Nagy az izgalom az egykori ellenzéki összefogás pártjai körében a négy hónap múlva sorra kerülő önkormányzati megmérettetés – különösen a budapesti választások – előtt. Pedig az igazság az, hogy az önkormányzati választások tényleges hatalmi jelentősége lényegesen kisebb, mint a NER előtt volt. A 2010-ben indult Orbán-rendszerben a települési önkormányzatoktól elvették az iskolák, kórházak fenntartói jogát, elkerültek tőlük az okmányirodák, az építési hatósági jogkörök; a kormányhivatalok önkormányzatokat érintő ellenőrzési jogosítványai erősebbek, mint a liberális demokrácia idején fennálló megyei közigazgatási hivatalokéi. Az önkormányzatok hitelt csak a kormány engedélyével vehetnek fel, a tehetősebb városok – különösen Budapest – még az évről évre emelkedő szolidaritási hozzájárulást is nyakukba kapták, a kormány által kiemeltté nyilvánított beruházások megakadályozására pedig alig van esélyük. Egy viszonylag új törvénymódosítás értelmében még azt is le kell nyelniük, hogy az uniós, állami pénzből történő helyi önkormányzati beruházások ügyeibe a Lázár János-féle minisztériumnak döntő beleszólása legyen. Ez a nem teljes felsorolás is kellőképpen mutatja, hogy
a NER politikai rendszerében a hatalmi erőviszonyok aránytalanul az Orbán-kormány javára tolódtak el a települési önkormányzatok kárára,
vagyis ma már valójában kevésbé fontos, kiből lesz polgármester, önkormányzati képviselő, mint például a 2006-os önkormányzati választások idején, amely a Fidesz nagyarányú előretörését hozta, és előrevetítette a későbbi kormányváltás valószínűségét.
Mindezek ellenére, politikai szempontból szimbolikus jelentősége van az ellenzéki pártok számára az önkormányzati választásokon nyújtott teljesítménynek. Több okból is. Ez indokolja azt az izgalmat, amelyet a házuk táján tapasztalunk.
Magyarországon még mindig Budapest vezetőjének, a főpolgármesternek van a legnagyobb legitimitása, ő az a politikus, akire a legtöbb választó közvetlenül szavaz (sok más ország főpolgármesteréhez hasonlóan, miközben a kormányfőt a parlament választja meg, nem a nép). Karácsony Gergely a kormánnyal szembeszálló politikai szereplőt testesíti meg, súlyt pedig külön az ad neki, hogy 353 ezer választópolgár juttatta a főpolgármesteri székbe. Az ellenzék számára ezért is kiemelten fontos, hogy a főpolgármesteri tisztséget a június 9-i szavazás után is ellenzéki szereplő töltse be. Figyelembe kell venni azt is, hogy az ellenzéki szavazók leginkább Budapesten tömörülnek, az ellenzéki pártoknak leginkább itt van keresnivalójuk, itt számíthatnak leginkább politikai sikerre a választások során. (Emlékezzünk, a 2022-es országgyűlési választásokon az ellenzék a legtöbb egyéni választókerületet épp a fővárosban nyerte meg, igaz, a Fidesz a vártnál jobban szerepelt Budapesten.) Csakhogy az egykori összefogás pártjai így egymást is keresztezik, hiszen részben vagy egészben, de ugyanarra az ellenzéki, urbánus választóközönségre hajtanak, azaz nagyrészt egymás rovására tudnak csak érvényesülni. Az ellenzék fővárosi koncentráltsága azt a látszatot is keltheti, mintha ezek a pártok eleve lemondtak volna arról, hogy a kisvárosok, falvak lakóit megnyerjék maguknak.
Ezt figyelembe véve már nem is annyira meglepő, hogy még mindig megy a helyezkedés, tovább folyik a rivalizálás a baloldali-liberális pártok között a főpolgármester-választási kampányban, a budapesti kerületek egy részében, sőt még a vidéki megyei jogú városok egy részében is.
Azt is látni kell, hogy az önkormányzati választások rekrutációs, helyben való pártépítési lehetőséget is kínálnak, amelyből jó esetben országos szinten is profitál(hat)na az adott ellenzéki párt. Az ellenzék egészét sújtja, hogy minél több idő telik el a NER kormányzása alatt, annál kevesebb olyan politikust látunk, akik még államtitkárként, miniszterként kormányoztak 2010 előtt. Ők ugyanis azok, akik értik, hogy a jó szándék még kevés, a választási program nemkülönben, az elképzelések kormányzati érvényesítéséhez parlamenti többség, pénz kell, és azon képesség, hogy a politikai döntéseket az államapparátussal minél jobban végre tudják hajtatni. Az egykor kormányzati tapasztalattal bíró ellenzékiek azt is tudják, hogy a költségvetési források korlátozott volta miatt szinte lehetetlen mindenkinek kedvező és tetsző döntést hozni, és hogy az életviszonyok bonyolultsága miatt több döntési alternatívát kell mérlegelni, számos tényezőt figyelembe véve. Csakhogy az egykori miniszterek, államtitkárok az elmúlt tizennégy évben egymás után koptak ki az aktív politizálásból, a maradékuk a Demokratikus Koalícióban és az MSZP-ben politizál (köztük a legfontosabb egykori kormánytag maga Gyurcsány Ferenc pártelnök).
A mai ellenzéki politikusok jó részén meg is látszik a kormányzati tapasztalat hiánya:
az amatőrség, a naivitás, a nagyotmondás gyakorta látható az óbaloldalon (DK, MSZP) túli világban. Ezek alátámasztására a Momentum, a Párbeszéd, az LMP, a Jobbik, a Mi Hazánk számos megnyilvánulását lehetne idézni (persze lehetne idézni félresikerült akciókat, mondatokat a szocialisták részéről is – nincsenek is könnyű helyzetben).
Az önkormányzati politizálás mindenesetre nem rossz iskola: egy önkormányzati képviselő hamar szembesül azzal, hogy neki illik elintéznie, a park jobban nézzen ki, hogy legyen aszfaltozott út méghozzá olyan, amin nincs kátyú. Egy ellenzéki alpolgármester, polgármester pedig azt tanulhatja meg, hogy sok esetben nem csak az ő akarata érvényesül; kellően kompromisszumképesnek kell lennie ahhoz, hogy megszerezze a képviselő-testület/közgyűlés többségének egyetértését az önkormányzati rendeletek, határozatok elfogadásához. Minél több önkormányzati politikussal rendelkezik egy párt, annál kiterjedtebb hálózatot tud építeni helyi szinten úgy politikai, mint gazdasági vonalon. Az ellenzéki önkormányzati képviselő, polgármester kapcsolatot építhet ki helyi civil szervezetekkel, intézmények vezetőivel, a vállalkozások, gyárak tulajdonosaival, irányítóival. Ha ezek a politikusok kellően ügyesek, akkor képesek lehetnek helyi szinten növelni a pártjuk vonzerejét. Minél több olyan település van, amelyben az adott párt helyi beágyazottsága erősödik, annál inkább tud országosan is növekedni, mert akkor egyre több helyi politikus tudja segíteni az országos kampányt, helyi ismertségét a pártja javára tudná kamatoztatni. Ehhez azonban egy olyan országos pártszervezet szükséges, amelynek központja felismeri a helyi politizálásban lévő potenciált. Ilyen ellenzéki párt jelenleg nincs Magyarországon, amit a tavaly alakult, Vona Gábor vezette Második Reformkor Párt abszurd ötlete is jelez. E szerint pártok ne is legyenek részesei a helyi önkormányzati politikának. A többi ellenzéki pártnál sem láthatóak annak jelei, hogy a helyi politikusok politizálását tudatosan a pártszervezet javára igyekeznének fordítani.
Az önkormányzati autonómia sokat sérült, de maradt még mozgástere az ellenzéki pártoknak, helyben van mit veszíteniük. A június 9-i szavazás tétje erről is szól.
A szerző politikai elemző.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció [DK] elnöke, volt szocialista miniszterelnök [k] az új összetételű Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésén a Városháza dísztermében 2019. november 5-én. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)