Gyárfás Tamás médiaszemélyiséget csütörtökön első fokon hétévi fegyházbüntetésre ítélték a Fenyő-gyilkosságban felbujtóként játszott szerepe miatt. A lassan 75 éves üzletembert kevesen ismerik jól. Én közéjük tartozom. Van miről mesélnem...
Gyárfás Tamással 43 éve ismerjük egymást.
1981 elején, néhány hónappal azok után, hogy diplomáztam a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem külgazdasági szakán, éppen halálra untam magam egy orvostechnikai termékeket gyártó és azokkal kereskedő vállalatnál. A pakisztáni piac volt az enyém, kilenctől ötig ücsörögtem az íróasztal mögött, időnként elküldtem egy levelet Lahore-ba a rezidensünknek, közben pedig hallgattam a főnökömet, aki azzal kecsegtetett, hogy tíz év múlva talán már nekem fogják küldözgetni Lahore-ba a leveleket.
Csoda-e, hogy 25 évesen olykor öngyilkossági gondolatok gyötörtek? Kísérleti úton bizonyított tény: ha az egereket sokáig ingerszegény környezetben tartják, hiába etetik, itatják őket gazdagon, hamarosan elpusztulnak.
Még szerencse, hogy közgázos barátnőm felhívott, és állást ajánlott az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalatnál. (Csak évtizedekkel később tudtam meg, hogy az IPV az állambiztonság egyik fedőcége volt, valójában egy kémszervezet.) Azelőtt sohasem hallottam erről a kiadóról, de elfogadtam az idegen nyelvű levelezői állásajánlatukat, előző munkahelyem után szinte bármit elvállaltam volna.
Egy Rostás György nevű fazon volt a főnökünk, sokat elmond róla, hogy nekem utasításba adta: dr. Gáll Andrásként kell aláírni az üzleti leveleimet, mert így majd jobban hangzik...
Viszont kiderült, hogy ott készülnek az AIPS, a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség angol nyelvű sportmagazinjai, az International Basketball, a International Swimming and Water Polo és a World Gymnastics.
Az előbbi kettőnek pedig Gyárfás Tamás volt a főszerkesztője. Természetesen másodállásban, hiszen főállásban a Népsportnál dolgozott.
Summa summarum, Gyárfásnak kellett segítenem a kosárlabda-magazinnál. Nem tagadom, tetszett a meló, mindig lelkesedtem a sportért, angolból már a gimnáziumban felsőfokú nyelvvizsgát tettem, mintha rám szabták volna ezt a munkát.
Milyen volt Gyárfással dolgozni? Embert próbáló. És félelmetes. Tényleg. Ő volt az egyetlen ember a szakmai pályafutásomban, akitől valamilyen megmagyarázhatatlan okból, de tartottam. Sőt, talán még az is lehet, hogy féltem. Volt benne valami jéghideg, érzelemmentes racionalitás, amivel megvalósította a maga elé kitűzött célt.
Gyárfás Tamás roppant igényes volt, semmilyen lazaságot nem tűrt el, a legkisebb hibáért is letolta az embert, viszont azt is be kell vallanom, hogy felnéztem rá, irigyeltem éleslátásáért – ahogyan azt mondani szokás: vágott az esze, mint a borotva.
Aztán néhány hónap után elkerültem az MTI sportrovatába az IPV-nél kialakított kapcsolatrendszeremnek köszönhetően. Gyárfás azonban a továbbiakban is számított rám, alkalmilag dolgoztam neki, így érkezett el 1984, a Los Angeles-i olimpia.
Nélkülünk. De nem Gyárfás nélkül.
Azok után, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága 1984. május 14-én a szovjet példát szolgaian követve a bojkott mellett foglalt állást, a Magyar Olimpiai Bizottság is szinte egyhangúlag megszavazta a távolmaradást. A gyalázatos döntést egyedül Jacsó István, a Magyar Kézilabda-szövetség 71 éves veterán tagja, a fegyelmi bizottság vezetője ellenezte, és volt egy tartózkodás is, Békesi László, az atlétikai szövetség elnöke tartózkodott.
Látva az olimpia sikerét, Gyárfásnak – aki a Nemzeti Sport újságírójaként ott volt Los Angelesben – az az ötlete támadt, hogy az eredmények mellett a magyar közönséget a játékok hangulatáról, körülményeiről, hátteréről is tájékoztatni kellene.
A gondolat indokolt volt, de megvalósítása ellentmondott a szűkszavú tájékoztatást előíró párthatározatnak, márpedig természetesen Gyárfás is párttag volt.
Gyárfás úgy gondolta, hogy az akadályok elhárításában segítségére lehet egy olyan sportvezető, aki ott volt Los Angelesben, ugyanakkor a hazai politikai életben is van befolyása. Ezért felkérte Békesit, az MSZMP Budapesti Bizottságának gazdaságpolitikai titkárát és az MSZMP Központi Bizottsága közgazdasági munkaközösségének tagját egy olimpiáról szóló könyv megjelentetésének támogatására, a kiadvány lektorálására, menedzselésére.
A könyv írásában a magyar sportújságírók akkori krémje vett részt, Vitray Tamástól Gyulai Istvánig, Gallov Rezsőtől Szalay Péterig, Malonyai Pétertől Szegő Andrásig, sőt a NOB magyar tagja, Schmitt Pál és a későbbi tag, Aján Tamás is vállalt egy-egy írást. Gyárfás IPV-s kapcsolatai révén megszerezte az amerikai hírügynökségek legszebb olimpiai fotóit, így minden együtt volt egy mutatós kötet létrehozásához.
Az volt a terv, hogy a karácsonyi könyvvásárra jelentetik meg.
A könyv címlapján Carl Lewis, a játékok négy aranyérmes hőse volt látható, kezében egy hatalmas amerikai zászlóval. A cím a következő volt:
Amerika Los Angelesben, olimpia Amerikában
A kép valóban mindent kifejezett: a zseniális sportoló sikerét és örömét, valamint a rendező USA nagyságát és dicsőségét. Gyárfásék nem hitték, hogy többek között ez a fotó okozza majd bukásukat.
Pedig így történt.
Már a könyv bemutatóját tervezték, amikor Aczél György behívatta Békesit. (Aczél akkor politikai bizottsági tag volt, a Központi Bizottság kulturális ügyekért felelős, nagy hatalmú titkára.) Kemény szemrehányásokkal, ellentmondást nem tűrő hangon vonta felelősségre a MASZ elnökét. A könyv az USA-t dicsőíti, a szovjet bojkottot hitelteleníti, kétes népszerűségre törekszik. Mit keres az amerikai zászló a címlapon, mi az, hogy a szocialista országok sportolóit nem fenyegette semmilyen veszély? – harsogta.
Nincs mese, a könyv nem jelenhet meg, a közreműködőkkel szemben pedig pártfegyelmi eljárás indul – zárta le Aczél a kihallgatást.
A 100 000 (más forrás szerint 30 000) példányban kinyomtatott, pazar kiállítású albumot be kellett zúzni, a nyomólemezeket meg kellett semmisíteni, más kérdés, hogy évekkel később több politikai bizottsági tag polcán ott virított a könyv...
Hogy mindezt honnan tudom? Merthogy akkoriban fogalmam sem volt az egész hajcihőről, hiszen minden a színfalak mögött zajlott.
Nos, egy évtizedekkel későbbi, Békesi Lászlóval folytatott beszélgetésemből.
Gyárfást egyébként a botrány mellékszálaként főmunkatársból visszaminősítették mezei munkatárssá, de mindez igazából nem rázta meg őt. Az International Basketballt továbbra is szerkesztette, az én alkalmankénti segítségemmel. Becsületére legyen mondva, engem kiutaztatott az 1986-os madridi férfi kosárlabda világbajnokságra, ahol személyesen találkozhattam többek között Arvydas Sabonisszal, David Robinsonnal, Vlade Divaccal vagy éppen szegény néhai Drazen Petroviccsal. Mindmáig ezt a vb-t tartom életem egyik legnagyobb sportélményének, pedig voltam öt nyári és két téli olimpián, két labdarúgó-világbajnokságon.
Sőt, 1989-ben együtt utaztunk ki Gyárfással Münchenbe, a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség, a FIBA korszakhatárt jelölő kongresszusára, ahol 56:13-as szavazataránnyal döntés született arról, hogy a következő, 1992-es, barcelonai olimpián már az NBA sztárjai képviselhetik az Egyesült Államokat. (Történelmi furcsaság, hogy Dave Gavitt, az USA kosárszövetségének elnöke a javaslat ellen szavazott, a szovjetek viszont mellette...)
Mindennek magam is szemtanúja lehettem Gyárfás jóvoltából, aki visszafelé már egy vadonatúj Mercedes volánja mögött ült, ugyanis odakint megvásárolta élete első nyugati gépkocsiját, nem is akármilyet...
Persze akkor fogalmam sem volt, hogy 1989-ben Gyárfás már baráti és üzleti kapcsolatban állt a „szaknévsoros” Bodnár Györggyel, akivel 1984-ben Los Angelesben ismerkedett össze. Kettejük üzleti és szakmai pályafutása a későbbiekben összefonódott, mind a Szaknévsor, mind a Nap TV kapcsán, sajátos szimbiózis alakult ki közöttük. Bodnárral később magam is megismerkedtem, sőt egy ízben, valamikor a '90-es, 2000-es évek fordulóján még fel is kerestem kaliforniai luxusingatlanjában, Los Angeles előkelő negyedében, Pacific Palisadesben. (A Csendes-óceánra néző teraszon az úszómedence zongora alakú volt, mert Bodnár felesége szeretett zongorázni.)
Gyárfás diadalmenetét a Nap TV élén messziről figyeltem, közben azért rendszeresen dolgoztam neki a MOB általa szerkesztett évkönyvébe. Nem fizetett túl, egy alkalommal vissza is küldtem neki a honoráriumot, annyira megalázónak tartottam, mire ő gyorsan megduplázta a tiszteletdíjat...
Egyszer interjút kellett készítenem vele éppen aktuális újságom részére, ezt az interjút Gyárfás sajátosan oldotta meg: beült a számítógép elé, megkérdezte, miről lenne szó, majd megírta önmagával az interjút.
Így nem volt vita, nem kellett elküldeni a kéziratot az interjúalanynak ellenőrzésre...
Amúgy zsugori kapitalista hírében állt. Közszájon forgott, hogy a Nap TV Angol utcai épületébe a dolgozók maguk hordják be a vécépapírt.
De nem csak azzal spórolt; a tévéstúdió minimalista díszletei nemhogy a Rákosi-időket, de még inkább a harmincas évek Szovjetunióját idézték igénytelen sivárságukkal, ízléstelen, szürke színvilágukkal.
A pénztárgép azonban csilingelt, dőlt a bevétel, a műsort kísérő reklámokból pedig tévedhetetlenül lehetett következtetni arra, hogy hol tart éppen valamelyik Gyárfás-ingatlan építkezése. Hol csempéket, hol fürdőszobai berendezéseket, hol pedig Bramac-tetőcserepet hirdettek. A mai napig itt cseng a fülemben a prémiumkategóriás olasz és spanyol fürdőszobacsempék unásig ismételt reklámszlogenje: Mirabell, a meghitt ragyogás!
De mindegy is, ehhez nekem nem volt semmi közöm, 2008-ig nem nagyon keresztezték egymást útjaink, leszámítva az évről évre érkező felkéréseket egy-egy fejezet megírására a MOB-évkönyvben.
Közben azért természetesen tudomásomra jutott, hogy 2006-ban kezdeményezője volt a Schmitt Pál MOB-elnök megbuktatására szerveződött, balról indított kísérletnek, amibe azonban beletörött a bicskája. Gyárfás lehetett bármennyire is ravasz, éles eszű konspirátor, Schmittre igaz volt Csötönyi Sándor egykori bokszelnök elhíresült bon mot-ja:
Pali már akkor fényes volt, amikor Gyárfást még csak csiszolták.
Szóval, 2008. Akkor történt, hogy alig értem haza a pekingi olimpiáról, ahol a Nemzeti Sport riportereként dolgoztam, kirúgtak a laptól. Csúnya történet, nem részletezem az okokat, csak a tényt rögzítem: ott álltam az utcán három kisgyerekkel (tíz-, nyolc- és ötévesek voltak), no meg egy főállásúanya-státusú feleséggel, akinek a járandósága hetvenezer forint volt. Abban a pillanatban ennyi volt a családunk összjövedelme.
És ekkor Gyárfás segítő kezet nyújtott. Külső munkatársként foglalkoztatott a Sport Plusznál, ahol legalább annyi pénzt meg tudtam keresni, amennyi szűken ugyan, de elég volt a család túléléséhez.
Lehet, hogy Gyárfás zsugori tőkés, fogához veri a garast, de a tizenkilenc évvel ezelőtti gesztusáért örök hálámmal tartozom neki. Így sem maradtam azonban sokáig a Sport Plusznál, de Gyárfásnak (is) köszönhetően új lendületet kapott a karrierem.
Aztán teltek, múltak az évek, és 2016 januárjában Hosszú Katinka robbantotta a bombát: sajtóértekezlet keretében összetépte a Gyárfás Tamás úszószövetségi elnök által küldött évi 12 millió forintos szerződésajánlatot, mondván, Gyárfás ne szúrja ki ennyivel a szemét.
A néhány hónappal később immár háromszoros olimpiai bajnoknő kiásta a csatabárdot. A közvélemény nem hitte, hogy Hosszú legyűri a minden hájjal megkent, akkor úgy gondoltuk, a fideszes vezérkar, jelesül Orbán Viktor támogatását is élvező Gyárfást, de én valamit megsejtettem. Olyannyira, hogy fogadást ajánlottam az egyik olimpiai bajnokunk édesapjának, aki szenvedélyes vadász volt: két héten belül megbukik Gyárfás. Ha nem, fizetek egy pezsgős vacsorát a Hiltonban. Ha igen, kapok egy elejtett vaddisznót.
Egy héttel később már nem Gyárfás Tamásnak hívták a MÚSZ elnökét.
Másnap reggel megcsörrent a telefonom, a vesztes jelezte, hogy a Filatorigát melletti Auchan parkolójában vár engem, a terepjárója csomagtartójában egy 60 kilós vaddisznó tetemével... (Hogy mit kezdtem egy vértől csöpögő vaddisznóval? Hirtelen ötlet hatására elvittem a Fény utcai piacra, és felajánlottam a hentesnek, dolgozza fel nekem, cserébe megkapja a hús felét. Kapásból ráállt, mi otthon két hétig csak vaddisznópörköltet ettünk.)
Ami utána következett, arra nem vagyok büszke, de mit csináljak, elragadott az újságírói hév. Mivel mindig a gyengébbnek, a kisebbnek, az „underdognak” drukkoltam, írtam egy-két cikket Hosszú mellett az akkori újságomban.
Ez persze nem tetszett Gyafinak, felhívta a főszerkesztőmet, hogy állítson le.
Hamisítatlan pártállami módszer, de hát már Madách is megmondta: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”.
Ez persze mindkettőnkre igaz.
Attól kezdve hosszú évekig nem szóltunk egy szót sem egymáshoz, nem is nagyon volt rá lehetőség, beindult a Fenyő-per, Gyárfásnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy velem foglalkozzon.
Így érkezett el tavaly januárban az Év Sportolója Gála az Operában.
Dologtalanul ácsorogtam éppen a bejáratnál, már odabent, miközben sorra érkeztek a celebritások. Miniszterek, olimpiai bajnokok, szövetségi elnökök.
Egyszer csak gyökeret eresztett a lábam: belépett Gyárfás! Létrejött köztünk a szemkontaktus, egy századmásodperc alatt végigfutott az agyamon először is az, hogy mit keres itt ez az ember, akit már minden funkciójából leváltottak, másodszor pedig, hogy mit fog csinálni engem, elvileg az ellenségét megpillantva.
Gyárfás arcán barátságos mosoly terült szét, odalépett hozzám, és megszorította a kezemet.
„Szervusz, András!”
„Szervusz, Tamás”, dadogtam.
Micsoda lélekjelenlét, mekkora játékos!
(Borítókép: Gyárfás Tamás 2024. január 30-án. Fotó: Szollár Zsófi / Index)