Amikor 1994-ben Jasszer Arafat, Simon Peresz és Jichak Rabin az oslói megállapodásért megosztott béke-Nobel-díjat kapott, sokan jelezték, hogy korai az ünneplés. Amikor egy évvel később egy fanatikus zsidó telepes kioltotta Rabin életét, már látszott, hogy nehezebb lesz megvalósítani az izraeliek és a palesztinok békés együttélését, mint ahogy azt az egyezség utáni euforikus hangulatban a nyugati közvélemény remélni óhajtotta. A 2000 és 2005 között háromezer palesztin és ezer zsidó életét követelő második intifáda még inkább eloszlatta a béke reményét, mígnem az utolsó szöget a megbékélés koporsójába a 2023. október 7-ei terrortámadás meg az azóta eltelt hónapok véres eseményei verték be.
A konfliktus megoldása az oslói megegyezés óta eltelt három évtized egyetlen pillanatában sem volt annyira távoli, mint most. Momentán palesztin és izraeli oldalon egyaránt olyanok vannak hatalmon, akik elutasítják azt a kétállami megoldást, amely az oslói megegyezéssel indult folyamat végső célja volt. A szemben álló felek jelenlegi vezetői már három évtizede is ellenezték a békefolyamatot: a Hamász a zsidó állam elismerését tekintette elfogadhatatlannak, Benjamin Netanjahu és mozgalma pedig már a Palesztin Önkormányzat megalakítását is ellenezte, önálló palesztin állam létrehozásáról meg hallani se akart.
Az egyiptomi Muszlim Testvériség palesztin szárnyaként alapított Hamász már a megalakulásakor radikális iszlamista elveket vallott: alapokmányában kihirdette, hogy a cionista államot el kell pusztítani, a helyén pedig az iszlám törvényeit érvényesítő országot kell alapítani, amely a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjed. A Hamász a chartája szerint „azért küzd, hogy Palesztina minden centiméterén kitűzze Allah zászlaját”. Nehéz elképzelni, de még innen is volt a szervezetnek hova radikalizálódnia:
mára a Hamász ideológiailag közelebb áll az egykori iraki és szíriai Iszlám Államhoz, mint megalapítójához, a Muszlim Testvériséghez. Izraelnek soha nem volt még annyira nacionalista, militáns és vallási fundamentalista kormánya, mint jelenleg.
Az október 7-ei támadás olyan vezetés alatt érte a zsidó államot, amelyben Netanjahu mérsékeltnek számít: kormányának tagjai nem pusztán vallási fanatikusok és a ciszjordániai telepesmozgalom ultranacionalista vezetői, hanem olyanok, akik európai mércével mérve közönséges fasisztáknak minősülnek – mindenekelőtt Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonságért felelős miniszter és Bezalel Szmotrics pénzügyminiszter. Mindkét veterán szélsőjobboldali politikus szervezője volt 2006-ban a jeruzsálemi melegfelvonulásra válaszként megrendezett állatfelvonulásnak, amelyen a tüntetők szamarakkal és kecskékkel vonultak azt a bibliai üzenetet közvetítve, hogy a homoszexualitás gyakorlata az állatokkal folytatott szexszel egyenlően elfajzott művelet.
Szmotrics előbb büszke homofóbnak, később fasiszta homofóbnak nevezte magát – félreértésről szó sincs: egy izraeli miniszter határozta meg magát öntudatosan fasisztaként. Mára nyilvánvaló, hogy a békés, kétállami együttélés reménye hiú ábránd volt: Oslóban nem Izrael állapodott meg a palesztinokkal, hanem az Izraeli Munkapárt a Fatahhal. Harminc évvel később a béketervet mindkét oldal meghatározó ereje elutasítja, a konfliktust pedig kölcsönösen zéró összegű játszmának tekintik, melynek megoldása a másik fél eltörlése a Föld színéről, amire persze semmi esély.
A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy Netanjahu, Ben-Gvir és Smotrich, nem pedig Rabin és Peresz zsidó állama az, amellyel a Fidesz ideológiai és érzelmi közösséget vállal. Ennek szimbolikus lépéseként Orbán Viktor a tekintély erejével tiltotta be a Budapestre tervezett palesztinpárti tüntetést azzal az indokkal, hogy az egyet jelentene egy terrorszervezet iránti szimpátia kifejezésével. És bizony: a nyugat-európai nagyvárosok Izrael-ellenes tüntetésein készült felvételeket elnézve el kell ismerni, hogy Orbán szavaiban bőven van igazság. Persze az is igaz, hogy amikor Magyarországon a jobboldali teljhatalom betilt egy szimpátiatüntetést, az nagyjából annyira meglepő, mint az, hogy Oroszország mellett kötelezi el magát – és már azon se lepődik meg senki, ahogy a hazai jobboldal cionista fordulatát annak szavazótábora birkaként követi.
Jól emlékszem az egykori palesztinpárti tüntetésekre, amelyek a kor meghatározó szélsőjobbos eseményei voltak. Az intifáda idején rendezett Izrael-ellenes demonstráción még Chrudinák Alajos volt a vezérszónok, a demonstrálók kezében pedig rengeteg Nagy-Magyarországot ábrázoló, nemzeti színű és árpádsávos zászlót lehetett látni, palesztin zászlót viszont szinte egyáltalán nem, ami sokat elárult arról, hogy mennyire voltak a tüntetők elkötelezettek a palesztinok küzdelme iránt. Szegény Chrudinák és Lovas István nem érték meg azt a kognitív disszonanciát, amit Orbán jelenlegi Izrael-pártisága jelentene nekik. Ők még az aranykorban voltak radikális jobboldaliak, amikor egy ilyen megmozdulás varázslatos lehetőséget biztosított egy kis palesztinpártiságba csomagolt zsidózásra. Azok a fideszes megmondóemberek, mint Bencsik András vagy Stefka István, akik most fülsiketítő hallgatással reagálnak a Gáza ellen intézett izraeli katonai akciókra, pár éve még vezérszónokok lettek volna azon a palesztinpárti szimpátiatüntetésen, amit most Orbán betilt.
Az egykori meggyőződésüket szolgaságra váltó fideszes propagandisták közül ezúttal is kimagaslik Bayer Zsolt,
aki 2003-ban Bajtai Barangó Zoltánnak a Tilos Rádióban elhangzott kereszténygyűlölő kijelentését illetően még a huszadik század sötét napjait idézve nyilatkozott meg. „A magyar társadalom nem tűrhet tovább. Ezt nem tűrhetjük. Pusztán azért sem tűrhetnénk, mert egyszerűen tűrhetetlen. De most arról is szó van, hogy tesztelnek bennünket. Próbálgatják, meddig mehetnek el. Eddig is sokat engedtünk. Ha ezt is megengedjük, végünk van. S még valamit: a becsületes és tisztességes magyar zsidóknak, zsidó magyaroknak most el kell határolódniuk ezektől. Nem elég otthon, csöndben undorodni, nyíltan ki kell mondani: elég volt! ELÉG VOLT! Az élhető életünk maradékáról van szó. Elég volt! Különben baj lesz. Nagyon nagy baj!” Érdemes emlékezni arra, hogy a Tilos Rádió ellen rendezett demonstráció volt az, ahol lángra kapott egy izraeli zászló, és Bayer Zsoltnak ezzel nem volt semmi problémája.
Most, amikor Izrael eddigi legnagyobb léptékű, minden korábbinál több civil áldozatot követelő katonai akciója zajlik Gázában, amikor az ENSZ mellett még zsidó jogvédő szervezetek is szóvá teszik, hogy bár az izraeli válasz indokolt, annak módja emberi jogi aggályokat vet fel, az ötös számú párttagkönyv birtokosa mélyen fel van háborodva azon, hogy a rothadó nyugaton tízezrek „vonulnak fel az utcákon, üvöltöznek Izrael- és zsidóellenes jelszavakat”. A 2003-ban még nagyon nagy bajjal fenyegetőző Bayer Zsolt ma a nevét viselő tévéműsorban az Orbán-rendszer kanosszát járó háztáji történésze, Schmidt Mária társaságában háborodik fel bizonyos nyugati liberálisok Izrael-ellenességén, és az ideológiai fordulatot a bayeri stílusvilágba illesztve fejezi ki, hogy megvetésének tárgyai „hamisítatlan, idióta, palesztin vadbarmok”. Legfőbb ideje, hogy Bayer Zsolt a köpönyeg kifordításának végső aktusaként elutazzon Jeruzsálembe, és készítsen egy fotót magáról, amint a Siratófal tövében, kipával a fején tesz hitet a zsidó állam sérthetetlensége mellett, különben még valaki esetleg antiszemitának nézi, és akkor baj lesz, nagyon nagy baj. Bekeretezve fogom ezt a képet elhelyezni a könyvespolcomon, közvetlenül Bayer Hol a pofátlanság határa? című kötete mellett.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Az Izraeli Védelmi Erők művelet közben a Gázai övezetben 2024. január 21-én. Fotó: Israel Defense Forces [IDF] / Reuters)