Ma lenne 90 éves Pozsgay Imre, a pártállam egykori kultuszminisztere, az MSZP első frakcióvezetője a demokratikus parlamentben. A harmincon aluliaknak talán nem sokat mond a neve – harmincöt évvel ezelőtt viszont Pozsgay volt a legismertebb és talán a legnépszerűbb politikus Magyarországon.

Rákosi Mátyás rémuralma alatt került ki a Szovjetunióba, s a birodalom káderképzőjében, a Lenin Intézetben szerzett diplomát. Pozsgay a forradalom megtorlása idején, 1957-ben tért haza és kezdte meg pályáját az állampárti nómenklatúrában. Így minősítette ekkor ’56-ot: „Lehetett-e nálunk forradalom 1956 októberében? Hová vezethet nálunk a termelési viszonyok megváltoztatása és az uralkodó osztály megdöntése? – (Mondtuk, hogy a forradalom ezt jelenti.) Ilyen lépés nálunk csakis visszafelé, a kapitalista viszonyok és a burzsoá uralom visszaállításához vezethetett és vezetne ma is. Ez viszont színtiszta, steril ellenforradalom.”

Innen kanyarodott Pozsgay Imre útja 1989. január 28-áig, amikor a Magyar Rádióban ’népfelkelésnek’ nevezte ’56-ot. A Kádár-rendszer legitimációja ’56 megbélyegzésén nyugodott.

Pozsgay a kádári konszolidáció időszakát az állampárt Bács-Kiskun Megyei Bizottságánál töltötte. Itt kötött szövetséget – többek között – Horváth István későbbi belügyminiszterrel is. A reformkurzus repítette a pártközpontba, aztán rövid ideig miniszterhelyettes, majd a Lázár-kormány kultuszminisztere volt. A népi kommunisták archetípusa, az addigra kegyvesztett Fehér Lajos 1980-ban a friss KB-tag Pozsgay Imrét a Politikai Bizottság tagjai közé ajánlotta¹, mintegy saját politikai örököseként. Kádár a felvetést lesöpörte az asztalról, s két évvel később – addigra Fehér halott – Pozsgayt a Hazafias Népfront élére „száműzte”. Pozsgay a szükségből erényt kovácsolt. A Népfront „szélárnyékában” szőtte a maga politikai hálóját, az évtized végére „csápjai” szinte mindegyik ellenzéki szervezethez, induló párthoz elértek. Mindeközben a nómenklatúrában egyáltalán nem építkezett, s ez a mulasztása a történelmi fordulóponton végzetes csapást jelentett pályafutására. Addig viszont Pozsgay volt a „reformkommunista sztár” a későkádári Magyarországon.

A nyolcvanas évek második felében a társutas értelmiség a lábai előtt hevert, a bimbódzó ellenzéki mozgalmakban egyedül Pozsgayt övezte feltétlen tisztelet a pártállami politikusok közül. Elment – és ezzel védőernyőt nyújtott – az 1987. szeptember 27-i lakiteleki találkozóra, ahol elindult a Magyar Demokrata Fórum. A Kádár-korszakot lezáró 1988. májusi pártértekezleten Pozsgay végre bekerült a Politikai Bizottságba. Csatlakozott a Grósz-kormányhoz.

Államminiszterként terjesztette a Ház elé 1988 novemberében – egyidőben azzal, hogy Németh Miklós váltotta Grósz főtitkárt a miniszterelnöki székben – a demokrácia-csomagtervet, amelyből 1989 első félévében megszülettek a rendszerváltás első lépcsőfokát alkotó jogszabályok: a parlamentáris kormányzást megalapozó alkotmány-módosítások, az egyesülési, a gyülekezési, a sztrájkról szóló és a népszavazási törvények.

Az állampártban ’89 tavaszán artikulálódott a „történelmileg kialakult” egypártrendszer mellett kitartó Grósz-féle pártvezetéssel szemben a többpárti parlamentáris demokráciára való áttérés iránt elkötelezett reformkörök platformja. A reformkörösök vátesze, idolja a kezdetekben megfellebbezhetetlenül Pozsgay Imre volt. Közben úgy tűnt, hogy Pozsgay minden eshetőségre elszánt, s „Demokratikus Magyarországért Mozgalom” néven az állampárti struktúrán kívüli kezdeményezést indított. A reformköröket viszont nem vezette.

A Nagy Imrét ’57-ben pocskondiázó Pozsgay Imre 1989. június 16-án őrt állt a meggyilkolt miniszterelnök koporsójánál. ’89 nyarát a Nemzeti Kerekasztalnál töltötte: Pozsgay játszotta a „jó rendőr” szerepét az állampárti delegációban. Mire szeptemberben vége lett a NEKA-tárgyalásoknak, a reformköröket elfoglalták a KISZ-ből éppen kiöregedett csinovnyikok, akik nagyon is komolyan vették Pozsgay ’88 májusi szavait: „A kígyónak is le kell vedlenie bőrét, mert belepusztul”. Pozsgay nem vállalta be a pártszakadást ’89 szeptemberében, s ezzel nagy csalódást okozott az MDF Ó utcai központjában.

Az SZDSZ már ’89 nyarán „darálni” kezdte Pozsgay Imrét. Hirtelen az államelnöki székbe készülő reformkommunista politikustól féltették a demokratikus átalakulást. Mai szemmel nézve egészen abszurd, hogy Pozsgayt a liberális szereplők jobban amortizálták, mint Nyerst, Hornt, Némethet, vagy Grószt, miközben abban a kérdésben a Nemzeti Kerekasztalnál is teljes konszenzus uralkodott, hogy a köztársasági elnöki hatáskör – teljesen függetlenül a megválasztás módjától – az 1946. évi I. törvénycikkben írottakhoz hasonlóan gyenge lesz, tehát az államfő a kormányzati cselekvést nem tudja majd befolyásolni.

A liberálisok Pozsgay ceremoniális mennybemenetelét tekintették a hatalomátmentés szinonimájának, miközben ekkor már hetek, sőt hónapok óta zajlott a spontán privatizáció, a KISZ-vagyon átjátszása, magyarul a nómenklatúra burzsoázia kialakulása. Amikor 1989. szeptember 18-án, a Nemzeti Kerekasztal záró fordulóján, a két liberális delegációvezető, Tölgyessy Péter és Orbán Viktor bejelentette, arról is népszavazást kezdeményeznek, hogy csak az országgyűlési választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására, egy ország láthatta élő egyenes adásban a halálsápadt Pozsgay arcát. A november 26-i négyigenes népszavazás eredménye végképp szertefoszlatta Pozsgay Imre elnöki ambícióit.

Félreértés ne legyen: a reformkommunisták között egyetértés volt abban, hogy az átalakuló állampárti szervezetek hegemón pozíciójából – persze szigorúan a nyugati mintájú jogállami díszletek között – minél nagyobb hányadot mentsenek át az új magyar demokráciába. Akadt néhány kivétel, mint például a szentesi drámapedagógus, Keserű Imre, vagy a KISZ-utódszervezetétől egzisztenciális halálugrással távozó Gyurcsány Ferenc, de az emblematikus vezetők közül senki nem tartozott közéjük. Pozsgay Imre sem.

Pozsgay Imre az állampárt Politikai Intéző Bizottsága szeptember 19-i ülésén fel is idézte, hogy a NEKA-tárgyalásokon védelmébe vette a hegemón szerep anyagi alapjainak megőrzését: „A kérésük az volt, hogy addig is, míg az új Országgyűlés össze nem ül, az MSZMP tanúsítson önmérsékletet, és szüneteltesse vagyonának forgatását és jövedelmi források megteremtését, ezt nem vállaltuk és ebbe nem mentünk bele”². A reformkommunisták és Grószék között a hasadás valójában abban érhető tetten, hogy az utóbbiak közjogi biztosítékokkal (ld.: maradjon fenn a párt vezető szerepe az alkotmányban) akarták megőrizni a hegemón szerepet és el akarták kerülni a rendszerváltást. A reformkommunisták viszont élére akartak állni az „elkerülhetetlennek”, hogy kézben tarthassák az átmenetet és maguk képére formálhassák az új rendszert. Pozsgay Imre azonban a kádári állampárt két – a térségben egyedülálló – sajátosságával egyáltalán nem kalkulált. Kádár ’56 után a marxista-leninista felszín alatt ideológiai szempontból kilúgozta, minden morális összefüggéstől megfosztotta és pőre pragmatizmusba fojtotta a nómenklatúra hatalompolitikáját. S ez a nómenklatúra mindegyik térségbeli hatalmi gépezetnél nyitottabbnak és alkalmazkodóképesebbnek bizonyult a nyugati tőkeexpanzió irányába.

Ideológiai pozíciója kicsit hasonló volt, mint Iliescué, Milosevicé, Meciaré, vagy az ifjú Pawlaké, Ficóé. Csakhogy a nyolcvanas évek magyar állampárti nómenklatúrája pont azért lett 1989 folyamán mindegyszálig reformkommunista, mert számukra a hegemón pozíciók fenntartására – sőt: kiszélesítésre – holmi alkotmányos biztosítékoknál erősebb garanciát jelentett a globális kapitalista világrendbe való közvetlen és szolgai becsatlakozás.

Pozsgaynak ’89 végére a nómenklatúrán belül gyakorlatilag egyetlen szövetségese maradt: Horváth belügyminiszter. A ’90 januári Dunagate-ügy az állambiztonsági aktákat ugyan nem nyitotta meg, de megbuktatta a belügyminisztert. Horváth István eltűnt a közéletből, nem került fel az MSZP országos listájára sem. Pozsgay Imre ezek után bázis és szövetséges nélkül lett előbb az MSZP országos listavezetője, majd – a választások után – frakcióvezetője. A légüres térbe került Pozsgay ’90 novemberében távozott az utódpártból a politikai senkiföldjére. Az MSZP akadálytalanul menetelhetett a Demokratikus Chartába. A technokrata utódpárt kompatibilissé vált a liberálisokkal.

Pozsgay csak az első, de messze nem az utolsó utódpárti politikus volt, aki a liberális politikusok és médiamunkások célkeresztjébe került. A Horn-kormány alatt a legnagyobb SZDSZ-es „projekt” arról szólt, hogy távol tartsák Nagy Sándort a kormánytól. A szakszervezetek éléről érkezett Nagy Sándor ugyanis – szemben Pozsgayval, majd a hozzá hasonlóan népi baloldalinak tartott Szűrössel, Szilivel – ellenajánlattal is élt a neoliberális közgazdasági dogmákhoz, a megszorítás-fetisisztákhoz képest. Nagy Sándor az ezredforduló után éppúgy marginalizálódott az MSZP holdudvarában, ahogyan Szűrös Mátyás, vagy később például Szili Katalin, Király Zoltán, Bihari Mihály, Szöllősi Istvánné, Krausz Tamás, Gazsó Ferenc, Galló Béla, Sipos József, Alföldi Albert, a Szocialista Platform, a Társadalompolitikai Tagozat, a Baloldali Tömörülés.

Pozsgayt élete vége felé a hajdani álmait kettétörő Orbán Viktor kérte fel a „Nemzeti Konzultációs Testületben” való tagságra, majd az Alaptörvény előkészítésében történő közreműködésre.

Pozsgay Imrét az utókor bőven bírálhatja amiatt, hogy hiúsága és a romantikus szóvirágok mögül sorsfordító pillanatban hiányzott a határozott társadalmi-gazdasági koncepció és a szervezőkészség. Pályafutása mégis egy szomorú szimbólum: a hamvába holt magyar patrióta baloldali kísérlet mementója.

¹ Papp István: Fehér Lajos – Egy népi kommunista pályaképe (ÁBTL-Kronosz Kiadó, Bp.-Pécs, 2017.) 396.o.
² Rendszerváltás (Osiris, Bp.,2018.): 461-462.o.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Pozsgay Imre a z MSZMP delegációja vezetőjeként a Nemzeti Háromszög tárgyalásán a Parlamentben 1989. augusztus 25-én . Fotó:  Kovács Attila / MTI )