Lesz-e harmadik világháború, küszöbön áll-e a kitörése? – teszik fel e kérdést sokan a hazai és világsajtóban. Nem véletlenül kerül napirendre ez a téma, hiszen az orosz–ukrán háború közel hozta a fegyveres harc kierjedésének a rémét Európában. Egy német bulvárlap azzal ijesztget, hogy Oroszország és Németország között háborús helyzet alakulhat ki a közeljövőben. Egy NATO-tábornok szerint a fegyveres erőknek fel kell készülniük egy esetleges nyílt konfliktusra az oroszokkal. Még Novák Katalin magyar köztársasági elnök is arról beszélt Davosban, hogy el kell kerülnünk egy harmadik világháborút. Tényleg ennyire súlyos a helyzet, ilyen közeli a veszély?

2022 februárjában az Egyesült Államokon kívül szinte senki sem gondolta, hogy Oroszország rá fog támadni Ukrajnára. A magyar kormány sem számított erre a nemzetközi jogot semmibe vevő lépésre, hiszen annyira irracionálisnak tűnt ez a lehetőség. Ma már tudjuk, hogy a Vlagyimir Putyin által évtizedek óta uralt atomnagyhatalom elszámította magát, tévesen mérte fel a helyzetet. Azt várták, hogy az ukránok egy jelentős része örömmel fogadja őket, a másik része pedig három nap alatt megadja magát. Nem így történt: egy hónap múlva lesz két éve, hogy Ukrajna hősiesen ellenáll a sokszoros túlerőben lévő oroszoknak, és nem engedi, hogy megszállják, hogy vazallusi státuszba kényszerítsék. Az agresszor putyini birodalom pedig igyekszik alkalmazkodni a nem várt helyzethez és vívja a több százezer áldozatot eredményező, borzalmas lövészárok-háborúját, bízva túlerejében és tartalékaiban.

E példa is mutatja, hogy nem árt óvatosnak lenni a kalkulációkkal. Oroszország – ahol nincs a hatalom felett sem a politika, sem a nyilvánosság által gyakorolt kontroll, és az épületek is különösen magasak és veszélyesek lehetnek, mert minden második héten kiesik valaki az ablakból és szörnyethal – éppen ezért veszedelmes szereplője a nemzetközi közösségnek: nem kiszámítható. ( A világ összes atomfegyverének a 90 százalékát az USA és Oroszország birtokolja, kb. fele-fele arányban.) Sem a vállalt kötelezettségeit, szerződéseit és ígéreteit, sem a nemzetközi normákat, sem az észszerű cselekvés elvárható szabályait nem tartja be. Ezért minden, a jövőre vonatkozó kalkulálható viselkedést csak fenntartásokkal lehet megfogalmazni velük kapcsolatban. A fenti paraméterek mellett is kijelenthető azonban, hogy 

Az ukránokkal szemben hatalmas az erőfölényük, az atlanti szövetség esetében viszont nem ez a helyzet, ellenkezőleg. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete katonailag a világ legerősebb szövetsége. Ebben az esetben nem lehet eladni az elnöknek azt a fellengzős gondolkodásmódot, hogy három nap alatt elintézzük őket. Hiába forral tehát bosszút Putyin a „gonosz” Nyugattal szemben, itt komoly korlátokkal kell szembenéznie. Marad tehát az aknamunka, az álhírek terjesztése, a belső megosztottságokra történő rájátszás stb. Tragikus a szomszédunkban két éve zajló háború, de egyelőre alacsony a valószínűsége, hogy világméretűvé növekedjen.

A Hamász által megtámadott Izrael esetében sem tartom valószínűnek, hogy a fegyveres harc világháborúvá dagadjon. Természetesen ez a konfliktus is messze túlmutat önmagán. Egyrészt azért, mert sajnos ismerjük az elmúlt fél évszázadban elharapózott terror természetét és tudjuk, hogy rendszeresen civileket, ártatlanokat gyilkolnak szélsőségesek, de amit a palesztin terrorszervezet művelt október 7-én, az a kegyetlenkedésnek és a borzalomnak egy újabb szintjét jelentette. Itt a gyilkosok élő adásban, büszkén és elégedetten közvetítették a világhálón keresztül a mészárlást, az erőszakot, az élő emberek kínzását és csonkítását, a szavakba is nehezen foglalható poklot. Sztálin kommunistái is titkolni próbálták a Gulagot és Katynt, ahogy Hitler nácijai is Auschwitzot. A palesztin Hamász büszkén mutogatja az általa elkövetett gyalázatot.

Másrészt azért is több ez a harc Izrael és a Hamász küzdelménél, mert a zsidó állam léte és sikere a kereszténység és a nyugati világ létét és sikerét is jelenti egyúttal. Izrael a térség egyetlen demokráciája, legfejlettebb gazdasága és legjelentősebb katonai ereje (ráadásul atomhatalom is). Rajta keresztül a szabad nyugati világot is támadják a terrort és háborút támogató arab autokráciák. Eszük ágában sincs segíteni a palesztinok – egyébként jogos – igényét az önálló és működőképes államra vonatkozólag. A terror és a konfliktus fenntartásán ügyködtek leginkább az elmúlt évtizedekben. A vörös-tengeri szituáció mutatja, hogy a térség helyzete jelentősen befolyásolja a világkereskedelmet és az olajárat, ezáltal az egész világgazdaságra kihatással lehet. Egyelőre az USA katonai jelenléte és diplomáciai erőfeszítései megakadályozták, hogy az elmúlt 3 hónapban eszkalálódjon a kirobbant feszültség. Bár Irán és Oroszország szeretne a zavarosban halászni, és mindketten érdekeltek a problémák szaporításában, úgy tűnik, hogy sikerül korlátok közt tartani a feszültséget. Ha ez nem így lenne, akkor is kicsi a valószínűsége, hogy az elkövetkezendő hónapokban a konfliktus világháborúvá terebélyesedjen.

A harmadik, és hosszú távon talán a legjelentősebb fegyveres szembenállás színtere a Tajvani-szoros. Január 13-án komoly fölénnyel nyerte a tajvani elnökválasztást a helyi liberális erő, a Demokratikus Haladó Párt jelöltje, Laj Csing-tö. E politikai formáció a sziget függetlenségének és a kontinentális Kínától való távolságtartásnak a híve. A kommunista Kína többször is deklarálta már, hogy igényt tart a demokratikus Tajvanra, a részének tekinti azt. Katonailag utoljára az 50-es években próbálkozott: akkor a szigetország lakói amerikai segítséggel visszaverték Mao katonáinak kísérletét. Azóta Peking diplomáciai eszközökkel igyekszik növelni a nyomást, főleg miután 1971-ben a tajvani Kínai Köztársaság helyett a szárazföldi Kínai Népköztársaságot ismerte el az USA az ázsiai nagyhatalom képviselőjének az Egyesült Nemzetek Szövetségében. Azóta mindkét ország óriási fejlődésen ment keresztül. 

Kína nem szabad és nem demokratikus államként legyőzte a nyomort és éhezést, és a világ második legnépesebb országaként gazdasági és katonai nagyhatalommá vált. A kis szigetország 24 milliós lakosságában hasonló folyamat játszódik le, mint a szomszédos Ukrajnában: megtámadták őket az oroszok, és azonnal megteremtődött az ukrán nemzettudat. Peking minél inkább növeli a nyomást Tajpej irányába, annál erősebb az önálló identitástudat az itt élők között. Míg a kilencvenes évek elején a szigetlakók 18 százaléka tartotta magát tajvaninak és 26 százalék kínainak, ez most, harminc évvel később 65 kontra 3 százalékra változott. (Ennek mi Magyarországon nyilván nagyon örülünk, hiszen teljes mellszélességgel támogatjuk a szuverenitás gondolatát… De iróniát félretéve, figyelmébe ajánlanám még a hazai jobboldal azon részének, amely – szerintem indokolatlanul – ellenségképet alakított ki az Amerikai Egyesült Államokkal kapcsolatban és csodálattal fordul Kína felé, hogy a szabadság meglétének, illetve nemlétének a nem mellékes kérdése mellett a gazdasági fejlődés sebességén és mélységén is érdemes elgondolkodniuk. A kutatók kb. egy évtizede azt mondták, hogy az ázsiai óriás néhány év múlva gazdaságilag lehagyja az USA-t.

Ez nem következett be. A következő jóslat 2027–28-at vetítette előre, de a legfrissebb prognózisok már csak 2045-re várják ezt a fordulatot, ha egyáltalán így lesz valaha is. Ez a számítás emlékeztet kissé arra, amikor a minket 45 éven keresztül megszállva tartó Szovjetunió kommunistái országuk extenzív fejlődésének adataiból kiindulva azt a következtetést vonták le 1961-ben, hogy 1970-re lehagyják az Egyesült Államokat. Erről párthatározatot is hoztak, és elnyomó államuk hatalmi csúcsán ülve várták a szocializmusból a kommunizmusba történő átlépés hangrobbanását. Ez sem így lett: végül 1970-ben Amerika a világtermelés 27 százalékát adta, a szovjetek pedig 15 százalékát, amely különbség a '80-as évekre még nagyobb lett. Persze Kína egészen más ügy: összesített nemzeti összterméke más súlycsoportot jelent, mint az egy főre eső, de a tények és a példa elgondolkodtató.

Azért gondolom a legjelentősebb szembenállásnak a sziget ügyét, mert Kína esetében egy feltörekvő nagyhatalom próbálhatja majd tesztelni az erejét a kis szigetország szuverenitásának az esetleges semmibevételével. Egyébként személyes tapasztalat alapján mondhatom, hogy Tajvan gazdaságilag rendkívül fejlett, magas szintű oktatási és egészségügyi rendszerrel rendelkező, tiszta, rendezett, kulturált és barátságos ország. Volt elnökét, a szintén liberális Caj Jing-vent ismerem, jelen voltam a beiktatásán. Ő is – honfitársai jelentős részéhez hasonlóan – elkötelezett híve a függetlenségnek. Fenyegetően tornyosul tehát föléjük az a konfliktus, melynek leginkább Kína belátása, vagy demokratizálódása vethetne véget, de egyelőre egyikre sincs esély. Viszont az eszkalálódás sem következik be rövid időn belül, mert katonailag ehhez még nem elég erős az ázsiai kommunista birodalom. Így tehát a közeljövőben itt is kevés az esély egy világméretű fegyveres összecsapás kirobbanásának.

A fenti, számos bajt és tragédiát okozó helyi konfliktusok sajátossága, hogy autoriter (nem demokratikus) államok, szervezetek robbantanak ki fegyveres összecsapást, vagy tartanak fenn háborús feszültséget. Oroszország példája mutatja, hogy milyen veszélyforrást jelent, ha egy állam kiszámíthatatlan és szinte csak érdekalapú politikát folytat. A kis államok védelmét jelenti az értékalapot is tartalmazó közgondolkodás, hiszen ha csak az érdek számítana, akkor mindig a nagyok akarata szerint történne minden. Ennek a felfogásnak a védelmét jelentik a nemzetközi szervezetek és szövetségek, és maga a nemzetközi jog is.

Legutóbbi írásomban nemzeti érdekünknek neveztem tagságunkat és hatékony működésünket az Európai Unióban. Ugyanilyen nemzeti érdekünk a biztonságunk, a béke megőrzése érdekében az a NATO-tagságunk, amelynek idén emlékezünk meg a 25. évfordulójáról. (Erről is – akárcsak az EU-hoz történő csatlakozásunkról – elsöprő többségű igen vokssal, népszavazáson döntött a magyar nép.) A három legjelentősebb konfliktuszóna is rávilágít arra, hogy milyen fontos számunkra az atlanti szövetség, az USA és Európa együttműködése a békés fejlődésünk érdekében. Magyarország jövőbeni sikere elképzelhetetlen az EU és a NATO nélkül, tanuljuk meg tehát értékelni e két integráció jelentőségét.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Lai Csing-te tajvani alelnök és a kormányzó Demokratikus Progresszív Párt elnökjelöltje beszél a párt székháza előtt tartott választási esti gyűlésen az elnökválasztáson Tajpejben, Tajvanon 2024. január 13-án. Fotó: An Rong Xu / Bloomberg / Getty Images)