Kétszer jártam Gázában uniós delegációval. Először még a Fatah uralma alatt, másodszor már a Hamász hatalomátvétele után. A Fatah korrupt volt, erőtlen és harcias nyilatkozatai ellenére kompromisszumokra képes. A Hamász friss erőként először szervezettségével, majd szociális programjával állította maga mellé Gáza lakosságát. Egy svéd asszony, az ENSZ egyik gázai képviselője elmondta, hogy míg a Fatah-időkben csak helyi kísérővel mert kimenni az utcára, a Hamász-világban este sem lett rosszabb a közbiztonság, mint Stockholmban. Szociális politikájában a Hamász egy politikai párt szerepén messze túllépve iskolákat, árvaházakat, népkonyhákat, sportegyesületeket alapított, kezébe vette az egészségügyet, és még egy állatkertet is létrehozott. Ahol zebrák helyett csíkosra festett szamarakat mutogattak, hogy legalább illúziói legyenek a gázai gyerekeknek a sivatagról. Az arab nemzetek közül a palesztinok a legjobban iskolázottak közé tartoznak, sokan beszélnek angolul is. A Hamász különös gondot fordított az asszonyok megszervezésére, vezető politikusaik között is voltak nők.
Mindez szép lenne, ha a szervezet a szociális programját, szervező erejét és nem utolsósorban a rengeteg külföldi pénzügyi támogatást a kétmilliós országrész fejlesztésére, lakóinak jólétére fordítaná.
De a Hamász, azaz az Iszlám Ellenállási Mozgalom legfőbb céljának Izrael megsemmisítését tekinti, és a civil lakosság biztonságát is ennek rendeli alá.
A gázai alagútrendszerről eleinte azt gondoltuk, hogy csak csempészésre használják, de mára kiderült, hogy egy elhúzódó háború bázisának építette ki a szervezet. Folyamatosan és a józan ész szerint értelmetlenül lődözgetett ki rakétákat Izraelre, amelyek sokáig jóval kevesebb kárt okoztak a zsidó oldalon, mint az izraeli válaszcsapások Gázában. És mint a szörnyű októberi napokban kiderült, elképesztő áron és energiával fegyverezte fel magát egy Izrael elleni átfogó támadásra. Amelyről nyilván a Hamász vezetői is tudták, hogy nem nyerhető meg, a harcosok elpusztulnak vagy az akció során, vagy az izraeli bosszú idején. Ilyen értelemben öngyilkosságra vállalkoztak, ugyanúgy, mint az izraeli buszokkal együtt önmagukat is felrobbantó elődjeik. Bármilyen tragikus belegondolni, de
a legjobb öngyilkos harcos kétségkívül az, akit már az óvodában is arra képeznek ki.
A szép szociális program és az asszonyok iszlám világban szokatlan aktivizálása is részben ezt a tragikus célt szolgálta. Jegyezzük meg: elég avítt ideológia mentén. A Hamász Charta a zsidókat okolja a francia forradalomért és a kommunizmusért, s átveszi az európai szélsőjobb köreiben szerencsére már lejáratott, legbutább antiszemita közhelyeket. Noha a palesztin ellenállás jórészt marxista gyökerű volt, és a valódi nácik az arabokról sincsenek jobb véleménnyel, mint a zsidókról.
Minden okunk megvan tehát arra, hogy a Hamász októberi izraeli terrortámadására adott választ jogosnak ítéljük. Amelynek célja részben a bosszú, részben annak megelőzése, hogy valaha hasonló támadás érje Izraelt. A jövő szempontjából nyilván a kevesebb bosszú és a minél biztosabb megelőzés lenne a szerencsésebb, de ezt könnyebb Budapesten leírni, mint a gyakorlatban megvalósítani. Mindenesetre van a megtorlásnak egy foka, amely már elfogadhatatlan méretű szenvedést hozna Gáza ártatlan civil lakosaira. Ez irgalom és emberség kérdése, és aki egy ilyen pusztítás elkerülését kéri Izraeltől, az nemes célt szolgál. Az emberségen túl azonban van egy geopolitikai megfontolás is, amelyet lehet cinikusnak nevezni, de mégis nagyon fontos a kollektív Nyugat biztonsága szempontjából.
Az iszlámnak a világon közel kétmilliárd híve él, és az Európai Uniónak, a migránsokat nem számítva is, húszmillió muszlim vallású állampolgára van.
Több, mint magyar, szlovák és szlovén együttvéve. Az átlagos muszlim persze nem sokat törődik Palesztinával, de ha a gázai gyerekek lebombázásáról hall, akkor a világon mind a kétmilliárd ugyanazt gondolja. Elég jellemző, hogy a török demokratikus ellenzék, amelynek győzelmét a Nyugat olyannyira remélte, legalább annyira Palesztin-barát, mint maga Erdogan elnök. Pedig a szocdem Köztársasági Néppártnál világibb pártot nemigen találni a muszlim világban. A Nyugat (szerintem feleslegesen) elveszítette Oroszországot, elrontotta a viszonyt Kínával és nagyjából tétlenül nézi a BRICS jelentős bővülését. A muszlim világ elidegenítésére már igazán nem lenne szükségünk. Joe Biden elnök és köre ezt láthatóan érti, bár kimutathatná kicsit jobban is.
Az októberi terrortámadás után a médiát elöntötték azok a vélemények és fejtegetések, melyek szerint Palesztina és palesztin nép nem is létezik. Amatőr történészként természetesen mindenki azt állít, amit akar. Ám aki békét szeretne a Közel-Keleten, annak tisztában kell lennie a realitásokkal. Palesztin Állam annyira létezik, hogy 139 ország, köztük hazánk is elismeri. Magyarországot 1988 óta képviseli nagykövet a palesztin Ramallahban, státuszát 2014-ben az Orbán-kormány emelte meg kommunikációs szinten. A képviselet honlapján ma is olvasható, miszerint „együttműködésünk alapja, hogy segítsük az életképes és demokratikus palesztin állam létrejöttét, a közel-keleti konfliktus igazságos rendezésének keretében”. A mondatban udvariasan benne van az is, hogy a Palesztin Állam jelenleg nem életképes és legfeljebb részben demokratikus. Elnökét, a nyolcvannyolc éves Mahmúd Abbászt 2005-ben választották meg, azóta nem tartottak újabb voksolást. Gáza ügyeibe a ramallahi központi kormánynak semmilyen beleszólása sincs. Az Izrael által részben megszállt Ciszjordániában (West Bank) 165 kis enklává tartozik a hatásköre alá, míg legalább kétszáz izraeli telep alakult a nemzetközi jogilag nem Izraelhez tartozó területeken. Palesztinát valóban újra kellene tervezni, hogy „életképes és demokratikus” legyen.
A Hamász egy pillanatig sem fogadja el Izrael Állam létét és időről időre támadást intéz ellene. Az izraeli szélsőjobboldal a palesztin államiságot és nagyobbrészt a palesztinok elemi jogait is tagadja.
A demokratikus izraeli erők és a mérsékelt palesztinok tudják, hogy a kétállami megoldás jegyében a két nemzetnek ki kellene egyeznie egymással.
Látni kell ugyanakkor, hogy egyrészt saját szélsőségeseik foglyai, másrészt – amikor éppen béke van –, akkor a belső ügyeik kötik le őket, háborús helyzetben pedig értelemszerűen egységet mutatnak az ellenséggel szemben. Mindez régi történet, amelyet sokan megoldhatatlannak tartanak. Amíg a világban biztonságpolitikai egyensúly uralkodott és a Biztonsági Tanácsban az amerikaiak, az oroszok és a kínaiak tiszteletben tartották egymás érdekeit, a közel-keleti konfliktust minden véres áldozata ellenére lokalizálni lehetett. Most, amikor a világrend szövete egyre több helyen feslik fel, ugyanaz a megoldatlan konfliktus könnyen átcsaphat Izrael és Palesztina határain. A Nyugatnak ezért joga és kötelessége is úgy megvédeni Izraelt, hogy közben biztosítsa a palesztin nép jogait, kiegyezésre nyomva mindkét felet. Végső soron az izraeliek és palesztinok közös érdeke, hogy a Nyugat érdekkörében maradjanak, és ne váljanak kontinentális háborúk terepévé.
A szerző volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Mohamed Szaber / MTI / EPA)