Az elmúlt hét egyik legfigyelemreméltóbb eseménye Charles Michelnek, az Európai Tanács (az unió állam- és kormányfőit tömörítő szervezet) elnökének a budapesti látogatása volt. Hirtelen érkezett, és a tárgyalás után a sajtót nem tájékoztatták annak tartalmáról. Így csak találgatni tudunk, hogy mi lehetett ennek a váratlan vizitnek a témája.
A magyar miniszterelnök a Kossuth rádióban természetesen nem árult el részleteket a megbeszélésről, de szavai alapján összerakhatjuk a képet, amely valószínűleg lefedi az eszmecsere tartalmát. Orbán Viktor a szokásos péntek reggeli beszélgetésben azt mondta, hogy értelmetlen dolog vétóról beszélni. Érvelése szerint vétózni csak megszületett döntéseket lehet, az EU alapszerződése pedig világosan kimondja, hogy bizonyos kérdésekben csak az összes tagállam hozzájárulásával születhetnek döntések. Ha nincs egyetértés, akkor nincs közös álláspont. Mivel mi bizonyos ügyek napirendre vételével sem értünk egyet, ezért ezekben döntések sem születhetnek, tehát nincs mit vétózni. Így van ez Ukrajna jövőbeni uniós tagságával is, hiszen ez egy előkészítetlen ügy.
Tehát a tárgyalás témái Ukrajna körül foroghattak. Nem véletlenül, hiszen november 8-án az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen bejelentette, hogy javasolni fogja a már említett tanácsnak a csatlakozási tárgyalások megkezdését Ukrajnával és Moldovával. Azt is tudjuk, hogy a bizottság vezetője már korábban utalt rá, hogy többletbefizetéseket kérnek az Európai Unió tagjaitól, többek között az Oroszország által megtámadott Ukrajna támogatása miatt.
Magyarország tehát keleti szomszédunkkal kapcsolatban több kérdésben is olyan helyzetbe került, hogy megakadályozhatja a közös álláspont létrejöttét.
Nyilvánvalóan nem független ettől a pozíciótól, hogy november 23-án a bizottság jóváhagyta a magyar helyreállítási és ellenálló képességi terv (5,8 milliárd euró) részeként 1 milliárd euró előleg kifizetését. November 30-án jött a híre annak, hogy a 21,7 milliárd eurós kohéziós keretünkből pedig várhatóan 10 milliárd eurót szabadít fel a testület december folyamán. Egyértelmű tehát az alkuhelyzet: a zárolt források részleges megnyitásával a nagyobb engedékenységre próbálja rávenni a kormányt az EB az ukrán ügyekben.
Az ukránok egyébként az életüket áldozzák fel az Európához tartozás érdekében, ami elég erős érv a támogatásuk mellett. Nem szabad elfelejtenünk, hogy szemben minden hiedelemmel, ezt a háborút Oroszország robbantotta ki – felrúgva jó néhány nemzetközi szerződést és megszegve ígéreteit –, amikor rátámadt a szomszédjára. Egyértelműek voltak az agresszor oroszok szándékai: ha kell, akár háborús pusztítással is, de meg akarták akadályozni Ukrajna közeledését a nyugathoz. A háború kirobbanása előtt az ukrán társadalomban a NATO-tagságnak nem volt többségi támogatása, szemben az uniós tagsággal, amely viszont elsöprő igenléssel rendelkezett. Ezért az az Ukrajna, amely jelenleg is a vérével fizet az unió irányába kinyilvánított ragaszkodásáért, megérdemli, hogy legalább felvegyék a tárgyalásokra érdemesek listájára. Abban a miniszterelnöknek igaza van, hogy jelenleg az ország alkalmatlan a tagságra. De általában hosszú az út a tárgyalások megkezdése és a taggá válás között. A kormányfő vétóval kapcsolatos eszmefuttatása jelenthet olyan kiskaput is, amely egy esetleges kompromisszumnak adhat utat az Európai Tanácsban ebben a tekintetben.
Ráadásul, ahogy korábbi írásaimban is jeleztem már, a magyar gazdaságnak rendkívül fontosak az uniós pénzek. A koronavírus-járvány és az orosz–ukrán háború azért viselt meg minket a legjobban az unióban, mert gazdaságpolitikai hibáink nehéz körülményeket teremtettek hazánkban. A sikeres és gyors kilábaláshoz, a támogató üzleti és pénzügyi környezet létrehozásához elengedhetetlen Brüsszel és Budapest kapcsolatainak a normalizálása. Biztató, hogy a magyar kormányfő az említett interjúban leszögezte, hogy mi vagyunk az unió, tehát Magyarország EU- és NATO-tagsága lezárt ügy, nem kérdőjelezhető meg. Azt hiszem, ezt a deklarációt különösen az erősítené meg, ha valóban a kompromisszumkeresés vezetné a tárgyaló feleket, és létrejönne a megállapodás az uniós források megnyitásáról. Abban a tekintetben is érdemes tisztán látnunk, hogy
politikai alkut kell kötni, hiszen az elmúlt hetekben nem változott a jogállamiság helyzete itthon, mégis jelentős fordulat sejlik fel a horizonton a támogatások ügyében.
Ma Magyarország fontos nemzeti érdeke az uniós támogatások felszabadítása, és joggal várható el a kormánytól, hogy ennek szellemében cselekedjen.
Ahogy joggal várható el az is, hogy a palesztin terrorszervezet, a Hamász fogságába került magyar állampolgárságú túszok kiszabadítása érdekében tegyen meg minden tőle telhetőt a kabinet. Ebben a tekintetben szerintem nincs mit kritizálni hazánk álláspontján és lépésein: mind a háború, mind a túszok kérdésében helyeselhető, ami történik. Izraelt terrortámadás érte, ezért joga van az önvédelemhez, amely nem kell hogy korlátozódjon a területére, ameddig a polgárai életét fenyegetik. Az elmúlt héten néhány napra létrejött átmeneti tűzszünetben elkezdődött a túszok részleges szabadon bocsátása. Közben a zsidó állam is szabadon engedett börtönbüntetésüket töltő palesztin elítélteket. A nemzetközi és a hazai sajtó is gyakran – szerintem megtévesztő módon, fogalmakat összekeverve – túszcserére hivatkozik. Érdemes leszögezni, hogy túszokat csak a palesztin terrorszervezet szedett. Az október 7-i brutális mészárlás idején, amikor fegyveresen betörtek Izrael területére, ártatlan embereket hurcoltak magukkal zsarolási célzattal. Ők túszok. Izraelben független bíróság ítélt el olyanokat, akik bűncselekményeket követtek el. Ők pedig elítéltek. Említettem már korábban, hogy a palesztin nép legnagyobb ellensége nem Izrael, hanem a saját vezetőik. Ben Shapiro ezt úgy fogalmazta meg, hogy „…ha az izraeliek leteszik a fegyvert, eljön a második holokauszt. Ha a palesztinok tesznek így, holnap megszületik a palesztin állam.”
A terrorszervezet vérengzése megdöbbentő következményekkel járt. Egyrészt borzalmas és sokkoló részletekre derült fény mind a túszok beszámolói alapján, mind a gázai katonai akció kapcsán (kórház alatti alagút terrorista-főhadiszállással, fegyverekkel, a terroristákkal együttműködő nemzetközi szervezetek alkalmazottai, a merénylőket támogató tanárok és orvosok stb). Mindezek fényében különösen megrázó az a tüntetéshullám, amely az amerikai és európai egyetemeken és nagyvárosokban a Hamász mellett és Izrael ellen zajlik.
Magyarországon szerencsére ezek a hangok teljesen izoláltak, szinte alig jelennek meg. A hazai belpolitikát más kérdések uralják. Például a Fővárosi Közgyűlés választásának szabályai. Érdeklődéssel figyeltem, hogy az október elején itt, az Indexen megjelent cikkem után vita indult meg a közgyűlés választási módjával kapcsolatban. Azt javasoltam két hónapja, hogy térjünk vissza a rendszerváltás idején megalkotott és 24 évig jól működő modellhez, amely szerint a testület tagjait listás szavazással választjuk. A két legfőbb érvem a javaslat mellett úgy szólt, hogy egyrészt így nagyobb eséllyel jelenik meg a Budapest egészében gondolkodó, hosszú távú szempont a politikai vitákban. Másrészt tisztábbá, világosabbá teszi a pártok közti erőviszonyokat az ilyen szabályozás. Tudom, hogy ez a javaslat csak egy kis szeletében befolyásolhatja a főváros működését. Budapest gondjai, lemaradása, gazdátlansága sokkal több rétegű, mint pusztán a közgyűlés választási módja. De ez is egy probléma azok közül, amelyek megoldásra várnak. Ha lehetőségünk nyílik rá, érdemes változtatni azon a rendszeren, ami annak idején a Fidesz javaslatára került bevezetésre, és úgy tűnik, nem vált be.
Örömmel tapasztaltam, hogy a témával foglalkozó szakértők jelentős része támogatólag foglalt állást az általam felvetettekkel kapcsolatban.
Annak viszont nem örültem, hogy végül a szélsőjobboldali Mi Hazánk párt nyújtott be a parlamentben hasonló tartalmú előterjesztést. Igaz, a nyilvánosság előtt elmondottak mindig közkinccsé válnak, szabadon lehet a leírtakat felhasználni bárkinek, nem élveznek védelmet. Az országgyűlésben elindult diskurzus esetében viszont ma még nem látható, hogy hoz-e a főváros helyzetét javító eredményt. Nehéz lenne ebben a pillanatban megmondani, hogy a hallottak alapján az egyes frakciók mit gondolnak. (Külön érdekessége a megszólalásoknak, hogy most azok a pártok szólalnak fel ellene, akik annak idején ezt a szabályozást védték. A jelenlegi szisztémáról például azt mondta az MSZP, hogy „részérdekek csataterévé silányította a Fővárosi Közgyűlést”, illetve eddig nem látott, borzalmas aránytalanságot teremt. Az LMP egyértelműen a listás választás mellett kardoskodott és elvetette azt az egyenlő választójogot sértő megoldást, amit most viszont védelmébe vesz. A Jobbik és a Párbeszéd alaptörvény-ellenesnek tekintette azt a jelenlegi rendszert, amiről néhány napja kijelentette, hogy nem akarja megváltoztatni.)
A vita sajátosságai mellett mindenképpen hasznos, hogy elindult a gondolkodás az „ország szívének” jövőjéről. Érdemes lenne egy kicsit kilépni a szokásos Fidesz-baloldal, kormány-ellenzék kettősségből, és megpróbálni elsősorban azt megvizsgálni, hogy mi szolgálja Budapest érdekét, fejlődését. 150 éves gyönyörű fővárosunk megérdemelné a kitüntetett figyelmet. Remélem, hogy a politikai élet szereplői meg fogják találni ezt a megoldást.
A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök és felesége, Lévai Anikó szavaz az önkormányzati választáson a Zugligeti Általános Iskolában, a XII. kerületi 53-as számú szavazókörben 2019. október 13-án. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI )