Az áttekinthetetlenül hagyott információs helyzettel olyan észrevétlenül fogy el a szabadság, ahogy a tiszta víz és a levegő elfogyott. (Sólyom László, 1988.)

A decemberben elfogadott Tizenkettedik Alaptörvény-módosítás két szuverenitásvédő passzus között megágyazott a Megfigyelő Államnak. Az egyedi digitális azonosítóról szóló – szuverenitásvédelmi szendvicsbe rejtett – rendelkezés 2024. július 1-én lép hatályba.

Az információs önrendelkezési jog kezdetei Magyarországon a rendszerváltás hajnalára nyúlnak vissza. A fogalmat a német Alkotmánybíróság népszámlálás-ítéletéből átemelve Sólyom László – aki holnap lenne 82 esztendős – Egy új szabadságjog: az információszabadság című tanulmánya (Valóság 1988/9.) hozta be a magyar köztudatba. A karlsruhei alkotmánybírák anno leszögezték:

Az írást bátran tekinthetjük a sólyomi életmű sűrítményének is, ahogyan a későbbi államfő párhuzamot vont az adatvédelmi és a környezeti konfliktusok között: „Az adatvédelem és információszabadság lényege éppúgy nem az egyéni védelem, mint a környezetszennyezési ügyeké, hanem elsősorban rendszer kérdése. A konfliktusokat és igényeket azonban mindkét esetben a személyes érintettség, legtöbbször az egyéni kár tudatosítja. Az információs és kommunikációs technikák hosszú távú társadalmi hatásai éppoly bizonytalanul becsülhetők, mint a környezeti hatások. A biztonságot már a bevezetéskor és a legrosszabb eshetőségre kell tervezni. Az az érv, hogy a környezetvédelem, valamint az adatvédelem és információszabadság a gazdag országok luxusa, amely szűkösebb vagy társadalmilag bizonytalanabb időkben mellőzhető, mindkettő vonatkozásában hamis és megbosszulja magát.” A Kádár-rendszer végóráiban Sólyom látnokian figyelmeztetett a „szép új világ” veszélyeire: „Az interaktív eszközök még teljesebb ellenőrzést tesznek lehetővé”. Sajnálatosan aktuális a magyar Alkotmánybíróság alapító elnökének következő megállapítása is: „Baj az, ha egyoldalú technikapárti propaganda folyik, amely elhallgatja a veszélyeket és költségeket, és még nagyobb baj, ha már alig megfordítható helyzet utólagos igazolását szolgálja.”

A ’88-as Sólyom-tanulmány gondolati előképe lett az úgynevezett „személyiszámos”, 15/1991. (IV. 13.) AB határozatnak (Abh.), melynek előadó bírája – nem véletlenül – éppen Sólyom László volt. Az Abh. verdiktje egyértelmű: „Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a korlátozás nélkül használható, általános és egységes személyazonosító jel (személyi szám) alkotmányellenes.” A testület érvelése egyszerre volt újszerű és mégis könnyen felfogható:

amely ugyanakkor az adatok kontextusból kiragadott volta miatt nagy valószínűséggel torz is. […] A nagy mennyiségű összekapcsolt adat, amelyről az érintett legtöbbször nem is tud, kiszolgáltatja az érintettet, egyenlőtlen kommunikációs helyzeteket hoz létre. […] A személyi számmal dolgozó államigazgatás hatalma mértéktelenül megnő. Ha a személyi számot a nem állami szférában is használhatják, ez nem csak az ottani adatfeldolgozóknak ad az érintett felett hatalmat, hanem az állam további hatalomnövekedéséhez vezet: még messzebbre terjeszti ki az adatokon keresztül ellenőrzés lehetőségét. Mindez súlyosan veszélyezteti az önrendelkezés szabadságát és az emberi méltóságot. A korlátozás nélkül használható személyi szám a totális ellenőrzés eszközévé válhat.” Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az univerzális személyi szám lényegénél fogva ellentétes az információs önrendelkezési joggal, továbbá sem az „állami szféra”, sem az államigazgatás egésze nem tekinthető olyan egységnek, amelyen belül egyetlen egységes személyazonosító kódot lehetne bevezetni vagy használni. Az Alkotmánybíróság a 13/2013. (VI. 17.) AB határozatban a korábbi esetjog felhasználhatóságáról a következőket rögzítette: „Az Alkotmánybíróság az újabb ügyekben vizsgálandó alkotmányjogi kérdések kapcsán felhasználhatja a korábbi határozataiban kidolgozott érveket, jogelveket és alkotmányossági összefüggéseket, ha az Alaptörvény adott szakaszának az Alkotmánnyal fennálló tartalmi egyezése, az Alaptörvény egészét illető kontextuális egyezősége, az Alaptörvény értelmezési szabályainak figyelembevétele és a konkrét ügy alapján a megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, és szükségesnek mutatkozik azoknak a meghozandó döntése indokolásába történő beillesztése.” Miután az Alaptörvény VI. cikke változatlan tartalommal szavatolja az információs önrendelkezési jogot, így a „személyiszámos” Abh. elvi tételei irányadóak maradtak. Egészen mostanáig.

A Tizenkettedik Alaptörvény-módosítás az Alaptörvény XXVI. cikkét két irányban egészíti ki. Első lépésben deklarálja a digitalizáció elsőbbségét. Baloldali nézőpontból – ha létezne ilyen a magyar Országgyűlésben – már ez az ártalmatlannak tűnő kinyilatkoztatás is támadható volna, hiszen az állam, mint közjószág működtetését olyan technológiára bízza, amely a gazdag kevesek kezében van. Ráadásul vélelmezhető, hogy országhatárokon kívül, de erről majd még később. Második lépésben pedig a módosítás arról szól, hogy az állam mindenki számára egy egyedi digitális azonosítót biztosít. Az előterjesztői indokolás kétségtelenül úgy fogalmaz, hogy mindenki önként döntheti el, használja-e a digitális azonosítót, valamint az érintett személynek lehetősége van a digitális állampolgárság választására. A normaszöveg azonban teljesen nyitva hagyja a jogalkotó számára a mozgásteret, hogy a jövőben a „biztosított” egyedi digitális azonosító használatát kötelezően írja elő. A részletes indokolás amúgy ezzel a felettébb rejtélyes mondattal zárul: „E lehetőség ugyanakkor nem eredményezi azt, hogy minden egyes egyedi eljárásnál vagy eljárási cselekménynél újabb döntési jogosultságot biztosítson a jogi szabályozás.” Ráadásul az univerzális egyedi azonosító használata az állami működésben attól függetlenül ellentétes a „személyiszámos” Abh. szellemével és betűjével, hogy az milyen mértékben függ az érintettek önkéntes döntésétől. Az Alaptörvény-kiegészítés zárómondata pedig az ügyek digitális intézéséhez szükséges adatkör meghatározását kormányrendeletre bízza, jóllehet a rendszerváltás óta garanciális szabály volt, hogy alapvető jog – ilyen az információs önrendelkezési jog – korlátozását törvényben kell rendezni.

Nem csak arról van szó, hogy minden állam szuverenitása polgárai, a polgárok közösségeinek szuverenitásán, önrendelkezési szabadságán nyugszik. A Megfigyelő Állam a polgárai felett gyakorolt kontrollal egyenes arányban válik sebezhetővé külső erők számára. A digitális állampolgárság tervéhez a magyar állam jó eséllyel olyan szoftvereket, eszközöket, adatfeldolgozókat is igénybe vesz, amelyek nem a saját kebelén belül és nem is Magyarországon keltek életre. Nehezen védhető egy olyan ország szuverenitása, amely – miután termelőkapacitásai döntően külföldi kézen vannak, energiarendszere tökéletesen kiszolgáltatott – a teljes államműködéshez és polgárai személyiségprofiljához hozzáférést enged az állami kontroll alól régen kiszökött óriásvállalatoknak. Márpedig a Nagy Testvér-klauzula erre legalábbis lehetőséget teremt. A NER úgy védi egyik kezével Magyarország szuverenitását, hogy közben a másik kezével maga kínálja fel tálcán szuverenitásunkat a Big Technek.

Felülalkotmányozásnak hívjuk azt az alkotmánymódosítást, amellyel az alkotmányozó hatalom egy korábban alkotmányellenesnek nyilvánított jogszabályi rendelkezést emel be az alaptörvénybe. A NER-ben a felülalkotmányozásnak 2010. ősze óta hagyománya van. 

A Nagy Testvér-klauzula a NER sokadik felülalkotmányozása, miután egyértelműen felülírja a „személyiszámos” Abh. szellemét és betűjét.

A szuverenitásvédelmi törvény és a Tizenkettedik Alaptörvény-módosítás összevont vitájában az ellenzéki felszólalók szinte kizárólag az előbbire összpontosítottak. Egyedül a DK képviselője volt szíves megemlékezni a Nagy Testvér-klauzuláról. Elismerte, hogy tulajdonképpen nagyon is rászorulna a magyar állam arra, hogy valamilyen módon korszerűsítsék, több digitális szolgáltatás legyen elérhető, az állampolgárok kényelmesebben intézhessék az ügyeiket, és az állam naprakész és átlátható adatokat szolgáltasson. Csak hát a kormányoldal egy új rendőrállamot alakít ki, s visszatért az unásig ismert diktatúramantrához. A korábbi felülalkotmányozásokat legalább a parlamentben hangos ellenzéki tiltakozás kísérte. Most néma csend. A NER progresszív ellenzékének a szuverenitásvédelem fáj, és nem a Megfigyelő Állam kiépülése.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Matt Cardy / Getty Images)