéseinek enyhítését, szűkös életlehetőségeik biztosítását vagy a legtörvénytelenebb eszközökkel ejtett túszok fogva tartását?
A napról napra tobzódó erőszak felvet egy még kellemetlenebb, de a dráma kibontásához elengedhetetlen kérdést: ki az áldozat? Áldozat-e az a palesztin nép, amelyet egy olyan szervezet vezet, vagy akárcsak ural, amely évtizedeken keresztül mészároltatja, romboltatja magát, vezetői a mostanihoz hasonló típusú – külföldről pénzelt és irányított – akciói miatt?
Legitimálja a palesztinok vére a Hamászt? Lehet-e ennek a terrorszervezet haszonélvezője? (Egy iszlám „mártír” családja kb. 2,5 millió dollár juttatást kap.) A gázaiak sokasága miért nem lázadt fel eddig ellene? Vagy miért nem lázad fel most? Százezrével kelnek útra bombabiztosabb szegletek felé, de ugyanannyian a Hamász irodái (alagútjai) elé seregelve követelhetnék, vagy csak szelíden kérhetnék – adják vissza a túszokat. Hiszen, akár az ő életük biztonsága is lehetne megfontolás tárgya. Lehet egy ilyen követelés/probléma felvetése életekbe is kerülne, de nem vesztenének vele sokat, mert a bombatámadásokban sokkal többen pusztulnak el. (Izraelnek ugyanis saját katonái élete nagyon nagy érték, ezért vásárol drága repülőket és vet be azokról ledobható bombákat a terrortámadásokra válaszul, nem pedig szárazföldi egységeket.)
Igen, nincs szó, érv, magyarázat. Csak a szorongatóan régi és új tapasztalatok újra és újragondolása.
Amelyet már nem fedhet le semmilyen „virrasztó éji felleg” humánumot alakoskodó „nagy szárnya”.
A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Fekete füst száll fel, miközben az izraeli légicsapások és tüzérségi tűz folytatódik a 19. napon Gáza városában, Gázában 2023. október 25-én. Fotó: Ali Jadallah / Anadolu / Getty Images)