A magyar miniszterelnök politikai kommunikációjának legnevetségesebb része – eltekintve annak frusztráló tényétől, hogy közben az egész nemzet elszenvedője ennek a kamuzásnak –, hogy a mindannyiunkat váró szittya Kánaán előtt már csak egyetlen elvégzendő feladat van, már csak egyetlen kanyart kell bevenni, már csak egyetlen utolsó sárkánnyal kell megvívni, és máris ott vagyunk, becsszó. Aztán valahogy soha nem vagyunk ott, mert mindig van egy újabb feladat, egy újabb kanyar, a sötétből előugró újabb hétfejű, magyarellenes szörnyeteg.

Hasonló kifordított kommunikációs játék a minden egyes választáson beígért – most már aztán tényleg – totális győzelem a sorosista-genderista nemzetáruló baloldal és az önsorsrontó európai elit felett. Ez végül persze ugyanúgy nem következik be, mert a többség valahogy végül mégsem ezt akarja; ráadásul a világ sem lesz ennek ellenére a beígért apokalipszis áldozata.

Ebben súlyosan tévednek.

Amikor a Fidesz jelenlegi – a néppárti európaiságot levedlő, immáron vállaltan szélsőséges, EU-szkeptikus – politikáját figyelem, úgy érzem, valójában ők maguk sem gondolják komolyan, amit mondanak, csak hát ugye erre iszik a vendég, de nem baj, mert úgy sem fog megvalósulni, nem lehet gond. Mondjuk, ezt hitték a Nigel Farage vitorlájából szelet lopni akaró brit konzervatívok is, amikor felültek a brexitvonat lassabb és halkabb kocsijaiba, aztán egyik reggel az európai közösségen kívül találták magukat a végállomáson. Szóval óvatosan a szavakkal. Orbánék „nemzetállami” szövege egyébként nem új keletű, bár kétségtelen, hogy az egykor konzervatív-néppárti Fidesz még másként gondolkodott erről a témáról (erre még később visszatérek).

Tény, hogy a Fidesz kommunikációs paneljeit puffogtató kormánypárti politikusok tudatosan beszélnek „aljas birodalmi törekvésekről” és az azzal szemben álló, az élet naposabb oldalát képviselő „erős nemzetállamok” koncepciójáról. Még a mostani, „szuverenitásvédelmi” vitákban is előkerült ez az érvrendszer, sőt, ebbe a propagandasorba Bóka János uniós ügyekért felelős miniszter is beállt, pedig ő egy világlátottabb, felvilágosultabb politikus, aki az Európai Unió működését nem a megafonos influenszertartalmakból tanulta meg. A gond az, hogy a Fidesz „nemzetállami” víziója, bár valóban szépen és patrióta módon hangzik, valójában nemcsak hogy kivitelezhetetlen, de ráadásul a magyar nemzet szempontjából tulajdonképpen még káros is. Gyorsan leszögezem: nem holmi nemzetfeladásról vagy nemzetvesztésről beszélünk, hanem ésszerű kompromisszumokról és kötelezettségekről, amelyek viszont nem csak minket kötnek. A lényeg pedig épp ebben áll.

Ne hazudjunk magunknak: Orbán akadékoskodó és zsarolgató, mindent okosba’ megoldó politikai játszmái hosszú ideig az ő szempontjából valóban eredményesnek látszottak. Azt azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szabályokat kijátszó, a kereteket be nem tartó fideszes kormányfő azért előzhetett mindig a forgóajtóban, mert közben minden más játékos betartotta a szabályokat. A NER kuruckodása csak azért és addig eredményes, amíg mások tartják magukat az elvekhez és törvényekhez.

Ha csak egyetlen játékos rúghat lesről is gólt, rúghatja fel következmény nélkül a másikat, és érhet akár kézzel is a labdához a focipályán, akkor hajlamos lesz elhinni: milyen egyedülállóan ügyes. De csak addig, míg a többieket kötik a szabályok. Amint más is úgy gondolja, hogy lehet okosba’ és lehet zsarolva, erőből intézni az ügyeket, nyomban máshol lesz a mérce ahhoz, hogy ki lesz végén a nyertes. Aki tényleg a legerősebb. Azok a kompromisszumok és kényszerek, amelyek egyben tartják több százmillió európai polgár közösségét, valójában épp azokat védik és segítik, akik saját gazdasági vagy politikai erejük alapján alulmaradnának másokkal szemben.

Nem vagyok az Európai Egyesült Államok feltétlen és kérdések nélküli híve; szerintem ha ez a koncepció átgondolatlanul valósulna meg, akkor könnyen a ló másik oldalára eshetünk vele. Azt azonban állítom, hogy az unió mélyebb integrációja és bizonyos területeken való központosítása sokkal hatékonyabb működést és komolyabb védelmet jelentene a nálunk nagyobb és erősebb tagállamok – esetleg a miénktől eltérő – érdekeivel szemben. És ez nekünk igazán fontos. Büszke és hangos hazafi vagyok, aki patriótaként mindig igyekszik a magyar érdekeknek megfelelően dönteni. Éppen ezért tartom veszélyesnek, ha gyengítjük az Európai Uniót és szerkezetét, mert – leegyszerűsítve és félreértéseket nem generálva – közös hazánknak nem kimondottan érdeke, hogy a fideszes kommunikációnak megfelelően erős és önjáró nemzetállam legyen például Románia.

Orbánék víziója szerint az uniónak olyan szövetségként kellene működnie, ahol a tagállamok erősek és önállóak, a tagállami határokon belül történő dolgokba pedig holmi központi irányítás vagy elvi iránymutatás egyáltalán ne szóljon bele. Nem hiszem, hogy bonyolult belátni: a határon túli magyarság szempontjából például nagyon nem mindegy, hogy a román kormányzatot kötik-e bármilyen európai kompromisszumok és kényszerek, vagy sem. Ha Orbánék bármit megtehetnek, mert az EU nem szól bele a szuverén döntéseikbe, akkor mi akadályozza meg, hogy mások a mi kárunkra ne hozzanak hasonlóan jogos, egyenrangú, szuverén döntéseket? De ez csak egyetlen sarkított példa.

Nem véletlen egyébként, hogy milyen nehezen jön össze a Fidesz miniszterelnöke által vágyott szélsőjobboldali-illiberális-EU-ellenes frakció az Európai Parlamentben. A narancshatalom legújabbkori, erősen nacionalista barátai ugyanis bizonyos dolgokban egyetértenek, de épp a nacionalista, szélsőséges alapállások okán a legtöbb dologban már nagyon nem; így pedig nehéz megtalálni az időtálló összekötő anyagot.

Ahhoz, hogy megértsük: a szétszálazás helyett miért fontos a legtöbb területen inkább tovább mélyíteni az európai közösség integrációját, elég egyetlen példát hozni. Büszke vagyok arra, hogy részese lehettem az Európai Egészségügyi Unió elindításának és kidolgozásának. Az átfogó program egyik – még teljes megvalósításra váró – része a közegészségügyi ellátórendszerek számára kötelezően előírt minőségi követelményrendszer kidolgozása, amelynek standardjait minden tagállamban biztosítani kell(ene).

Leegyszerűsítve: legyen egy olyan minőségi minimum a közegészségügyi ellátásban, amelytől pozitív irányban el lehet térni, de alapjaiban mindenhol kötelező biztosítani; ez egyszerre jelenti a betegbiztonság és az ellátás minőségének növelését. Nem kérdés, hogy mindez elsősorban az olyan tagállamok számára jelent kihívást és fejlődési lehetőséget (pontosabban kötelezettséget), mint Magyarország, ahol az egészségügyi ellátórendszer meglehetősen távol van a nyugati vagy északi tagállamok egészségügyi színvonalától. Ehhez a programhoz a Fidesz-kormány egyelőre elutasítóan viszonyul, szerintük ugyanis ez „beavatkozás hazánk szuverenitásába”, mivel az egészségügy szervezése és finanszírozása kizárólagos tagállami hatáskörbe tartozik. Vagyis az EU nem nyúlhat át a kormányok feje felett, és nem támaszthat efféle elvárásokat.

Ha viszont szorosabbra fűzzük az európai közösség működését, és a hatásköröket is részben újragondoljuk, akkor egy magyar polgár ugyanolyan minőségi minimumellátást kell kapjon majd Stockholmban vagy Berlinben, mint mondjuk Ózdon. Az önrendelkezés és a függetlenség mindenek feletti képviselete fontos érték, de lám, furcsa mód néha ellentétes a nemzet érdekeivel.

Ez utóbbit egyébként a Fidesz nem is olyan rég maga is így gondolta. Az egykor volt konzervatív-polgári-néppárti Fidesz az illiberális teljes fordulat előtt még a mélyebb integráció híve volt. A máig hatályos, utolsó választási programjában például (2009) többek között az olvasható: „Európa polgárainak jólétét és biztonságát a nemzetállami keretek ma már nem garantálják kielégítően.” A Fidesz ekkor még azt vallotta, hogy a tagállamok közötti szolidaritás erősítésével Európának növelnie kell belső kohézióját, hogy polgárai egyenlőbb esélyekkel részesüljenek az uniós tagság hozzáadott értékéből. „A globalizálódó környezetben és kihívások közepette egyetlen európai uniós tagállam sem képes egyedül helytállni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy egymásrautaltságunk nagyban nő [...] Ezért tekint a Fidesz már több mint egy évtizede Európára mint a közösségek közösségére” – fogalmaztak meglehetősen világosan, de ebben a közel tizenöt évvel ezelőtt írt vaskos dokumentumban hosszan értekeznek arról is, hogy az energia mára a „politikai nyomásgyakorlás eszköze” lett, ezért mielőbb csökkenteni kell az energiakitettségünket és az import helyett átállni a megújuló energiaforrásokra (láttuk, hogy mit tettek ez ügyben az elmúlt tizenhárom évben); de sürgetik a minél egységesebb külpolitikát is, amellyel például hatékonyan fel lehet lépni „a terjeszkedési ambícióit újra nyíltan hirdető Oroszországgal szemben”, vagy hogy Európa „legerősebb gazdasági fegyvere a közös pénz”, ezért minden tagállamnak mielőbb teljesítenie kell az eurózónához való csatlakozás feltételeit.

Lám, az idők, hogy változnak. Talán csak a Fidesz változott ennél jobban. Egy dolog viszont világosan és egyértelműen állandó: közös hazánk, Magyarország helye és jövője egy erős, hatékony és éppen ezért mélyebben együttműködő, belső kompromisszumokra kényszerített európai közösségben van. Ha ezen a körön kívül kerülünk, máris kisebbek és gyengébbek, védtelenebbek leszünk. Hiába írjuk majd bármekkora betűkkel a plakátokra, hogy „erős nemzetállam”.

A szerző az Európai Parlament szociáldemokrata frakciójának magyar képviselője, az Esély Közösség alapítója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Martin Schutt / picture alliance / Getty Images Hungary)