Ukrajna kilátásai nem jók. Az ország önerőből nem képes megvédeni magát. Az agresszió kirobbanásakor nem rendelkezett megfelelő mennyiségű és minőségű fegyverrel ahhoz, hogy szembe tudjon szállni a nála négyszer nagyobb agresszorral, aki a mai napig azt hangoztatja, hogy Ukrajna tehet a támadásról, és Kijev indította a háborút. Az orosz hadsereget a második legerősebbnek tartották. Akkor.
Nyugati értékelések szerint Kijev 2022 februárjában egy hétig tudta volna tartani magát, amíg elesik. A háború azonban közel két éve tart és ez elsősorban az ukrán akaratnak köszönhető, ami az orosz támadókból teljes egészében hiányzott. Az idő során Ukrajna lépésről lépésre egyre több olyan fegyvert kapott, amivel többé-kevésbé jól tudott védekezni, de ezeket az eszközöket nem használhatta Oroszország területén.
Katonailag a kör négyszögesítése az, ha egy megtámadott fél csak a saját eredeti határain belül használhatja a fegyvereket, miközben területét külföldről lövik, és légiereje, légvédelme nem tudja uralni a saját felségterületét. Ha saját eszközeivel mégis Oroszországot támadja, akkor az az agresszor szerint „terrorizmus” (Krimi híd, Belgorod). A háború eddigi egyenlege szerint Putyin 600 milliárd dollár kárt okozott Ukrajnának, ami a 2024. évi költségvetés hétszerese.
A gazdaság kétötöde megsemmisült, az áramtermelés egynegyede elpusztult, a lakosság egynegyede elmenekült, további, ismeretlen nagyságrendet oroszosítottak vagy áttelepítettek (gyerekeket is) Oroszország távoli területeire, ahol egy részük „átnevelést” kap. A 2024. évi költségvetés 60 százalékára nincs belföldi fedezet. Mindez azonban nem tudta megtörni az ukrán védelmi akaratot, és ha az utóbbi időben csökkenő tendenciával is, de a lakosság zöme, beleértve az orosz ajkúak többségét is, támogatja az ellenállást.
A háború egymillió áldozata azonban mindkét oldalon komoly szociális, demográfiai, munkaerő-problémát okoz.
Nyugati reálpolitikai megnyilvánulások az adott helyzetben fegyvernyugvást, béketárgyalást szorgalmaznak a történelem figyelmen kívül hagyásával, a következmények említése nélkül, amit jelenleg lényegében mindkét fél teljesíthetetlen előfeltételekkel akadályoz meg. A két álláspont között mégis nagy különbség van. Oroszország nem a hangoztatott okokból kezdte az agressziót. Putyin számára teljesen közömbös a külföldön élő oroszok sorsa, amit – és ezt is tudni kell – az adott országok nem az emberi jogi követelmények szerint kezelnek, mert történelmi tapasztalataik ebben az ötödik hadtestet vélik felfedezni, gyakran nem alaptalanul.
Számára ez csak indok, miközben a fronton (de nem csak ott, lásd a sorozatban ablakból kieső oligarchákat) az orosz–szovjet hagyományoknak megfelelően, az emberélet semmit sem számít. A cári–szovjet–orosz uralkodókörök évszázados sztereotípiájának továbbéléséről van szó: a saját biztonság veszélyeztetésének félelme és világhatalmi ambíciói fonódnak okként össze. Nagy Katalinnál, aki az Oroszország által uralt területet megkétszerezte (nem orosz lakta helyszínekkel, pl. a Krím) ez éppen úgy volt, mint Sztálinnál (Kelet-Lengyelország, Baltikum), vagy Putyinnál (Abházia, Dél-Oszétia). Egyetlen területszerzés sem tért el ettől a narratívától, így Ukrajna elfoglalása az első fejezet lenne, amit Moldávia, a Baltikum, Lengyelország további fejezetei követnének. Ezt az uralkodó elit nem is titkolja (sem Medvegyev, sem a Duma elnöke, sem mások). Ezért rövidlátó a Nyugat azon politikája, hogy csak a legszükségesebbet adja Ukrajnának, és valós Zelenszkij azon állítása, hogy harcuk nem csak Ukrajnáról szól.
Ennek a felismerése, hogy a Bundeswehr minap ismerté vált tanulmánya már februárban eszkalációt tart lehetségesnek (ami persze nem valószínű, mert többfrontos harcot az orosz hadsereg jelenleg nem bír el), a német hadügyminiszter pedig nyíltan arról beszél, hogy 5-8 évük van a felkészülésre, és Lengyelország, Románia, Szerbia már komoly fegyverkezésbe kezdett. Ebbe a sorba tartozik az Oroszországgal nem határos, ellenségekkel nem rendelkező Magyarország is, ami arra utal, hogy Orbán Viktor tisztában van a fegyvernyugvási, békeszerződés utáni veszéllyel.
Azonban ha győz is Oroszország Ukrajnában (amiről még koránt sincs szó) – a valós háborús céljait mégis elvesztheti. Putyin háborúja ugyanis távol akarta tartani a NATO-t saját határaitól, vagyis az 1576 km ukrán határvonaltól. Ez az ország teljes elfoglalása esetén 422 km-re csökkenne, miközben Putyin, számára váratlanul, 1272 km új NATO-határt kapott Finnország belépésével, így a „veszélyeztetés” 118 km nőne. Az orosz biztonságpolitikai elképzelések az ország abszolút érdekeit tartalmazzák, míg a „partnerek” ezekből kimaradtak. Más szóval: Moszkva szuverenitása nőjön, a többieké csökkenjen. A világpolitikai tényezővé válás koncepciója szerint a FÁK-tagállamok adják fel szuverenitásuk egy részét, de Moszkva ne.
Az ukrán háború azonban csökkentette Putyin befolyását, mert lekötötte kapacitásait. Az örmény–azeri háborúban Putyin szövetségese orosz támogatás hiányában vesztett, és így
felgyorsultak a FÁK-államok önállósodási törekvései, vagyis a Kreml befolyása, és ezáltal világpolitikai jelentősége visszaszorulóban van.
A sokat emlegetett BRICS sem az orosz, hanem a kínai malomra hajtja a vizet. Moszkva itt nem az első számú tag, arról nem is beszélve, hogy a tagság nem egyesek nagyhatalmi szerepét erősíti, hanem a csatlakozók saját mozgásterét kívánja megosztott függőségekkel kibővíteni, lásd Szaúd-Arábiát. A Kreml nemzetközi elszigetelődését jól tükrözik új szövetségesei: Irán, Észak-Korea. Hozzájuk hasonlóan a Biztonsági Tanács állandó tagja, a világhatalmi szerepre vágyó Oroszország is az ENSZ számos határozatát, illetve más nemzetközi szerződéseket megsért, emlékezzünk csak az Ukrajna szuverenitásának szavatolását tartalmazó Budapesti Deklarációra.
Az orosz választók számára a Kreml Ukrajna leigázását hatalmas győzelemként propagálná, a hatalom birtokosai azonban már pontosan tudják, hogy a háború és az orosz hadsereg nem az ország nagyhatalmi mivoltát demonstrálja, épp ellenkezőleg, nemzetközi szerepét és súlyát csökkentette, miközben gazdasága a hadigazdaságba tért át, és ezzel a recessziót alapozza meg. Nagyhatalmi, biztonságpolitikai lehetőségei az agresszió előtt kedvezőbbek voltak, mint déli szomszédja megtámadása után.
Még nem jött el azonban Ukrajna temetésének időpontja. Ha Európa nem akar később egy újabb, területileg kiszélesedett, vérességében a mostanit meghaladó összeütközést saját területén is, most kell megakadályoznia Putyin „győzelmét”. Ha most nem áldoz erre Ukrajnának átadandó, mennyiségileg és minőségileg megfelelő eszközöket, akkor a későbbiek során a jelenleginél sokkal nagyobb áldozatokat kell majd hoznia.
A szerző író, politológus.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz államfő utasítja az orosz hadsereget, hogy fejezze be a hadgyakorlatokat a nyugati és a középső katonai régióban Leningrádban, Oroszországban 2014. március 3-án. Fotó: Kreml Sajtóinformációs Központ / Anadolu Agency / Getty Images)