Az 1948-as kommunista átvétel egy civilizáció bukását okozta, amelynek hiánya alapvetően visszavetette a magyar társadalom civilizációs fejlődését.
Akkor, 1948-ban még nem lehetett tudni, hogy egy másik történelmi erő is munkálkodik a száz-kétszáz éves polgári világ elsüllyesztésén, s ez nem más, mint a modernizációnak a 20. század második felére jellemző fejlődése. Az arisztokrácia és a középosztály hiánya miatt Magyarországon a modernizáció akadálytalanul alakította át a viselkedés és öltözet kultúráját. Velük együtt sírba szállt a polgári civilizációs minta is.
Ha az ember 1945 előtti képeket néz, akkor a felelős férfi politikusok ugyanúgy néztek ki, a japán miniszterek, újságírók, a kínaiak, a malájok és a magyar politikusok, az angol miniszterek vagy parlamenti képviselők, a németek és spanyolok, ugyanolyan felöltőt hordtak, ugyanolyan keménykalapot hordtak, a délelőtti öltönyük angol minta alapján nagyon hasonlóan nézett ki. Ugyanazt a polgári civilizációt képviselték. Kivéve, ha nemzeti viseletet vagy Magyarországon a feudális elit öltözetét öltötték magukra (csizma, kard, lovaglónadrág, prémes kabát stb).
A kommunista, szociáldemokrata politikusok, népművelők egy kulturális ellenforradalom intézményrendszerét alakították ki, amikor még ellenzéki létben éltek 1945 előtt. A kitaszítottak polgáriasodását szervezték meg. Olvasókörökkel, egészségügyi vizsgálatokkal, könyvtárakkal, népművelődési előadásokkal, és az alapvető belépési küszöböt írás-olvasás tanfolyamokkal civilizálták a munkásosztály tagjait. A városi munkások polgári zakót, nadrágot vásároltak.
Az ellenzékben lévő baloldal a polgáriasodás mintáit követte, viszont amikor hatalomra kerültek, a kommunisták és a velük szövetséges szociáldemokrata vagy más baloldali értelmiségiek és politikusok a polgári civilizáció szisztematikus kiirtására törekedtek.
Repült a tánctanár, a zongoratanár, a díszzsebkendő, az úri szabó és a bejárónő, a hall és a sokszobás lakás, a kalap, a felöltő és az úri beszédmód, pénzzabáló kacattá vált a selyem, a kasmír vagy bármilyen más finom anyag. Mintává tették a durvát, az egyenszabottat, a zsákruhát, amelyben elvész emberi test finom formája. Az „urizálás” szitokszóvá és ellenséges viselkedéssé vált. Az egyszerű lett a szép: az egyszerű azonban kizárta a finomságot, a változatosságot, az esztétikailag értékelhetőt. Vaskos, darabos, funkcionális lett minde,n és ezeket a jellemzőket avatták mintává és értékké.
A kommunista elit ízlése jövőbe mutató volt, egybeesett a 20. század második felének modernizációs folyamatával. Európában a 20. század tízes éveitől formálta a civilizáció formáit a tömegtársadalom kialakulása. A mezőgazdaság több ezer éves uralmát felváltotta az ipar és a kereskedelem. Emberek milliói kerültek a falvakból a városokba.
A tömegtársadalom olyan megoldásokat követelt, amelyek a tömegeket tudták kiszolgálni: a kis vásárlóerejű tömeget olcsó tömegáruval lehetett ellátni, amelynek a színvonala messze alatta volt a polgári társadaloménak.
A polgári társadalom mindig is a jobb módúak, a jobban eleresztettek világa volt. A polgári társadalmat már el lehetett látni egyedi termékkel, manufakturális, kis szériás termékekkel, amelyeknek ára magasabb volt, mint a tömegáruké. A polgári társadalom egyes áruinak elkészítésére sokkal több idő állt rendelkezésre, mint az újabb társadalmi formációban megteremtett volumenalapú termelésnek. Így maradhatott fenn az igényes, az egyedi, a sajátos.
A tömegtársadalom előtt a polgári civilizáció volt a közép, a közép mércéje. A tömegtársadalom kialakulásával a tömeges kultúra vált a társadalom közepévé, és a polgári civilizáció a kikerült a középpontból. Elvesztette a mérce szerepét.
Amíg a középpontban állt, addig nem kellett magyarázkodnia. Amióta kikerült a középpontból, folyamatosan magyarázkodnia kell. A 19. század végén, a 20. század elején, de akár a polgári civilizáció előtti időszakban, még
az arisztokrácia korában senki sem tette fel azt a kérdést: „ezen mi kerül ennyibe?”, „miért ilyen drága?”. A létezésének a jogossága vált kérdésessé.
A tömegtársadalom önmagában pusztítóan hatott a polgári civilizációra. A kommunista uralom azonban tovább fokozta annak pusztulását. A tömegtársadalom tömegcivilizációja csak fricskázta a polgári civilizációt. A tömegcivilizáció a legitimációját kérdőjelezte meg a polgári civilizációnak. A kommunista uralom viszont egzisztenciálisan, a létében akarta elpusztítani, kétségbe vonni a polgári civilizációt.
A proletár, a nincstelen került a megítélés középpontjába, az igénytelenség, a szerénység, a természetesség és a funkcionalitás vált a tömegcivilizáció legfontosabb mérőeszközévé. A kifinomultság teherré vált, akár a viselkedés, akár a ruha vagy az öltözet, akár az étkezés vagy a lakberendezés terén. A használati érték vált központi szervezőelvvé.
A kommunista országokban fizikailag is csökkentették a polgári civilizációt képviselő emberek számát. A nácik a zsidókat, a kommunisták az arisztokráciát, a földarisztokráciát és a pénzarisztokráciát űzték el személyükben, elkobozták vagyonukat, a megmaradóknak pedig a személyes életterét, egzisztenciáját korlátozták. Szívesen elkobozták az ezüst és arany étkészletet; elvették a nagy lakást; lehetetlenné tették a személyzet tartását. Megfosztották boltjaiktól a polgári kis magántőkéseket: bezárt a magánpékség, a cipészműhely, a fodrász. Hírmondókat hagytak, akiknek lehetetlenné tették a személyükön, s személyes munkájukon túlmutató gyarapodást: nem lehettek munkaadók, nem halmozhattak fel lakást, földet, mint a személyes gyarapodás eszközeit. A hallt és a többszobás lakást feleslegesnek nyilvánították, és a jómódúak nagyobb lakásait idegeneknek adták oda: egy-egy szobában, lakrészben újabb és idegen családokat, embereket költöztettek be. A polgári civilizációt hordozó emberek gyerekeit kitiltották az egyetemekről, az arisztokratákat kitessékelték az országból. A feudális címek demokratikus megszüntetése a földarisztokrácia és leszármazottainak egzisztenciális ellehetetlenítésével is járt. Maradhattak, ha elmentek munkásnak, proletárnak vagy szellemi segédmunkásnak. A kommunista diktatúrával alkut kötőknek vagy a kommunista mozgalommal már 1945 előtt együttműködnek adtak lehetőséget a korban átlagosnak tekintett egzisztencia kialakítására. Nagy tehetség és lojális viselkedés kellett ahhoz, hogy valaki arisztokrata vagy polgári civilizációból érkezve legalább középosztályi, esetleg elit életet kapjon a kommunista rendszerben.
De a polgári civilizáció kicsiny maradványai már soha többé nem válhattak normává. Még a lazuló kommunista diktatúra idején sem.
A magyar társadalom úgy lépett át a szabad státuszemelkedés és a szabad pénzkeresés korszakába, hogy mintaként csak a saját civilizációs normái álltak rendelkezésre. A polgári világ megtaposva, eltiportan hevert a porban; a praktikus és kényelmes mindent elárasztott. Az értékek hierarchiája széttört. Csak az érvényesülés és a sikeresség számított, amelyben pedig a pénz és a státusz számított. A státusz is egyre inkább a kapcsolati tőke értékére szűkült le.
A kikergetett arisztokrácia, a polgári civilizáció nyugaton megmaradt mintái Magyarországon nem léteztek élő példaként.
A ruhákban a nyolcvanas évek butikdivatja hódított, amelyben a férfiak lila, zöld, felhajtott ingujjú zakókban feszítettek, mert a nyolcvanas évek öltönydivatából csak ez a „laza”, „sportos” trend jött át Magyarországra. Arattak az észak-olasz menő farmermárkák, mint a Casucci, amely csak Friuli olasz tartománytól északkeletre, a szovjet blokk országaiban számított a legmenőbb farmernak.
Az emberek nem járhattak egy polgári civilizációs norma szerint kialakított nagypolgári lakásban, hiszen ezek vagy nem léteztek, vagy csak egy-egy darab szigetként, általában romokban, mert nem volt ízlés, kultúra és pénz, amely élő példaként tartotta volna fent a polgári civilizációs keretet; érdeklődés és vásárlóerő, meg hozzáférés híján azt sem lehetett megtanulni, hol tart ez a kultúra a hetvenes, nyolcvanas években.
A nyolcvanas évektől kezdve egyre kevesebben hordtak öltönyt, vagy ha igen, azok is csak az érettségi öltönyök voltak. Azt meg egy idő után kinövi az ember. Ügyvéd, jogász hordott még legtovább öltönyt, de a formális ruhához ragaszkodó szakmák csökkenése még az öltönyt hordó multicégeknél is egyre inkább háttérbe szorult.
Szabadon érvényesülhetett hát a „dressing down” igénye, a sneakerek, a sportos ruhák és a divatmárkák émelyítő önreklámhordozó ruháinak a kultusza.
Ha kinyitunk egy német, francia, brit társasági lapot, akkor ott találunk cikkeket a pénz- vagy földarisztokrácia tagjairól, akik természetes közegében jelenítik meg az „elegancia”, a „laza elegancia”, a „tartás és modernség” fogalmait. Egy fiatalember láthatja, hogyan öltözik az elit (egy része). Hogyan lehet használni egy hatalmas kastélyt. Hogyan lehet virágokat elrendezni. Hogyan néz ki egy szépen megterített asztal. Hogyan lehet ízlésesen élni a környezetünkben.
A velünk élő arisztokráciának ez a haszna, hogy példát tud mutatni a „polgári/arisztokrata civilizációs minta” élő alkalmazására. Ez a minta nem más, mint a választékos, udvarias és értéktelített fogyasztás és viselkedés. Az általam normálisnak tartott értékvilágban ennek értékét nem csökkenti az, hogy a rókavadászat barbár, a kastélyok felesleges hodályok, és egy öltöny árából több hétig megél egy szegény család.
Az irigység pusztító és nem építő erő, ezért nem lehet erre alapozni.
Ha a szegénység és nélkülözés perspektívájából nézünk mindent, akkor szegényes lesz a keret, amelyben az életet szemléljük. Szegényes, de legalább tisztességes, mondhatná valaki. De ez az összefüggés nem létezik. A tisztességtelenség a szegények között is megtalálható. A tisztességtelenség ugyanis emberi jellegzetesség, és nem társadalmi helyzethez kötődik.
A szegényes kereteket teremtő emberi közösség nem tudja megakadályozni, hogy egyesek jómódúvá, gazdaggá váljanak. Viszont a szegényes kereteket fenntartó emberi közösség kiszolgáltatott és sérült lesz velük szemben. Nem lesz civilizációs keret, amelynek normáit, értékeit, szemléletét képes felmutatni az újgazdagság bunkó zabolátlansága ellen; tanítani sem tudja a pénzzel bőségesen ellátott embereket arra, hogyan viselkedhetnének, ha nem zabolátlanul, ízléstelenül és értéktelen módon költenék a pénzüket.
Ha nincs érték és mérték, akkor megszűnik egy minta, amelyet mások sem vehetnek át, amikor egyéni vagy társadalmi helyzetük jobbra fordul. Az igényesség kultúráját csak az emberek tudják hordozni, mintaként felmutatni, példává tenni. Amikor a kommunista vezetők elkergették a jómódúakat, akkor egy 1945-ig szervesen létező és ható mágnest hajítottak a szemétbe. Mágnes nélkül pedig nem működnek az ízlés iránytűi. Az ízléstelenség tombolása mindenkit elszegényít.
A szerző volt újságíró, ma üzleti coach.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Stephan Christoph von Neipperg gróf feleségével, Sigweisszel és a gyerekekkel Gironde tartományban, Franciaországban 1991-ben. Fotó: Wolfgang Kuhn / United Archives / Getty Images)