A gazdaságpolitikának nemcsak arról kell gondoskodnia, hogy a piaci szereplők fejlesztési igényeihez makroszinten rendelkezésre álljanak a szükséges pénzügyi források, de a beruházások szerkezetére, minőségére is célszerű odafigyelnie. A fejlesztéseknek olyan területekre kell áramolniuk, amelyek a jövőbeni versenyképességet nemcsak szinten tartják, de a multiplikatív hatásokon keresztül növelik is.
Az elmúlt években fókuszba kerültek a beruházások. A kormány kiemelt szerepet tulajdonít a beruházásoknak az ország növekedési stratégiájában. Mindeközben sokan kritizálják a magas beruházási rátára alapozott gazdaságstratégiát, ezért érdemesnek tartom körüljárni a beruházások kérdését, hogy miért is lehetnek a napjainkban eszközölt beruházások meghatározó alakítói a következő évtizedek fejlődésének. Fejlesztési bankként az MFB-nél különösen fontosnak tartjuk a beruházási folyamatok alapos megértését, monitoringját, ezért negyedévente rendszeresen nagyító alá vesszük a beruházási tendenciákat.
Kezdjük azzal a közhelyesnek ható megállapítással, hogy a beruházások nagyon sok mindent elárulnak egy országról: hogy mennyire tartja fontosnak korábban megteremtett értékeinek gondozását és megőrzését, hogyan képzeli el jövőjét, tehát mibe fektet, és hogy mennyit áldoz mindezekre mindenkori jövedelméből. Ahány ország és ahány korszak, annyiféle beruházási teljesítmény.
Az újkori és legújabb kori magyar történelem nagy beruházási ciklusai tanulságos lenyomatai a történelemnek. Különösen megnövekedett a beruházások jelentősége – nemcsak itthon, hanem szerte a világban is – a jelenlegi, geopolitikai konfliktusokkal terhelt, átrendeződő világgazdaságban, az újraiparosítás és a kettős átállás (zöld- és digitális) korszakában.
Ami a hazai beruházásokat illeti, az elmúlt évtizedekben több jól elhatárolható időszak azonosítható, de az első fontos megállapítás a beruházási rátára, a beruházások GDP-ben való súlyára vonatkozik. Meglátásom szerint Magyarországon nem mondható túlzott mértékűnek a beruházások szintje. Ami azt illeti, sokkal több beruházásra lenne szükségünk.
Először nézzük meg, hogy a magyar beruházások hogyan alakultak a rendszerváltás óta, mi jellemezte azokat. Mindenki számára ismert tény, hogy a politikai-gazdasági átalakulással összefüggésben 1990–1992 folyamán a gazdasági teljesítmény visszaesésével párhuzamosan a fejlesztések is csökkentek. A mélypontot 1992 jelentette, a beruházási volumen abban az évben az 1989. évinek mindössze a 81 százalékát tette ki.
A transzformációs válságból való kilábalás a kezdetben lassúnak bizonyult, bár a fejlesztések volumene 1993-tól növekedési pályára állt, de az 1989-es szintet csak 1997-ben érte el. A transzformációs válság ideje alatt a gazdasági szerkezet átalakulásával párhuzamosan a fejlesztések összetétele is megváltozott:
a mezőgazdaság részaránya visszaesett, a piaci szolgáltatásoké pedig számottevően emelkedett.
A 1990-es évek második felében megindult fejlesztési hullámban kiemelkedő szerepe volt a külföldi beruházóknak: az 1990-es évek utolsó éveiben a külföldi érdekeltségű vállalkozások valósították meg az összes beruházás több mint harmadát. Ekkor a barna- és zöldmezős befektetések egyaránt jellemzőek voltak. A 2000-es évek elején a tőkebeáramlás mellett az infrastruktúra-fejlesztés (mint például útépítések, gázvezeték-hálózat bővítése) és a lakásépítés is meghatározó szereppel bírt. A lakásépítési boomot 2000-től kezdődően az államilag támogatott hitelkonstrukciók indították be, majd pedig a devizaalapú lakáshitelek magas szintre pörgették fel.
2006-ban egy több mint 10 évet felölelő fejlesztési konjunktúra tört meg. A trendváltást a fiskális egyensúlytalanság miatt meghozott belső egyensúlyjavító intézkedések okozták, mivel azok visszavetették a belső keresletet, az állam és a háztartások részéről egyaránt. A 2006–2013-as időszakot stagnálás-csökkenés jellemezte. Az addig hajtóerőnek bizonyuló külföldi működőtőke-befektetések (FDI-beáramlás) is megálltak a makrogazdasági kockázatok fokozódásával. A folyamatot erősítette a 2008–2009-es pénzügyi-gazdasági válság, majd pedig a 2011-es euróövezeti adósságválság („w” alakú válság).
2013-ban egy erőteljes gazdasági konjunktúra indult, melynek jelentős pillére volt a beruházások dinamikus növekedése. Számos nagy értékű zöldmezős beruházás megvalósult, viszont ezt a fejlesztési hullámot nem jellemezte olyan mértékű FDI-beáramlás, mint az ezredforduló idején. A tőkeállomány a gazdasági konjunktúra idején végig 80 milliárd euró körül ingadozott.
A legfontosabb tényezőnek az uniós források felhasználása bizonyult, amihez a gazdaságpolitika felől erős szándék párosult a forráskeret teljes lehívására. (Emiatt is okozott egy átmeneti törést a növekedésben az uniós költségvetés ciklusváltása 2016 folyamán.) A fejlesztési hullámot erősítette a lakásépítési kedv újbóli növekedése, melyet a kormányzat különféle eszközökkel támogatott, mint például az államilag támogatott lakáshitelek, családi otthonteremtési kedvezmény (csok), vagy a későbbiekben a szabadfelhasználású hitelként bevezetett babaváró hitel. Nagyon fontos, hogy
ebben az időszakban a beruházási döntéseket a rendkívül alacsony piaci kamatok is támogatták.
A nemzetgazdasági beruházásokat látványos, dinamikus felfutás jellemezte, 2020 elejére akkori rekordmagas szintet ért el a beruházási szint, a 2012 véginek a 2,2-szerese volt. De mennyire volt erős ez a dinamika? Ha a 2000 első negyedéve és 2006 első negyedéve közötti időszak átlagos növekedése alapján egy trendvonalat húzzunk meg, akkor azt láthatjuk, hogy a beruházási szint 2020 elején éri el a trendnek megfelelő szintet.
Azt is látni kell, hogy miközben a beruházásokkal növeljük egy nemzetgazdaság állóeszközét, az addig felhalmozott fizikai vagyon (és a szellemi is) amortizálódik is. Ahhoz, hogy a potenciális GDP emelkedjen, a tőkevagyont növelni kell. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egy adott időszakban az eszközökbe fektetett új tőke értéke meghaladja az amortizációt. Magyarország esetében ez az arány érdekesen hullámzott az idők során. A mellékelt ábrán látható az összes beruházásból mikor mekkora hányad tekinthető ténylegesen bővítő jellegű beruházásnak. A teljes időszak átlagában 38 százalék, vagyis a beruházások ekkora hányada tekinthető ténylegesen bővítő jellegű beruházásnak.
Ez az arány a válság alatt szinte lenullázódott, alig sikerült meghaladni a visszapótlás mértékét, ami lényegében a vállalati szektornak volt köszönhető, a kormányzati és a háztartási szektorban a felhalmozás nagysága a válság éveiben elmaradt az amortizáció mértékétől. Ezt követően meredeken emelkedett, és némi hullámzást követően 2019-ben 71 százalékon volt a legmagasabb. Jelenleg a beruházások körülbelül 50 százaléka az elavulás pótlásának tekinthető.
A „beruházási felzárkózással” párhuzamosan a beruházási ráta emelkedő tendenciát mutatott, ami ha nem is volt törvényszerű, de nagyon alacsony szintről indult. A válság után 2012-ben a beruházási ráta a GDP 15 százalékát sem érte el, alacsonyabb volt a transzformációs válság mélypontjánál is. Az elmúlt években már tartósan 20 százalék feletti volt, 2022-ben meghaladta a 23 százalékot is.
Mindezt annak ellenére, hogy a beruházások emelkedő trendjét előbb a Covid19-járvány miatti „gazdasági hibernáció” megakasztotta, majd az ársokk, a megtorpanó belső fogyasztás és az uniós források elakadása csökkenésbe fordította át azt. Az sem kedvezett a beruházási környezetnek, hogy a magas kamatok miatt jelentősen megdrágult a külső forrás bevonása a fejlesztés finanszírozásába.
Optimizmusra ad okot, hogy folyamatosan érkeznek a bejelentések az újabb és újabb olyan fejlesztésekről, melyeket a beáramló külföldi tőkéből finanszíroznak. A sokáig stagnáló FDI-állomány 2021–2022-ben jelentősen megemelkedett, 2022 végére már megközelítette a 100 milliárd eurót, és becslések szerint 2023-ban 13 milliárd euróval tovább nőtt.
Teljesebb képet kapunk, ha a magyar beruházási helyzetet összevetjük a régiós országokéval. Erre a bruttó állóeszköz-felhalmozás értéke a legalkalmasabb, melyet egységes uniós módszertan szerint számolnak ki a nemzeti statisztikai hivatalok. Ez annyiban különbözik a beruházásoktól, hogy az ott megfigyelt új tárgyieszköz-fejlesztéseken felül még tartalmazza többek között a pénzügyileg lízingelt állóeszközök értékét, a használt immateriális, illetve tárgyi eszközök adásvételeinek egyenlegét, valamint a kutatás-fejlesztéssel kapcsolatos ráfordításokat egy részét.
2016-ig a magyar eszközfelhalmozás szintje közel hasonlóan alakult, mint Csehország és Szlovákia esetében, viszont ezt követően az előbbiekben is bemutatott okok következtében Magyarország egy magasabb szintre, a visegrádi átlagra ugrott. (Visegrádi országok: Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország.) A képet árnyalja, hogy a visegrádi országokra számított súlyozott átlag annyiban torz, hogy Lengyelország önmagában nagyobb nemzetgazdaságot takar, mint a másik három visegrádi ország, ráadásul az uniós csatlakozást követően, 2004 és 2008 között Lengyelországban jelentős mértékű beruházást valósítottak meg, így a többi visegrádi országétól elvált a beruházási szint.
Korábban írtam, hogy a fejlesztések egyre nagyobb arányt képviselnek a bruttó hozzáadott értéken belül. De vajon ez indokolatlanul magasnak számít? Részben választ kapunk, ha nemzetközi kontextusba helyezzük a bruttó állóeszköz-felhalmozás GDP-n belüli részarányát. Kézenfekvő, hogy ezt az összehasonlítást a visegrádi országokkal tegyük meg, mivel a gazdaságszerkezetet, gazdasági hátteret tekintve hasonló paraméterek jellemeznek minket.
Az 1995-től rendelkezésre álló idősor alapján kijelenthetjük, hogy a magyar ráta egyáltalán nem kiugró, 2016-ig inkább a visegrádi országok átlaga körül hullámzott. Elszakadás csak az utóbb öt évet jellemzi, de ekkor sem mondhatjuk kiugrónak a magyar értéket, mivel ezzel csak felzárkóztunk Csehország szintjéhez, ami „hagyományosan” a legmagasabbnak számít nemcsak a visegrádi országok körében, hanem a régió többi uniós tagországát figyelembevéve is.
A beruházások történeti bemutatása és a nemzetközi összevetés alapján látható, hogy bőven van helye és tere ezek további növelésének. A kérdés az, hogy egy tudatos, beruházásserkentő gazdaságpolitika jól szolgálja-e az ország gazdasági felzárkózását, és a megelőlegezett válaszom az, hogy igen.
Szokták mondani, hogy a beruházás kétszer növeli a GDP-t, egyszer a megvalósulása során, és később újra, a megvalósult többletkapacitás üzembe helyezését követően. De ebből még nem következne, hogy folyamatos tőkefelhalmozás mellett a végtelenségig fenntartható a beruházásokra alapozott növekedési ütem.
A közgazdaságtan növekedéselméleteiben, leginkább az endogén növekedéselméletekben a tőkefelhalmozás fontos meghatározója a gazdasági növekedésnek, hangsúlyozva a növekvő skálahozadék, a humántőke és az innováció fontosságát. Mivel a beruházások és a megtakarítások egyaránt meghatározó szerepet játszanak a növekedésben, a kettő között elhelyezkedő pénzügyi közvetítőrendszer szintén fontos szerepet játszik a fejlődésben. Fejlett országoknak a pénzügyi rendszere is fejlett.
Gazdaságunk a felzárkózással párhuzamosan jelentős szerkezetváltáson megy keresztül, amiben kulcsszerepet játszanak a beruházások. Új iparágak vernek gyökeret az újraiparosítás jegyében (elektromosautó- és akkumulátorgyártás, zöldacél stb.), és közben megkezdődött a zöldátállás hosszú folyamata is, ami az eddigiekhez képest hatalmas volumenben keletkeztet új beruházási igényt.
Csak a háztartási és vállalati energiahatékonysági célú beruházási igények meghaladják a 30 milliárd eurót a piaci becslések szerint.
Ott van még az elektromos töltőállomások kiépítésének igénye, és az elektromos gépjárművek további terjedésének hatalmas piaca. De említhetném a teljes energiatermelés villamos energiára való átállításának és az azt kiszolgáló villamosenergia-hálózat megújításának (transzformátor-állomások kapacitásnövelése) beruházási igényét, továbbá a geotermikus energiakitermelés és -hasznosítás céljából induló beruházásokat, a közösségi közlekedésről (például vasúthálózat) nem is beszélve.
Az említett beruházások hozzájárulnak ahhoz, hogy egységnyi nemzetgazdasági szintű kibocsátás alacsonyabb költséghányad mellett tudjon megvalósulni, és ezáltal nőjön a gazdaság termelékenysége. De nagy volumenű beruházásokra lesz szükség az ország exportcélú termelési kapacitásainak bővítéséhez is, elsősorban az iparban és az élelmiszeriparban.
Dani Rodrik neves közgazdász sokat idézett tanulmánya Dél-Korea és Tajvan gazdasági sikertörténetéről kiemeli a beruházások fontosságát. Dél-Korea az 1960-as években egy dinamikus növekedési pályára állt, melynek eredményeképpen az egy főre jutó GDP 1989-re a hétszeresére emelkedett 1960-hoz képest, és egy exportorientált gazdaság alakult ki. Mindezt, Rodrik megállapítása nyomán, az ázsiai ország egy dinamikus beruházási aktvitással érte el, melynek egyik fontos kiindulópontja a magasan képzett munkaerő volt. A koordináció következtében néhány iparág, mint például a járműgyártás vagy az elektronikai ipar kulcsfontosságú vált.
A kormányzat hitelekkel támogatta a vállalkozások növekedését, és ezáltal jelentős mértékben növelte a belföldi magántőke megtérülését.
A „koreai csoda” példája is mutatja, hogy a magas beruházási ráta nélkülözhetetlen előfeltétele a hosszabb távon dinamikus gazdasági növekedésnek, és ebben az aktív fejlesztő állam szerepvállalása az adott gazdasági klímának megfelelő beruházási környezet kialakításában. Itt gondolhatunk többek között a piacképes munkaerő képzésére, a jól kiépített infrastruktúrára, a befektetőbarát viszonyokra, a hatékonyan működő pénzügyi intézményrendszerre, és az állam nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházásokat koordináló-támogató szerepére.
Egy rövid kitérő a külföldi működőtőke-beruházásokkal kapcsolatban. Kis és nyitott nemzetgazdaság vagyunk, ami maga után vonja, hogy a magasabb beruházási szint nagyobb volumenű importtal jár együtt. Ez nem egyedi, példaként Dani Rodrik cikke nyomán Dél-Korea esetét lehet említeni, ahol az 1960–70-es években a felhalmozási ráta növekedése együtt járt az import GDP-n belüli arányának emelkedésével a külföldről beszerzett gép- és berendezésfejlesztések miatt. (Hazánkban magas az importérték aránya a gép- és berendezésberuházások körében, 2023 első háromnegyedévében 73 százalék volt.)
Ez a folyamat átmenetileg – az új termelőkapacitások felfutásáig – ronthatja valamelyest a külső egyensúlyi mutatókat, de ez alatt a rövid idő alatt sem növeli a pénzügyi kockázatokat, mert ez esetben nem rövid távú hozamra érkező forró pénzekről van szó. Az ideális az, ha azt a finanszírozási rést, amit a belföldi megtakarítások nem tudnak lefedni, a külföldi működőtőke tölti be, és nálunk pontosan ez történik. Ezenfelül jelentős forrást biztosítanak az európai uniós kohéziós alapok: a Helyreállítási és Ellenállóképességi Alapból lehívható források meghaladják a 10 milliárd eurót.
A közbeszédben divatos a beruházásokat különféle okokból kifolyólag negatív színben feltüntetni. Viszont azt is látni kell, hogy a beruházások jelentik a fejlődés alappillérét. Amit és ahogy ma fejlesztünk, olyan lesz a jövőnk. A beruházásokat célszerű diverzifikálni, vagyis nem szabad egy szegmensre vagy térben egy helyre összpontosítani a fejlesztési forrásokat. A rövid távú hasznok eltörpülhetnek a hosszú távú következmények mellett.
A gazdaságpolitikának nemcsak arról kell gondoskodnia, hogy a piaci szereplők fejlesztési igényeihez makroszinten rendelkezésre álljanak a szükséges pénzügyi források, de a beruházások szerkezetére, minőségére is célszerű odafigyelnie. A fejlesztéseknek olyan területekre kell áramolniuk, amelyek a jövőbeni versenyképességet nemcsak szinten tartják, hanem a multiplikatív hatásokon keresztül növelik is.
Idézett irodalom:
A szerző Vojnits Tamás közgazdász, a Magyar Fejlesztési Bank igazgatója.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Vojnits Tamás 2013. június 27-én. Fotó: Karip Timi / Index)