Az új év elejére még „átér” a politikai számvetés ideje, melynek során a különböző oldalak és szekértáborok prominensei a saját szemszögükből értelmezik az elmúlt esztendő statisztikáit, vagy éppen kreálnak újabbakat, bizonyítandó, hogy hazánk dübörög és Európa utolsó menedéke, vagy éppen a depresszív földi pokol, ahonnan csak elmenni érdemes… Természetesen egyik állítás sem igaz, ám az egyenesen rémisztő, hogy az érintettek ilyenkor is az unalomig ismert (és ezerszer „felsült”) mutatókkal érvelnek: ilyen a GDP (amit például a kolontári vörösiszap-katasztrófa helyreállítási munkálatai is növeltek), vagy az átlagbért százezerrel torzító statisztikai adata (aminek számításából hozzávetőleg 1,7 millió, jellemzően alacsony keresetű honfitársunk marad ki). Eközben pedig a paraván túloldalán

Ami valójában dermesztő, az az, hogy erről érdemi mondanivalója sem a magyar politikumnak, sem pedig az európainak nincs. Készül egy uniós törvény, aminek a hatálybalépése majd talán 2025-re tehető, addigra viszont olyan félelmetes gyorsasággal hasít az iparág, hogy amit a törvény szabályozna, az addigra majdnem teljes mértékben kicserélődik. A magyar kormány pedig csupán alkalmazkodik az európai, lassú dinoszauruszra emlékeztető jogalkotáshoz, leköveti azt, önálló, nem pusztán retorikai kezdeményezése nem lelhető fel. Sajnos így volt ez korábban az Uber, majd az Airbnb kapcsán is – emlékezhetünk, előbbit megpróbálták „betiltani”, a rövid távú lakáskiadás káros hatásainak rendezését pedig a forráshiányos önkormányzatok kezébe adták, akik nyilvánvaló módon nem voltak képesek érdekeiket hatékonyan érvényesíteni. Márpedig a sharing economyvel, a globális eszközökkel, a digitalizációval és a mesterséges intelligenciával két dolgot nem szabad tenni. Egyrészt megpróbálni betiltani, másrészt szabadjára engedni. A tiltással nem annyira érdemes próbálkozni, az a tapasztalat, hogy a fejlődés gyorsabb, mint a szabályozás: mire valamit büntetnénk, három úton mutálódik és jelenik meg más cégek, más szolgáltatások és más eszközök képében. Szabadon engedni pedig szintén „utóítéletes” dolog (éppen, mint az Airbnb-nél): a fejlesztő cégek így óriási profitot realizálnak, a társadalmi költség egészét pedig egyedül a polgárok fizetik meg.

A mesterséges intelligenciával ebből következően ugyanez a helyzet. A működését megszüntetni vagy betiltani nem lehet, sőt az alkalmazásából eredő, irgalmatlanul nagy extraprofit már ott cirkulál a gazdaságban. Ha pedig kockázatok nélkül szabadjára lehetne engedni, mondván, hogy ez „csak” egy modern technikai eszközrendszer, vélhetően nem adott volna hangot aggodalmának számos uniós intézmény, szakember vagy éppen milliárdos, amúgy a „másik oldalon” focizó befektető. Hogy a rizikó mekkora, azt hűen fejezi ki, hogy még a viszonylag régi és a maiakhoz képest egyszerű algoritmusok alapján induló közösségimédia-platformok is képesek voltak teljes egészében átalakítani társadalmi életünket, szociális viszonyrendszerünket, hírolvasási szokásainkat és életvezetésünket, elhozva többek között az álhírek és az álvalóságok korát. Bár a mesterséges intelligencia kiváló vívmány, ha például az egészségügyi diagnosztikáról van szó, ha az ember közreműködésével „átveszi” a politikai kampányok kivitelezését, az a rémálmok korát hozhatja el.

A kormányt egy vád egészen bizonyosan nem érheti: senki sem állíthatja, hogy ne ismerné fel a probléma létezését. Az előző év egyik legszínvonalasabb MI-tematikájú rendezvényén ugyanis Nagy Márton miniszter saját prezentációjában vetítette ki, hogy

A kormány tehát tisztában van azzal, hogy óriási átalakulás küszöbén állunk, amelyhez foghatót a magyar munkaerőpiac csak háborús időkben tapasztalhatott meg. Ráadásul megdőlni látszik egy korábbi, bevésődött tévhit is, amely arra igyekezett elvinni a diskurzust, hogy valójában csak az alacsonyan kvalifikáltak vannak veszélyben a mesterséges intelligencia miatt, mert a futószalag mellett majd helyettük állnak a robotok. Ez a kép több okból is hamis. Egyrészt az utóbbi évek szerencsés fejleménye, hogy (a munkaerőhiány és a sajnálatos, kényszerű kivándorlás miatt) újra felértékelődött a kétkezi munka, a szakértelem, és sok esetben sokkal stabilabb megélhetést biztosít, mint a gyorsan átalakuló értelmiségi munkakörtípusok. Másrészt egymást érik a nemzetközi mérések, amelyek azt támasztják alá, hogy a tetőfedő és a vízvezetékszerelő munkája megmaradhat a mesterséges intelligencia korában is, a leginkább veszélyeztetett szakmák között viszont olyanok találhatók, mint a könyvelő, a banki alkalmazott vagy a hivatalnokállások különböző fajtái, tehát jobbára felsőfokú végzettséget vagy szakértelmet igénylő kenyérkereseti módok. Ez a folyamat egy évtizeden belül a legoptimistább becslések szerint is több százezer magyar munkahely megszűnését vagy teljes átalakulását eredményezheti. Ilyen helyzetben még egy dolgot nem szabad tenni: nem tenni semmit. Nem szabad újra az Uber vagy Airbnb-szabályozás éveken keresztül való tologatásának majd elbaltázásának csapdájába esni.

Számomra a megoldás annyira kézenfekvő, hogy inkább az lep meg, hogy ez még érintőlegesen sem képezte közéleti vita tárgyát: Magyar Munkahelyvédelmi Alapra (MMA) van szükség! Fel kell tőkésíteni egy olyan kasszát, amelyből két, külön-külön is nélkülözhetetlen dolgot finanszírozhatunk. Egyrészt üdvözlendő lenne, ha végre nem maradnánk ki egy komoly, világszintű felfutásból, amely ráadásul majdnem minden iparágat érint. Az észt digitalizációs forradalom bizonyítja, hogy vannak olyan kitörési pontok, amelyek nem kizárólag természeti erőforrásokra vagy kiváló területi elhelyezkedésre épülnek, az MI pedig éppen ilyen. Az MMA-ból olyan magyar vállalkozásokat kell és lehet támogatni, amelyek képesek nem csak felülni erre a hullámra, de regionális vagy világszinten is értékelhető fejlesztésekkel gazdagítani a magyar gazdaságot. A másik feladat legalább ilyen fontos – közszereplő számára egyenesen kötelező a megoldását keresni –, innen lehetne finanszírozni minden olyan magyar munkavállaló ingyenes átképzését, akinek álláshelye már most vagy később veszélybe kerül a mesterséges intelligencia térnyerése miatt.

A miből-re vonatkozó kérdés minden olvasóban felmerülhet. Nos, az nem tartható, hogy egy (vagy több) iparág – amely egy most még szabályozatlan környezetben – extraprofitot realizál, ezt úgy tehesse, hogy a folyamat társadalmi költségeit kizárólag az adófizetők állják. Az sem, hogy a kárvallott magyar munkavállalók, akik Európa egyik legszűkmarkúbb munkanélküliségi ellátási rendszerében három hónap után lényegében nem kapnak semmit, és még a saját átképzésüket is finanszírozzák. Ennél hazánk és a parlament felelőssége sokkal nagyobb, ezt a helyzetet nem szabad tétlenül helyben hagyni, és végignézni sem. Ha a 2008-as pénzügyi válság során a nagy pénzintézeteket ki lehetett húzni a bajból az adófizetők pénzén,

Ezt szolgálná a Magyar Munkahelyvédelmi Alap. Ha minden érintett multicég csak 1 százaléknyi extra adóterhet vállal miatta, valamint a mindenkori magyar kormány is felismeri feladatát ebben a kérdésben, évente több száz milliárd forint áll majd rendelkezésre a mesterséges intelligencia keltette fergeteg hatásainak csillapítására. Ezt pedig nemcsak arra kell felhasználni, hogy végre ne maradjunk ki az MI-felfutásból, legyenek regionális zászlóshajóink, de arra is, hogy minden veszélybe kerülő magyar munkavállaló védőhálóhoz jusson.

A szerző a Jobbik  –  Konzervatívok országgyűlési képviselője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját .

(Borítókép:  Egy férfi, amint a boldogságról beszélő robotra néz. Fotó:  Ana Fernandez / SOPA Images / LightRocket / Getty Images)